39 évesen, öt éve voltam párkapcsolatban, a rengeteg sikertelen próbálkozás után már keserűségemben majdnemhogy lemondtam arról, hogy valaha kisbabánk lehet, amikor végre kisbabát vártam úgy, hogy sokáig észre sem vettem. 

A munkahelyemen ültem az aulában összegörnyedve, mikor odahuppant mellém a kolleganőm, aki egyébként a barátnőm is.

„Mi a baj? Már megint görcsölsz? Két hete is ez volt, nem vagy te terhes?”

- kérdezte csak úgy félvállról, kacarászva. Morcosan eleresztettem egy ugyan dehogyot.

 És akkor villámként cikáztak a gondolataim. A hónapban nem vettem tampont, előtte sem. Mikor vettem utoljára? Jajj, Istenem…bárcsak...de úgysem…

 Ezt megosztottam vele is, bár én nem vagyok ilyen intim részleteket kiteregető fajta.

„Azonnal vegyél egy tesztet!”

Egyébként is volt dolgom a városban, így beugrottam egy tesztért.

Visszaértem a munkahelyemre, barátnőm már az aulában várt széles vigyorral. „Gyere már!” - fogta meg a kezem és húzott, vonszolt maga után a mosdóba. Most is reszkető kezekkel írom, akkor is remegve bontottam a csomagolást, a gyomrom görcsben, a szívem a torkomban dobogott. Barátnőm már rám nyitotta az ajtót.

„Mi van már?!” a kis huncut vigyorával. Nem merem megnézni - mondtam. Majd az unszolására megnéztem. Két csík. ISTENEM, KÉT CSÍK! 

Reszkető lábakon, a sírástól rázkódva mentem ki.

„Mi a baj?” - kérdezte rémülten. Megszólalni nem tudtam, csak a kezébe nyomtam.

 „Jajj, te buta, hát ne sírj, örülj már!” mondta boldogan ugrándozva. Átölelt, puszilgatott, velem örült.

Én már aznap munka után bababoltba mentem kiscipőt venni. Fel sem tudtam fogni, mégis a fellegekben jártam. Nem is érzékeltem a külvilágot. Sokszor meg kellett ráznom magam, el ne üssön valami, mert repültem át a zebrákon az állandó mosollyal az arcomon, minden körültekintés nélkül. Ez tényleg egy más állapot.

Boldog voltam. Olyan boldog, mint korábban még soha. Anya leszek. Mindig erre vágytam, és most megadatott. Anya leszek. Révbe értem. Anya leszek? Hihetetlen. Annyi minden kavargott a fejemben. Ha jól emlékszem, már másnap elmentem nőgyógyászhoz, anyukám kísért el. Akkor az orvos szerint hat hetes volt a várandósság, már volt szívhang.

Az volt a legszebb hang, amit valaha hallottam. Könnyek gyűltek a szemembe és megbűvölten néztem az én kisbabámat. AZ ÉN GYÖNYÖRŰ KISBABÁM!

8 hetesen kellett újra mennem. Ha nem kellett volna is megyek, mert nagyon görcsöltem munka közben. Egyedül mentem, apuka dolgozott, én is munkából ugrottam ki ebédszünetben. Anyukám ott volt épp gyógytornán, megbeszéltük, hogy ha végez, odajön. Felfeküdtem, boldogan, de mégis kicsit feszülten. Nem láttam a monitort, a rendelőben a fejemnél volt, a plafont bámultam, vártam, hogy mondjon már valamit az orvos.

Percekig némán vizsgált.

- Baj van… - szólalt meg nagy sokára.

- Mégis mi? - kérdeztem, de semmi drasztikusra nem gondoltam akkor, biztos valami apróság. Hiszen végre kisbabám lesz.

- Nincs szívhang - mondta halkan.

Nem tudom, meddig nem szólaltam meg.

- Az nem lehet! Nézze meg! Nézze jobban!

- Sajnálom… Menjen át az ambulanciára.

Ha anyu nem várt volna kint, nem tudom, egyáltalán elindulok-e valaha onnan.

