Olvasom a minap a hírekben, hogy felháborodtak a gyermektelenek. Másodrendű állampolgárnak érzik magukat, mert most a kormány kiemelten támogatja a gyermeket vállalókat. Sérelmesnek tartják, hogy ők miért nem juthatnak kedvezményes lakásvásárlási hitelhez, hisz ők mennyi adót fizetnek, és ki se vesznek a költségvetésből családtámogatási ellátásokat.
De például itt sem lehet leírni, hogy a hüvelyi szülés jobb a magzatnak, mint a császármetszés. Vagy az anyatej egészségesebb, mint a tápszer, mert kitör a sértődött lázadás és pro és kontra bizonyítgatják a maguk kis példájával az anyák, hogy bizony nem úgy van az ám. Már nem is nagyon meri itt ezeket kimondani senki. Pedig egy ilyen kijelentés nem a másik ellen szól, csak egyszerűen tény. És attól még tény marad, hogy én másként csináltam, velem másként történt meg, vagy másként gondolom.
Miért vagyunk ennyire érzékenyek? Miért nem tudjuk elfogadni, hogy van olyan, hogy nekünk nem jön össze az ideális, és attól még boldogan élhetünk? Figyelem ezeket a beszélgetéseket, és úgy látom, hogy a sértődések abból a félreértésből adódnak, hogy azt gondoljuk, ha valami nem úgy történik az életünkben, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, akkor már lenéz bennünket a másik. De ez a nagykönyv csak a fejünkben létezik. Semmivel sem több az, aki gyereket szült annál, aki nem. És semmivel sem jobb, szuperebb szülő, aki hüvelyi úton szült, mint az, aki császárral hozza világra a gyermekét. Semmivel sem rosszabb anya az, aki tápszert ad a csemetéjének, mint az, aki évekig szoptatja. És ugyanezek visszafelé sem igazak. Semmivel sem jobb ember a gyermektelen a családosnál, vagy a kiscsaládos a nagycsaládosnál, a szoptató a tápszerezőnél, a császáros a hüvelyi szülőnél.
De miért is kell erről magyarázkodni? Mi is ez a nagykönyv, ami a fejünkben létezik csak? Társadalmi elvárás? Nem hiszem. Hisz a társadalom mi vagyunk. Rengeteg emberrel találkozom, akik nagyon toleránsak, míg értik, hogy mi miért történik. Ha valaki például elmondja, hogy nem szeretne gyermeket, mert a világ túlnépesedett, szörnyűségek sora várható, akármibármi az indoka, sokan megértik, elfogadják. Egyetérteni pedig miért is kellene? Hisz másik ember, másik élet, más felfogás, más prioritások, más gondolkodás, stb. De igaz ez az élet többi területére is. Sokan egyszerűen kíváncsiak, hogy a másik miért úgy gondolja, ahogy. Én rengeteget szenvedtem azzal, hogy miután a négy nagyom kicsit nagyobb lett, és jött az ötödik, a hatodik, hetedik és nyolcadik gyerek, állandóan azt hallgattam, hogy milyen bátor vagyok, és ez volt a legártatlanabb megjegyzés. Volt, aki egyenesen őrültnek nevezett, meg önző bolondnak.
A bátorságot sokáig hárítottam. Úgy éreztem: ez miért is lenne bátorság? Világéletemben anya akartam lenni és minden gyermekem boldogság volt a javából. Amolyan rózsaszín vattacukros, cukormázas, giccses boldogság, mert annyira vágytam rájuk, és annyira jó figyelni a fejlődésüket, növekedésüket, a felnőtt életüket, a sikereiket, a boldogságukat… Ehhez nem bátorság kell. Aztán rájöttem, hogy de. Igenis bátor vagyok.
Bátran szembe mertem menni az általánosan elfogadott konvenciókkal: kell két gyerek, egy fiú és egy lány, vagy esetleg, de maximum, három gyerek és kész. Mertem azt mondani, hogy nem, nekem több gyerek kell, akkor is, ha ez az általános közfelfogás szerint őrültség. Bátran mertem a saját életemet sajátos módon irányítani. Nem a körülmények, nem a „mit szólnak hozzá?” irányítottak. Azt nem mondom, hogy nem esett rosszul. Sőt, még ma is kapok megjegyzéseket, amik bizony rosszul esnek, de mióta rájöttem, hogy a bátorság esetemben a saját életutat jelenti, már nem sebeznek meg ezek a megjegyzések.
Miért is lenne jobb vagy rosszabb az az ember, aki más utat jár, mint az átlagos? Miért félünk kitűnni? Miért félünk másak lenni? Miért nem vagyunk magabiztos felnőttek? Miért határozza meg a hangulatunkat, hogy más mit gondol rólunk? Az lenne a jó csaj, a szuper nő, a tökéletes anya, aki megfelel minden elvárásnak? Ugyan már! Nem kell bizonygatnunk senkinek semmit. Az élet majd igazolja, hogy jól döntöttünk. Igen. Jól döntöttünk mindannyian. Mert a saját utunk számunkra a legmegfelelőbb. Gyerekkel vagy nélküle, császárral, vagy hüvelyi szüléssel, szoptatva vagy tápszerezve, sok vagy egyetlen gyerekkel, vidéken vagy nagyvárosban, egyetlen társsal 50 éven át, vagy újratervezve másik társsal, és az élet milliónyi egyénre szabott egyedi döntésével élve.
Éld az életed szabadon! Merj másként dönteni, mint az átlag! Ez a te életed. Éld boldogan! A sok negatívumnak van egy sajnálatos mellékhatása: boldogtalan, megkeseredett, magyarázkodó, mindenhol ellenséget látó leszel. Inkább élvezd, és ne a másikkal törődj, a vélt vagy valós más vélemények árnyékában élj!
nagycsaládos
A szerző további posztjaiból...
Az én gyerekem biztos nem néz pornót! Aha...
A beteg hazamegy, mert nincs, ki elaltassa
Ezeket ne add adományként se!
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
