Azt mondják, az indítással tervezett szülések előtt sokszor tapasztalható, hogy a szervezet, az agy magától beindítja a folyamatokat. Kórházi benntartózkodásom - legutolsó előzmény itt - harmadik hétfordulója következett, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nyugodt voltam. Amennyire vártam is a terhesség végét és a fiúk megszületését, annyira tartottam is tőle. Ismét magas vérnyomásokat produkáltam, most Bachot vettem elő, hogy aludni tudjak valamennyit. Ami biztos volt, hogy hajnali négykor kapok egy gyors infúziót a streptococcus miatt, utána pedig hatra megyek majd előkészítésre.
Persze négy előtt felébredtem, hozta az ismerős arc a kanült és az infúziót; kétszer kellett szúrni, biztosan neki is korán volt még. Megvárta, amíg lecsöpög, váltottunk pár szót, majd kimentem a mosdóba. A második darab nyákdugóval találtam szembe magam, és utána folyamatos, de nem erősödő fájásokkal feküdtem a reggeli szeánszig. Szerencsére kedvenc szobatársamnak is a szülőszoba-komplexumba kellett menni ctg-re, egy helyiségben voltunk egy paravánnal elválasztva. Amíg ő a gép mellett ült és engem előkészítettek, végig beszélgettünk, majd amikor nekem már csak várakozni kellett, ugyanígy diskuráltunk - átmenetnek tökéletes volt.
Aztán már egyedül, amíg a takarítónők végezték a dolgukat, zenével a fülemben mászkáltam a folyosón. Teljes hangerőn ment az Enjoy the Silence, boldogult lánykoromban bulik előtt vagy vizsga(szerű) helyzetekben ezzel pörgettem fel magam. Már megjött a reggeli váltás, amikor elfoglalhattam a legnagyobb szülőszobát, mondván, többen lesznek majd benn az átlagosnál. Legnagyobb örömömre az az ügyeletes szülésznő kezdett sürgölődni körülöttem, akit nagyon szerettem volna az aznapiak közül. Behívhattam az időközben megérkezett férjemet, a doktornőm pedig egy külön vizsgálóban ultrahanggal és „kézrátétellel” is megnézett. Mindent rendben talált, a babák még mindig fejjel lefelé voltak, a méhszáj még jobban kinyílt, úgyhogy mehettem vissza a szülőszobára ctg-re.
A gép is jelezte a fájásokat, és kaptam egy cukros víz infúziót is, hogy ne gyengüljek le nagyon. Erre azért volt szükség, mert éjfél után nem ehettem és ihattam, hiszen szülés közben bármikor előfordulhatott volna, hogy császár lesz a vége. Akár úgy is, hogy az első baba megszületik, a második pedig megörül az üresedésnek, megfordul, lubickol kedvére, és végül ki kell emelni. Ahogyan a doktornő fogalmazott, volt már olyan, hogy a gát helyreállításával egyidőben a kismamán császármetszést is végrehajtottak. A cukros lötyi után nagyon mini dózisban bekötötték az oxitocint, hogy a folyamat biztosan haladjon előre. Sokáig beszélgettünk, viccelődtünk a férjemmel, de később egyre kevésbé volt őszinte a mosolyom. A szülésznő folyamatosan jött ellenőrizni a ctg-t és az infúziót; érkeztek kedves szülésznő-tanoncok, akik kíváncsiak voltak a szülésre; jött a csecsemős, aki felírta a babák nevét. Sőt, a délelőtti nagyvizit egész csoportosulása is benézett. Őszinte leszek, élveztem a felhajtást, tévén kívül, de megvolt a tizenöt perc hírnév.
