14. rész
Idei év elejére – mint az elmúlt pár évben is, szóba került, hogy menjünk el síelni külföldre. Pontosabban fogalmazva, apa meg Ádám kitalálta, és ismét sikerült megpuhítaniuk, hogy csatlakozzunk mi is, Annával. Tavaly voltunk először két gyerekkel, sok-sok kilométeres autós utazással és akkor elég jól sikerült. (Petyára addig anyukámék vigyáztak.) Baráti társasággal szoktunk menni, össze is állt egy négy családból álló kis csapat. A mostani utazás különlegességét az adta, hogy Petyát is vittük magunkkal, pótmamástól persze! Létszámilag ez már bevált módszer, három gyerekhez három felnőtt KELL, mert egy valaki „szinte” folyamatosan Petyára felügyel. Hogy a lehető legjobban rá tudjunk készülni a hatfős útra, ez ismét próbára tette logisztikai és agyi szervezkedési tudományomat.
Nem is mi lennénk, ha egy bármilyen utazást is meg tudnánk úszni betegség nélkül! Úgy indultunk, hogy Annának dobhártyagyulladása volt, amire már pár napja szedte az antibiotikumot. Ádám köhögött, de nem gyengén, Petya pedig ismét hatalmas harcokat vívott az orrán kiáramló trutyival. Megkértem a doktor nénit, hogy jöjjön ki hozzánk, nézze meg őket, és ha gond van, nem megyünk sehova se! Mivel senki se volt lázas és közérzetileg is rendben voltak, zöld utat kaptunk – igaz ugyan, hogy este még volt egy köröm a patikába, fél raklapnyi cuccért…
A párom szeret síelni, és a franciaországi pályarendszer tetszik neki a legjobban. Én folyamatosan próbálkozom, hogy biztos közelebb is lehetne találni megfelelő helyet, de egyelőre nem sikerült eljutnunk máshova. Ádám már kb. három éve síel, és nagyon jól megy neki, plusz sokat lendít a tudásán, ha igazi havon is ki tudja próbálni magát. Nekem csak annyi a problémám vele, hogy hideg van, csúszik, és félek tőle és annyira nem is akarom, mint ahogy azt rámerőltetik, de ettől függetlenül kis gyakorlás után elmaszatolok egy-két könnyebb pályán. Ja, igen! Fontos megemlíteni, hogy egy hasonló síelés alkalmával költözött be Ádám a pocakba. Esküvő után több évig próbálkoztunk a babával. Már mindenféle kivizsgáláson és több inszemináción is voltunk, de semmi; majd elmentünk síelni. Mivel napi szinten azt éltem meg, hogy az életemért küzdök a pályán, meg azon a két vékony lécen, és nem az élvezet hajt, a fene se foglalkozott a teherbeesés gondolatával, így haza már hárman jöttünk. Anna olyan, mint én, nem igazából szereti, ha csúszik a talaj a lába alatt. Ő inkább hóangyalkákat gyárt, szánkózik, popsitepsizik… Petyáról elképzelni nem tudtam, mit fog szólni a dologhoz, hisz itthon, idén balhézott először a hideg miatt, meg hogy fázik a keze, meg öt perc után lépcsőzött vissza a lakásba… Ezekkel a gondolatokkal nekiláttam, hogy mit és hogyan is csináljunk, hogy Petyának is meglegyen mindene.
Leellenőriztem, hogy mindenkinek megvan-e a kártyás személyije nálam. (Ja, és érvényes-e?) Volt olyan év, hogy a horvát határról jöttünk vissza lakókocsistól, mert a gyereknek nem volt se személyije, se útlevele. Igazság szerint akkor meg se fordult a fejemben, hogy a gyereknek is szüksége lehet iratokra a külföldre utazáshoz.
Apa szervizben átnézette a járgányt, elvégre jó messzire készültünk, és összeszedett pár dolgot még – egy kis kanna benzin, bikakábel, hólánc, gumipókok, ja és egy hosszabbító… Itt meg kell jegyezzem, ha egy családban két gépjármű is van, célszerű megnézni, hogy annak a hólánca legyen nálunk, amelyikkel utazunk, mert velünk nem így történt. Amikor fel kellett volna tenni, derült ki, hogy a másikét hoztuk el. Ő mindenkinek kötött biztosítást – még az autóra is! Mert már ilyen is történt, hogy síelésből hazafele, a határ előtt 40 kilométerre állt meg a kocsi, és szállt el az egész elektronika – generátorcsere…
Amikor több száz kilométert kell megtenni autóval – pláne gyerekestül, mindig megalszunk útközben valahol. Ez most is így történt. Előre le volt foglalva és befizetve, hogy odafele ill. hazafele menet hol pihenünk meg. A síelős szállásból mindig nagyobbat szoktunk kérni – tágasabb, ezért nem kellett módosítani, hogy négy helyett hat fő kerül az apartmanba. Annyira nem volt idegen az összegondolása a dolgoknak, hisz több év gyakorlat van benne, de Petyát alapból is általában túlaggódom, pláne most! A ruhafélék összerakása gyorsan megtörtént – van, hogy egy hétig csak aláöltözetben rohangálnak… Sapka, csizma, overáll, kesztyű – ja, amikor kiértünk derült ki, hogy csak a kesztyűket hagytuk itthon, grrr!
