A szüléstörténetemhez azt hiszem, hozzátartozik a terhességem egy bizonyos szakasza is, ezért onnan kezdem. A terhességem 22. hetéhez érve egy alkalommal elkezdtem érezni, hogy amikor öt percet sétálok, már elkezd keményedni a hasam, olyan szinten (merthogy ezt egy ügyintézés közben vettem észre), hogy 15 percnyi sétánál ott tartottam, hogy be kellett mennem egy cukrászdába leülni, mert egyszerűen nem bírtam tovább menni.

Ekkor én egy bizonyos fogadott orvoshoz jártam, akihez még a terhességem előtt elkezdtem járni, és akivel megbeszéltem, hogy alkalmanként 10.000 forint a díja, és mivel szülésig kifizetünk sok-sok pénzt, ezért ő a szüléskor már nem fog kérni és hálapénzt sem fogad el. De erre még visszatérek.

Szóval felhívtam ezt a kedves doktor urat, hogy nem vagyok egy túlparázós fajta, meg első baba is, de ez már szerintem nem normális, amit érzek. Erre a  válasz az volt, hogy normális, mert frontok vannak, feküdjek le pihenni és vegyek be plusz két szem magnéziumot. Az ezt követő vizsgálat során pedig felírt nekem napi egy szem nyugtatót. Ezek után többször felhívtam, hogy annyira keményedek, hogy nem bírok megmozdulni, és háromszor volt pecsételő vérzésem is, a válasz pedig mindig ugyanaz volt

„Front van, vegyen be plusz két magnéziumot és egy nyugtatót, és feküdjön le.”

Ekkor már kezdtem furcsállni, hogy hihetetlen, hogy minden áldott nap front van. A terhességem 27. hetében jött a következő furcsaság: még mindig nem éreztem, hogy mozog a babám. Meg is említettem az orvosnak, azt mondta, az ultrahangok rendben vannak, úgyhogy várjak még türelemmel. Ekkor naponta 2x1 nyugtató és 2x3 magnézium volt az adagom. Két-háromszor volt, hogy felhívtam, és közölte, hogy most nem ér rá beszélgetni, majd visszahív, amit ezután nem tett meg. Elkezdett érlelődni bennem a gondolat: kezdem elveszteni a bizalmam az orvosommal szemben.

A terhességem 34. hetében jártam, amikor véletlenszerűen az egyik baba-mama csoportban egy ártatlan, nem is lényeges kérdésnél az egyik anyuka rám írt, hogy picit tévesek az információim az orvosomat illetően, ugyanis igenis elkéri a pénzt a szüléskor, méghozzá az illetőtől olyan formában tette, hogy egy órával a szülés után közölte

„Nekem most dolgom van, de ha visszajöttem, bízom benne, hogy megkapom, ami jár nekem, mint ahogy maguk is megbíztak benne, hogy ideérek a szülésre és levezetem.”

Ekkor úgy döntöttem, váltok. Ki is írtam egy csoportba a történetem, javaslatot várva más orvosra. Ekkor viszont a legnagyobb megdöbbenésemre nem a javaslatok jöttek velem szembe, hanem a mértéktelen sok negatív üzenet az orvossal kapcsolatban, hogy kivel mit tett (a legtöbb emberrel azt csinálta, hogy a terhesség végére már jó sok nyugtatót szedetett, hogy amikor ő ráér, majd beindítja a szülést, a császár aránya pedig az egekben, alig szülnek nála természetes úton), plusz mindezért pofátlanul sok pénzt elkér a szülésért (az én kis naiv gondolataimban ez előtt az üzenetlavina előtt megfogalmazódott az is, hogy hát lehet, mástól elkérte, de tőlem nem fogja, hiszen megbeszéltük).

Ekkor úgy döntöttem, hogy ha még ügyeletes orvosnál is kell szülnöm, otthagyom az orvosom. Ekkor tartottam napi 2x3 nyugtatónál és 3x3 magnéziumnál a 35. hétben. A sors keze pedig úgy intézte, hogy még aznap valami fura illatú anyagot észleltem a fehérneműmön, és bementem a klinikára, ahol egy rezidens doktor úr fogadott, viszonylag szimpatikus volt már elsőre is, majd kiderült, a férjem gyerekkori cimborája, akivel ma már nem igazán tartja a kapcsolatot, de hát a gyermekkori barát akkor is gyermekkori barát marad. Másnap írt is neki a férjem, hogy hogy jártunk, és hogy elvállalna-e? El is vállalt. Azonnal leraktam a nyugtatót és a magnéziumot is, és ekkor először éreztem úgy igazán, hogy egy kisbaba van a hasamban, aki mozog is. Csak sajnos későn.

Ugyanis a kis hercegnő nem fordult be a leszedáltság miatt, és ekkor már helye sem volt, tehát felkészített az orvos, hogy valószínűleg programcsászár lesz. Ekkor még fel sem fogtam, meg sem fordult fejemben, hogy ne természetes úton szüljek, azt mondtam, ez velem nem fordulhat elő. Életemben nem volt semmilyen műtétem. A 38. héten mondta az orvos, hogy egy hetet várunk és megműtenek. Megkaptam hát az időpontot is 06.07-ére, előtte való nap kellett befeküdnöm, és ez volt az a nap, is amelyen utolért a felismerés, hogy engem holnap igenis meg fognak műteni.