Gyorsan telt az idő. A sima menzeszes fájdalmak és derékleszakadás nyomán jöttek az egyre intenzívebb fájások, a doktornő az egyik közben burkot repesztett. A magzatvíz nem folyt ki egyszerre, szerencsére felállhattam, és a fájások nyomán tetemes mennyiségek buggyantak ki belőlem. Hoztak alám valami leplet, de már egy tócsában álltam. A szülésznő kedvesen, empatikusan, és a legteljesebb természetességgel kezelte a dolgokat, így végig biztonságban éreztem magam. A férjem előhívta a három évvel ezelőtti emlékeit, de hagyta is magát irányítani abban, hogy mit és hogyan segíthet. Szerencsére most is tudta, mikor kell hallgatni és csak ott lenni az adott helyzetben.
Kértem egy fitness labdát, de ha néha ráültem, mintha lassabban jöttek volna a fájások, azt pedig nem szerettem volna, hogy emiatt lassul le a folyamat. Legyen inkább nehezebb, de gyorsabb. A doktornő is bejött párszor, vizsgált is, és úgy saccolta, hogy a fiúk hasonlóan a kislányunkhoz, dél és fél egy között fognak előbújni. Amikor ránéztem 11.00 körül a nagy faliórára, már elég erősen kellett ellihegnem a fájásokat. Kialkudtam néhány szőlőcukrot és pár korty vizet, mert akkorra már nagyon elhagyott az erőm, és féltem, hogy a végére nem marad tartalékom.
A férjemet leültettem egy székre, a vállán támaszkodtam, így elviselhető volt a fáradtság, és a fájásokat is jobban kontrolláltam. Megpróbáltam mérni, hány percig tartanak, és meglepődtem, milyen gyorsan erősödtek és hosszabbodtak. Az viszont jó volt, hogy már tudtam, mi fog történni, ismertem magam, a férjem és az orvosom ebben a helyzetben. Az egészben az volt a legkellemetlenebb, hogy végig rákötve lógtam a ctg-n, azaz nagy mozgásokat nem is tehettem volna. Amikor már nagyon elfáradtam, és a fájások is bitang erősek lettek, felültem a szülőágyra és már le sem szálltam onnét. A kapaszkodó, amit a kezembe nyomtak, nagyon jól jött; egyszer megmérhetné valaki valahogyan, hogy a fájások alatt mekkora erővel szorítják a kismamák ezeket a „kézi készülékeket”.
Egyszer csak aztán azon kaptam magam, hogy jönnek a kakilós érzések. Szóltunk a szülésznőnek, és hirtelen benépesült a szoba. Távolban, diszkréten a radiátort támasztva rezidensek, orvosok, szülésznő-tanoncok, előttem a már fejtetőig beöltözött doktornő és szülésznő, balra mellettem a szülészetet vezető főorvos; jobbra a fejemnél a férjem, két óránál pedig a neonatológus és a babákat majdan bugyoláló csecsemős. Persze akkor nem ezzel foglalkoztam, csak később rekonstruáltam az arcokat.
A doktornőm is megerősített, hogy nyomhatok, ha úgy érzem, de előtte csússzak lejjebb az ágyon. Nehezen ment minden helyzetváltoztatás, azt éreztem, hogy egy hatalmas szikla vagyok és még a kezemet csak-csak megemelem, ha kell, na de a fenekemet… Az elején bénázva benn tartottam a levegőt, de a doktornő megmutatta, hogy lenne a legjobb, és aztán sikerült jó levegővételekkel, kifújásokkal és sziszegésekkel nyomni kifelé Zsigmond babát. Érdekes volt újra átélni ezeket az érzeteket, mert a fájásokat talán így tudnám leírni annak, aki még előtte van az eseménynek. Felülről a méhösszehúzódások, alulról a kakilós érzés, ami kifelé viszi a babát, összeolvadva egy nagy massza fájdalommá, közben pedig az emberben óriási erők és energiák szabadulnak fel. Legalábbis én így éreztem magam.