Az útközbeni megalvás miatt mindenkinek lett bekészítve kis hátizsák pizsamával, fogkefével és egy váltás ruhával. Külön csomagba a gyógyszerfélék (kéznél legyen). Petya utazós táskája volt a „legnagyobb”. Elektromos orrszívó, pár bébiétel biztosítékként, pelusos cucc, alvós pléd + Bagoly (Bagoly nélkül egy lépést sem…), orrcseppek, reggelijéhez szükséges dolgok. Az egész utazás idejére táblázatba leírtam, hogy melyik nap, mikor, mit fog enni. Előre elkészítettem, leturmixoltam, lefagyasztottam, feliratoztam húsz adag főtt kaját (+ három doboz tartalékot (hátha valami baja lesz az egyiknek…)) + a gyümölcspüréket, édességféléket is elpakoltam. Odafele úton Veronában szálltunk meg és már tudjuk, hogy hiába van tél, Olaszországban akkor is sokkal melegebb van – most konkrétan +10-12 fok volt!, így bekerült a gigászi méretű autós mélyhűtő, telepakolva a fagyasztott kajákkal – a napi aktuálisat külön kezeltük. Magunknak is előre szoktunk főzni és fagyasztani, hogy ott csak melegíteni kelljen és/vagy csak tésztát kifőzni hozzá, mondjuk. Több mélyhűtős szatyrot egymásba pakoltunk és azokba lettek betéve, jól becsomagolva a mi mirelit kajáink. Hogy mi? Idén paradicsomos gombóc, csirkepörkölt, pici fasírtgolyók, egy nagy adag Mama-féle hagymaleves és sült hús zsírjában - minden műanyag, mikrózható dobozokba rakva.
Petyának extra cuccként funkcionált, az utazóágy a belevaló szivaccsal– szerencsére útközben nem kellett elővenni, az „esernyőre” csukható babakocsi plusz két műanyag szánkó, amit Ica mamától kaptunk kölcsönbe. Ezek mellé még volt öt nagyobb sporttáskánk, egy konyhás táska, egy sífelszereléses táska, egy ágyneműhuzatos-törülközős táska, egy iskolai felszereléses táska (Ádámot kikértük a suliból, előre megkaptuk a leckét, amihez napi szinten jöttek az újabb feladatok emailen – volt egy kis dolgunk vele, de mindent megcsináltunk!), hat kicsi utazós táska és az autóbani elemózsiás szatyor, ennyi! Még jó, hogy szép, méretes a családi autónk, így kényelmesen befért minden, sőt a párom még meg is kérdezte, biztos, hogy „csak” ennyi cuccal megyünk? (Lehet, hogy viccnek szánta?!)
Az autó közepére, az ülések közé a földre tettük a síléceket, rá a könnyebb táskákat, a sok csomag tetejére, meg ahol hely volt, a kabátokat. Indulás előtti napon Apa bevarázsolta a táblagépes házimozi rendszert – volt ám sakkozás, hogy helyezzük el a gyerekeket, hogy mindenki lássa! Feltöltöttünk pár mesét, és amikor már a nyűglődés a tetőfogára hágott, elindítottunk egyet-egyet közülük. Amíg ment a mese, csend volt!
Csütörtök este már be volt pakolva szinte minden. A cél az volt, hogy péntek reggel háromnegyed hétkor felvegyük Ica mamát és indulhatunk! Pár perc csúszás azért volt, de időben kigurultunk a kapun, és sikerült elkerülni a reggeli csúcsforgalmat – gyorsan átjutottunk a városon. Megegyeztünk, hogy bárkinek, bármi gondja van, szól, megállunk, de alapból Petya etetési idejeire osztottuk be a pihenőket. Ilyenkor az evés után volt peluscsere, kis autó körüli rohangálás is. Petya szeret kocsikázni, de aludni nem tud benne – ha odaülök mellé és egy kicsit simogatom, megfogom a kezét, akkor elbóbiskol, de nem tart hosszú ideig a dolog. Azt néztük, hogy kb. 9 órát bír ki így, persze beleértve a kb. négyszeri megállást is. Olaszországban, Veronától nem messze találkoztunk a többiekkel az autópálya egyik pihenőjében. Innen már tényleg nem kellett sokat menni a szállásig, és egész jó időt is futottunk – fél hat körül értünk oda.
