Zati azelőtt rettegett a szüléstől, végül lombikkal fogant ikreit sikerült természetes úton megszülnie, amit nem bánt meg. Te is megosztanád szüléstörténeted? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!
Kislányként mindig azt terveztem, hogyha felnövök, sem férfi, sem nő nem leszek. A fiúknak katonának kell menni, ha tetszik, ha nem, a lányoknak pedig kínok kínját kiállva szülni kell. Szóval valahogy egyik táborba sem akartam tartozni. Aztán utolért a szerelem, eljött a nagy Ő, rendezett körülményeket teremtettünk, és vártam (vártuk), hogy anya legyek! Sok-sok sikertelen év és negatív terhességi teszt után végre a negyedik lombikprogram csodát tett velünk. A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor kiderült: három magzatot hordok a szívem alatt. De aztán a 9. héten a természet úgy döntött, hogy elég lesz két kis új jövevény.
A párommal győzködtük egymást, hogy így a jó, hogy két babát valószínűleg tovább tudok hordani, és nekik is jobb ott bent, jobban elférnek, miközben a szívem szakadt azért az egy picurért is.
Számomra nehéz hetek következtek, rengeteg hányással és hányingerrel, folyamatos infúziózással a kórházban, amely után csak az utcakapuig bírtam ki, és máris kezdődött minden elölről. Sajnos semmi nem maradt bennem, még egy korty víz sem. Ezt a jó néhány hetet még ellenségeknek sem kívánnám. Mindig is nagyon vékony lány voltam, most pedig ikerterhességgel és mínusz 6 kilóval indítani...
A 16. héten aztán elmúlt ez a rémálom, és gondoltam, elkezdem élvezni a terhesség középső szakaszát. Sajnos ez sem igazán adatott meg, mert hirtelen nagyon elkezdett nőni a pocakom. Ikerterhességnél a 16. hét akár félidőnek is számíthat, de gondoltam, ha eddig kibírtam, most már erős leszek, hiszen erre vártam, ezt akartuk.
A 29. héten jártam, mikor az orvosom közölte, hogy kinyíltam egy ujjnyira, jó lenne vigyázni, hogy a 32. hetet betöltsem, ezért biztos, ami biztos alapon befektet a kórházba, és szülésig már haza sem enged. Elértem a 32. hétre, mondták ez nagyon szép, de még nagyon jó lenne két további hét. Betöltöttem a 34. hetet, mondták, hogy jó-jó, de még két hét nagyon kéne, akkor nem lennének koraszülöttek. Újabb két hét telt el, elértem a 36. hétre, mondták, hogy most már minden rendben lesz. Aztán szép lassan betöltöttem a 38. hetet is, és már én éreztem úgy, hogy jó-jó, de most már legyen vége. Elértem a fizikai tűrőképességem határát, és szinte már könyörögtem, hogy csináljanak valamit. Hatalmas pocakom volt, sem ülni, sem állni, se feküdni, sem sétálni nem tudtam már.
Szerettem volna, ha császármetszést alkalmaznak – hivatkoztam mindenre, amire csak lehetett: hogy elmúltam már jócskán 30 éves, végig veszélyeztetett ikerterhes voltam, szívritmuszavarom van, de nem sikerült meggyőznöm még a saját fogadott orvosomat sem, és mivel az „A” magzat fejvégű fekvésű volt, azzal biztatott, hogy gyönyörű, szép szülésem lesz. (Na, ott akkor gondoltam, hogy cseréljünk, és szülj meg természetes úton te egyszerre két gyereket!)
Aztán augusztus 19-én reggel végre szülésindítás. Gondoltam, nem akar véletlenül sem lemaradni a másnap esti tűzijátékról, és elébe megy egy esetleges ünnepnapi behívásnak, amúgy akkor már a szülés módja sem érdekelt, egyszerűen túl akartam már lenni rajta.
Délben kezdtem úgy igazán vajúdni és viszonylag rövid időn belül, fél négy után kevéssel, 12 perc különbséggel életet adtam két 3 kilós kisfiúnak. Hüvelyi úton, mindenféle fájdalomcsillapítás nélkül. Ott és akkor mégiscsak megtörtént az, amitől kislány koromban nagyon féltem: szültem és anya lettem! Ráadásul egyszerre két gyermek édesanyja! Felejthetetlen élmény volt!
Sajnos már a szülés alatt is nagyon sok vért vesztettem, majd a méhösszehúzódás sem indult meg. Tetézte a bajt, hogy egyik méhlepény sem vált le magától, ezért altatásban mesterségesen távolították el őket, ami után újabb vérzés keletkezett. Ébredés után közölték, hogy visznek vissza a műtőbe, mert el kell távolítani a méhemet, és csak arra várnak, hogy a 40 fokos lázam csillapodjon egy kicsit. Arra gondoltam, hogy ez nem lehet, ez velem nem történhet meg! Aztán szinte a műtőajtóból hoztak vissza, és végül elmaradt a műtét, mivel a vérzés alábbhagyott.
De a kálváriám sajnos még ezek után sem ért véget. Az intenzív osztályra kerültem a fent leírt okok miatt, majd kiderült, hogy a szülőágyon történő erőlködésnél elszakadt egy izom a vállamban. Nagyon fájdalmas volt. Két nap múlva, mire kimehettem szobára, meg az derült ki, hogy az egyik kisfiamat megfertőzték szalmonellával. Egy kórházban! Egy újszülöttosztályon!
Őt elvitték, és 12 napig teljesen el volt különítve egyedül egy szobában. 9 hónap után hirtelen se tesó, se anya. Velem viszont közölték 7 nap után, hogy a másik kicsivel hazamehetek. Mondtam, hogy NEM! Hárman együtt jöttünk és együtt is megyünk! Különben is mit gondolnak, 30 kilométerről hogy járok be szoptatni, az egyik itthon, a másik a kórházban? És egyébként is ők fertőzték meg, most meg ki akarnak rakni? A kórházhoz az elmúlt 38 hétben meg már úgy hozzászoktam, úgy voltam vele, hogy plusz egy hét ide vagy oda már nem számít.
Szóval végül 13 nap után együtt mentünk haza. Kisfiaim 16 hónapig szoptak (féléves korukig kizárólag csak szopiztak, szóval kedves ikres kismamák, higgyétek el, hogy – bár nem volt könnyű – mégis lehet két gyermeket is így táplálni), és ezután is csak azért hagytuk abba, mert kiújult a vállfájdalmam, és olyan injekciókúrát kaptam, amely mellett már nem szoptathattam tovább.
Ma már két és félévesek a fiúk, makkegészségesek, és én is kezdem a rossz élményeket felfelejteni. Ezt csak azért nem könnyű megtenni, mert ennek a fránya szalmonellafertőzésnek van kihatása a jelenlegi életünkre is. Pl. nem vihettem őt babaúszásra, ha akartam volna, akkor sem vihettem volna őt bölcsibe (mivel az ÁNTSZ biztos, ami biztos alapon 3 éves korig nem enged közösségbe olyan kisgyermeket, aki hordozhatja a vírust. Természetesen egyetértek velük.)
De ez már egy másik történet! A legfontosabb, hogy igazi család lettünk, és ennyi nehézség után mégis szépnek látom az egészet! S ha valaki megkérdezné, hogy még egyszer végigcsinálnám-e, a válaszom csakis az IGEN lenne!
Zati