Két fájás közt beszéltek hozzám, megint megpróbálták a gátvédelmet, olajat hoztak, biztattak, én pedig szóltam a férjemnek, hogy akció közben nyugodtan nyomja jobban előre a fejem. Valami csípőset és égetőt is éreztem, ez volt az a pillanat, amikor a baba feje nyomta már a hüvely falát. A doktornő és a szülésznő sportközvetítéseket megszégyenítő bátorítással haladtatták előre Zsigus babát. Egy hosszabb nyomás után a szülésznő hangosabban szólt hozzám, hogy nézzek oda, hahó, nyissam ki a szemem: pont akkor érkezett a kezébe az elsőként kibújt kisfiunk. Rám tették pár pillanatra, de a természet tudván a dolgát, hamarosan jött az újabb fájás. Akkor elvették, a neonatológus ott helyben gyorsan megnézte, majd a férjemet leültették és a meztelen mellkasára tették, mint a császáros babákat. Amíg megérkezik a másik, ne legyen az első anyátlan-apátlan árva.
Ekkor került képbe a főorvos. Kívülről letapogatta, hogy a benn maradt Konrád baba nem kezdett-e önálló tevékenységbe, de már akkor is nyugodt, szabálykövető kisfiú volt - legalábbis ahogyan azt eddig tapasztaltuk. Végül három fájás után megkaptam a mellkasomra őt is. Akkor ott pár percre tényleg megszűnt minden körülöttem - körülöttünk, oldalra nézve pár méterre tőlem férjemen az egyik, rajtam a másik baba. Fogalmam sincs, hogy az emberek mikor szivárogtak ki, vagy mit csináltak, azt tudom, hogy a doktornő és a szülésznő örömködtek; a fájdalmat, mintha elvágták volna, aztán megkaptam a másik babát is, így már ketten szuszogtak a mellkasomon. A lehető legtermészetesebb érzés volt.
Járt az aranyóra, sőt arany két óra is, közben megszülettek a méhlepények, szerencsére rendben volt mindkettő. Sikeres volt a gátvédelem is, de ettől függetlenül kellett pár helyreállító öltés, miegyéb, amit komolyan rosszabbul éltem meg, mint magát a szülést. A két baba miatt ráadásul annyi fölösleges vér volt a hasamban, hogy a szülésznő néha bejött és külön megnyomkodta a gyorsabb tisztulás érdekében - hát ez sem volt egy leányálom.
A két óra letelte után kaptam még fekve egy kacsát, szerencsére tudtam önállóan pisilni, ami nagyon fontos szülés után. A babákat elvitték lemérni, addig nem is tudtuk a paramétereket, majd felállítottak, és a szülésznővel elmentem lezuhanyozni. A férjem kiment, hogy átvigye a holmimat az addigi várakozós szobából a kért egyágyasba. Ez utólag is jó döntésnek bizonyult, két nyivákoló babácskával könnyebben viseltem egyedül az éjszakákat, mint egy többágyas kórteremben. Délután már bejött anyu és a kislányunk is pár percre, a hormonok akkor még nem játszottak velem, nem volt teátrális együttbőgés, csak illetődöttség rendesen, minden érintett fél részéről.
Azt már a kórházban megállapítottam, hogy nem tudom, utólag mit nyafogtam és paráztam egy gyerekkel. Két babás perspektívából bagatellnek tűnik a feladat. Az is furcsa volt, amikor hazamehettünk. A három és fél hét kórházi tartózkodás után hirtelen három gyerekkel a családi fészekben… Össze kellett szokni mindannyiunknak. Azóta voltak már olyan hétköznapjaim, amikor teljesen egyedül voltam mindhárommal, és az első hetek káosza után kialakulni látszik, hogy miként tudom koordinálni így az életet. A lényeg, hogy a babák jól vannak, szívügyekben és a hozzá kapcsolódó tüdőügyletekben eddig teendő szerencsére nincsen, két-három havonta kontrollokra járunk majd.
Betti
Ikrek természetes úton? Másoknak is sikerült:
Két babát szültem néhány perc alatt
Videó: Hármas ikreket szült természetes úton
Fájdalomcsillapítás nélkül szültem meg az ikreket
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