Rettegtem, nem akartam. Pánikbeteg vagyok, tűfóbiával kombinálva, minden alkalommal, amikor tű ér hozzám, elájulok, minden vágyam egy tűk és mindenféle kemikáliák nélküli természetes szülés volt, még ha fáj is, még a fájdalomcsillapító szót sem akartam meghallani sem. Azt azért még a 35. héten letisztáztam, hogy mindenképp szeretnék VIP szobát, ezt minden alkalommal el is mondtam újra, amikor lehetett.

Szóval befeküdtem. Délután jött az aneszteziológus főorvosnő, neki is elmondtam, hogy pánikos vagyok, fel is vezette a kartonomra, és mondta, hogy nem lesz semmi baj, majd beszélgetnek velem és elterelik a figyelmem, hiszen nem én vagyok az első ilyen, tudják ezt kezelni, és fel sem fogok majd semmit abból, hogy engem most műtenek, olyan lesz, mintha otthon beszélgetnék az új barátaimmal. Ettől függetlenül nem aludtam egész este, remegtem, de már annyira, hogy úgy voltam vele, hogy ha nem tudom legalább egy picit megnyugtatni magam, akkor szólok egy ápolónak, mert nem bírtam felkelni vécéről annyira remegett mindenem. Aztán valahogy picit lenyugtattam magam, de nem aludtam.

Másnap reggel jött értem a betegszállító, hulla fáradtan felfeküdtem hát az ágyra és elindultunk. A beteghordó megkérdezte, minden rendben van-e. Mondtam neki, hogy igen, csak egy picit félek. Majd megkérdezte: ugyan mitől? Szó szerint így. (Empátia első felvonás.) Mondtam neki azért, mert pánikolok és elájulok a tűtől. Erre ő azt mondta: aaaaz bizony nagy baj, mert nem szeretik az ájulósakat a műtőben (empátia második felvonás). Így kezdődött, így indult az egész.

Betoltak, felültettek, jött egy fiatal anesztes srác, nem erre számítottam, a főorvosnő sehol. Cicahát 1. szúrás, 2. szúrás, 3. szúrás a gerincembe. Mondtam, hogy rosszul vagyok, vagy hányni vagy elájulni fogok, ekkor azt mondták akkor most pihenünk. Megkérdezték: minden rendben? Mondtam, hogy hát nem, de folytassuk. 4. szúrás, 5. szúrás, majd a 6. Ekkor megkérdezte valaki a tömegből a fiatal fiúcskától, hogy esetleg kell-e segítség (egészen eddig azt hittem, én csinálok rosszul valamit, itt rájöttem, valószínűleg inkább ő). Mondta a srác, hogy igen.

Ekkor bejött az anesztes főorvos asszony, és elsőre (7. szúrás) beletalált a gerincembe. Lefeküdtem, berakták a branült és a katétert is. Gyors ellenőrzés, elzsibbadtam-e, aztán kezdték. Nyomkodták a branülbe a cuccokat, azt sem mondták, mit, senki nem szólt hozzám egy árva szót sem, sőt, a 6-7 főből (pontosan nem tudom, mennyi), három messengerezett a műtőben a telefonján, a többi pedig a nyaralásokat taglalta. Az én kis rezidens dokim pedig már harmadjára kezdte elölről a rángatásom, mire az őt kísérő orvos megkérdezte, megpróbálja-e (kiderült, hogy meg akarták fordítani, de a kisasszony konkrétan kapaszkodott az összes belső szervembe (valószínűleg ő még nem szeretett volna a 39. héten kijönni), majd feladva az ellenkezést elkezdett fenékkel kitolatni, mikor már negyedjére rángatták, mert semmi áron nem volt hajlandó megfordulni).

Akkor a doki kivette 10 óra 08 perckor. Felsírt, amire én egyáltalán nem emlékszem, a férjem mondta, hogy a folyosón is hallották. Odahozták, lepusziltam a könnycseppet az arcáról, majd közöltem, hogy azonnal vigyék ki a férjemnek a kislányom, mert rosszul vagyok. Elkezdett égni az egész mellkasom és a légcsövem, mintha egy izzó vasrudat nyomnának végig rajta, csak nem fentről lefelé, hanem lentről felfelé, azóta sem tudom, mitől volt ez, nem tudták ők sem állítólag. És még 30 percig foltoztak, mert ugyanis észrevették, hogy bizony a baba mellett ott volt egy hatcentis ciszta, amit kivettek (egyik papíromon sincs feltüntetve, gondolom, azért, mert ezt az én drága ex fogadott orvosomnak észre kellett volna venni, és féltek, hogy balhét csinálok belőle, vagy ha nem ezért, akkor nem tudom, miért).

A gyermekágyas osztályon szerzett tapasztalatok a holnapi posztban olvashatók.

Orsolya

Írd meg te is szülésed történetét! bezzeganya@bezzeganya.hu

Olvass még szüléstörténeteket!

Bepánikoltam a szülés alatt

Tele lett pöttyökkel az arcom szülés után

A szülésznőm kiment hisztizni a szülésemről