Akkor ott értelmet vesztette minden. Semmit nem tudtam már, csak sírni. Keservesen zokogtam az ambulancián is, ahol az orvos mogorván rám szólt, ne sírjon már, így hogy vizsgáljam? 

Igyekeztem a rázkódást visszafogni. Hátha mégis…mégis lesz szívhang, a rendelőben az olyan régi gép, biztos rossz, persze, hogy rossz… De nem lett.

Aznap be kellett feküdnöm. Másnap műtöttek. Ott is csak sírtam. A páromat nem engedtek be hozzám, az ablakomat kereste meg, ott állt, és nézte, hogy sírok.

Nem nagyon tudott mit mondani, de nem is kellett, csak legalább átölelt volna.

Másnap reggel kaptam egy olyan kórházi hálóinget, amin egy gomb volt, a mellem alatt, és épphogy takarta a fenekem, viszont ha a mellemen összehúztam, kint volt a fenekem. Ezért én felvettem egy pizsamanadrágot, bár jelezték, hogy csak halóing.

Kimentem, egy ápoló és a szülésznő már három másik abortuszra kényszerülővel vártak. Két 14 év körüli, akiken persze földig ért a kórházi hálóing, meg egy 40 feletti szőke, aki már akkor az ápolóval vihorászott. Rám ripakodtak, hogy a nadrágot vegyem le. Mutattam, hogy de kint van mindenem, hadd maradjon rajtam odáig. Szó sem lehet róla.

Bementem a szobámba es levettem.

Összetörten, megalázva kullogtam utánuk a liftig. Engem bámultak, hogy sírok. Én csak a padlót néztem. Elmentünk a sürgősségin keresztül a röntgen előtt, mindkét hely zsúfolásig, mint mindig. Én továbbra is a padlót néztem, nem tudtam, merre fogunk menni, de már nem érdekelt, mim van kint. Semmi nem érdekelt.

A műtőfolyosón a két tizenéves azon aggódott, mikor gyújthatnak már rá, majd elemezték, hogy jól esne egy sör is utána. A 40-es nő lezsírozta az ápolóval, hogy őt vigye már először. És én néztem őket, hogy miért. Miért tőlem vette el az Isten? Ők miért dobják el? Hogy tudják így kacarászva megölni? Az enyém miért nem élhet? Az én kisbabám…

Én voltam a második.

Kitolták a 40-es nőt, jött értem a műtősfiú. Rám nézett, rögtön látta, hogy mi a helyzet, mert belépett egy ajtón, és odanyújtott egy lepedőt, hogy tartsam magam elé.

Az első emberi gesztus. Én még akkor is csak zokogtam, de volt egy hálás pillantásom felé. Sokan voltak a műtőben, egy nő rám szólt, hogy ne sírjak, mert így nem tudnak elaltatni, meg a maszkba fogok hányni. Megkérdeztem tőle. Mégis hogy? Hogy ne sírjak? És még egyszer: de biztos nem él…?

Odajött az altatóorvos és megnyugtatott, illetve próbált… Nem lesz semmi baj. Számoljak 3-ig. 1, 2…

A szobámban tértem magamhoz. Üres lettem. Minden üres lett. Csak a sírás maradt, mindig sírtam.

Kimaradt a történetemből a kórházi estém, mert ez már egy másik történet.

Esti vizit. Ügyeletes nőgyógyász. Aranyos szülésznő.

- Missed ab…csak sír...

Az orvos leült az ágyam szélére és beszélt hozzám. Hogy neki el kellett mennie, de természetesen fogant, ez jó hír, jöjjek vissza hozzá, kivizsgál, segít. Sikerülni fog, lesz következő. Mentem hozzá, ő azt tanácsolta, mihamarabb próbálkozzunk újra. A többi orvos azt mondta, fél évet hagyjunk ki.

Folyt. köv.

T.

Kapcsolódó cikkeinkből...

Harmadszor sem maradt meg a terhességem

Karácsony előtt elment a kisbabánk

Felöltözhet, anyuka, ez abortusz lesz

Amikor a doki elhallgatott, már tudtam, hogy baj van

Az ultrahang megmenthette volna a babámat?