Bejelentkeztünk a hotelbe, ahol két darab háromfős szoba lett lefoglalva. Az egyikben Ica mama, Anna, Ádám aludt, a másikban a párommal és Petyával hármasban, mi. Elindultunk vacsorázós helyet keresni. Kicsit nehezen, de találtunk egy kis éttermet – ilyen időtájt még zárva vannak, csak később nyitnak ki… Petya szegény már elég nyűgös volt, de azért meg tudtuk etetni és hősiesen kivárta, amíg mi is jóllaktunk, és siettünk vissza a szállásra. Ott derült ki a nyűgösség oka – kakis volt a lelkem, az zavarta annyira! Gyorsan megmosdattuk mindegyiket, és már ájultak is be az ágyaikba, pár perc alatt elaludtak.
Nem volt túl jó az éjszaka. Petya nagyágyban aludt, nagyon nehezen kapott levegőt, és össze-vissza forgolódott Apa mellett – így ő se nagyon tudott aludni. Szombat reggel ment a szokásos szertartás. Petya korán kelt, megcsináltuk a reggelijét (műanyag tálka, víz, gyümölcspüré, tejpép, vitaminok), megetettük, felöltöztettük és próbáltuk lecsendesíteni, hogy az örömujjongásaival, játékdobálásával ne ébresszen fel mindenkit a hotelben. Közben összepakoltunk. Amikor felébredt a másik kettő, azokat is rendbe tettük és elmentünk reggelizni. Utána kicsekkolás, autóba bepattanás és indulás Franciaországba! Kajaidőkben megálltunk pihenni és olyan három körül megérkeztünk Alpe d’Huez alá, a Völgybe, egy bevásárlóközpontba, hogy vegyünk finom, büdös francia sajtokat, grillcsirkét és bagettet.
Innen már csak felfele kellett menni. Sötét volt már, mire megtaláltuk a szállást. Először Ica mamát vittük fel a gyerekekkel, hogy addig is egy kicsit rendetlenkedjenek, amíg kipakolunk. Megengedték, hogy beálljunk közvetlen a bejárat elé, és életbe lépett az ilyenkor szokásos „mindenki segít mindenkinek” terv. Fél óra se kellett, és minden fent volt a helyünkön – igaz ugyan, hogy beszórva az előszoba közepére, de ott volt! Egész jó „lakásunk” volt. Valószínű két kisebb apartmant robbantottak egybe, mert volt benne két, kádas fürdőszoba is. Ezen kívül külön vécé, egy emeletes ágyas szoba – ez lett Annáé és Ádámé, egy franciaágyas szoba – ez Ica mamáé és Petyáé, egy konyhafülke és egy étkezős-nappalis helyiség kihúzható ággyal – itt aludtunk mi, a párommal.
Miután a csomagok feljöttek, Apa elment segíteni a többieknek a pakolásban, mi pedig Ica mamával rendeztük a gyerekeket. Amíg ő játszott velük, gyorsan felhúztam az ágyneműt és megkerestem a fürdős cuccokat. Finom és gyors vacsora volt a grillcsirke a bagettel és az otthonról hozott csemege uborkával – a francia nagyon ecetes, brrr! Képzeljétek, Petya fogta magát és odaült a normál székre az asztalhoz, és csapkodta az asztallapot, hogy éhes! Innentől kezdve ő is a nagyszéken evett. (Volt, hogy Apa hagyta, hogy pár falat megevésével egyedül próbálkozzon. Ez addig ment, amíg el nem kezdett hadonászni a kanállal, de a többit általában Ica mama etette meg vele.) Kaja után egy nagy kád, habos, meleg vízbe bevágtuk őket, gyors altatási műsor és már durmoltak is! Mi, Mamával megpróbáltuk elpakolni a dolgokat a táskákból, így kb. egy óra alatt már ki is ürült az előszoba. Megvártam, amíg Apa megjön a pakolásból, megvacsoráztattam őt is és koccintottunk egyet hármasban a megérkezés örömére!
(folyt. köv.)
Pankuci
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
