A gondviselés elkényeztetett egy problémamentes, könnyű terhességgel aminek 40. hetében született első (és jelenleg egyetlen) fiam. Maga a szülés is mesébe illő, de azért hátha ki tudok hozni belőle pár bekezdést, meg tudok képet mutatni a kisfiamról nektek. Egy dolog árnyékolta csak be a terhesség végét, egy enyhe megfázás (ősszel ki alszik vizes hajjal, nyitott ablaknál?) és a néha rám törő köhögésrohamok. (Később igen-igen gátseb-barát volt ez a procedúra...)
Egy kedd este elgurultam még a férjem focimeccsét végignézni, perverzióm az izmos férfitestek látványa. Hazadöcögtünk és kicsit kúráltam magam, hátha szülnöm kell még a héten, majd mint aki jól végezte dolgát, ágyba dőltem. Hajnalban keltem a szokásos pisi-körútra, és amikor visszafeküdtem, éreztem, hogy jobb, ha megnézek még egy Jóbarátok részt az alvás helyett, és számolom a perceket, mert valami érdekeset érzek. Egy rész alatt háromszor nyomtam meg a stoppert a telefonomon, úgyhogy előrelátóan kimentem egy szendvicsért, forró vizet engedtem magamnak, és beültem eszegetni és fájásokat elmulasztani.
Azok azonban inkább erősödtek ezidő alatt. Kicsit sétálgattam a mellékhelyiség és a forró víz között, majd mikor a férjem órája csörgött reggel 6-kor, nyugodtan közöltem vele, hogy keljen fel, de ne induljon munkába, mert kicsit fájdogálok és segítségre lesz szükségem. Kértem, hogy mérje a perceket a jelzéseimre, de ebbe egyre inkább belezavarodtunk. Volt 5 perc, 3 perc, 2 perc is köztük, de az erősségük nem közelítette meg a menstruációs fájdalmaimat. Kicsit zenét hallgattunk, kicsit szenvedtem, majd határoztunk, hogy inkább bemegyünk a kórházba, legfeljebb hazaküldenek.
A kórház 40 percre van tőlünk, dugóban egy óra. Reggeli csúcsforgalomban indultunk, és igen, dugó volt. A rádió szólt, ahol épp sorolták, hogy milyen hírességek születtek ezen a napon, ezen még volt erőm mosolyogni, de utána már nem. A fájások pontosan kétpercenként érkeztek és akkor mondta a férjem, hogy szerinte már nem megyünk haza. Ennek talán még tudtam örülni. Aztán jött egy köd, ami leszállt rám, és onnantól csak mentem, mentem egy kietlen csatatéren, hogy leharcoljam a nők évszázados küzdelmét én is.
Reggel 8-kor a szülőszoba előtt vártak a kismamák CTG-re és én próbáltam rájuk mosolyogni, és elébük tolakodni. Az ügyeletes orvos ránk nézett és kicsit hitetlenkedve fogadta, hogy kétperces fájásaim lennének, de mikor megvizsgált, ijedten közölte, hogy 4 ujjnyi a méhszáj, megyünk a szülőszobára, és hívják az orvosom, remélik, ideér. Azt hiszem, a szülésznő azt mondta, feküdjek ahogy szeretnék, ihatok egy-egy korty vizet, de én csak felfeküdtem a szülőágyra és próbáltam pihenni, és felfogni, hogy hamarosan tényleg tetemes részt kell vállalnom ebből a feladatból. Fájtam, kapaszkodtam, arcomat nyúztam, egyedül akartam fújtatni, erősnek lenni. Kérdéseket tettem fel, főleg, hogy: Mit csináljak? Hogy segítsek a babának? Miért kell a dokimra várni? Miért nem nyomhatok, pedig rettenetesen kell? Nem fogok bekakilni? (Ezt százszor megkérdeztem, köszönöm, hogy nem nevettek ki érte) Hogyan fog zajlani a burokrepesztés? Miért kell 40 percet tolófájásokkal várnom? Szülni akarok!
Megérkezett később (8:40-kor) az orvosom, burkot repesztett, a fájások változtak (beilleszkedett a fej), engedték, hogy nyomjak, ha jólesik (Ha jólesik? Szültek már?). Szóval inkább kérdezgettem, hogy most majd ha jön, akkor nyomjak? Hova? Hogy lélegezzek? Segíteni akarok! A szülésznő mondta, hogy hallgassam a fiam szívdobogását és jó mélyre vegyem a levegőt, majd nyomjak és újból hallgassak. Ez rengeteget segített. Az orvos kiabált, hogy: „Szóljatok a PIC-eseknek!” Én meg aggódva kérdeztem, hogy mi a baja a babának, hogy a PIC kell? Amire nevetve feleltek, hogy hát meg fog születni. Akkor már vagy hatan voltak a szobában, az orvos könyökölt a hasamon, próbáltam ellökni, de aztán ráhagytam, harc ez, mondom. A szülésznő meg egy csecsemős tartotta a lábam, a férjem tudósított, mert még mindig csak kérdeztem, kérdeztem, de senkinek nem volt ideje felelgetni, hogy látszik a baba hajas feje.
Aztán sokadik nyomásra tudom, hogy belefáradtam, kicsit félbehagytam, a köd is kezdett felszállni, de elszégyelltem magam, bocsánatot kértem (?) majd megjegyeztem, hogy hányni fogok. Nem, nem fog – érkezett a válasz, elég befolyásolható kis harcos vagyok. Végül szem becsuk, fej lehajt, Jézus után könyörgés – lecsitteltek, hogy igazán, inkább toljam már ki azt a babát, és akkor elöntött a slissz és placcs és az eufória egyszerre.
- Él? Él? Meg van mindene? – kérdeztem, de férjem mosolyától megnyugodtam, mondta, hogy mozog és bizony megvan mindene. Akkor felnyöszörgött, ha jól hallottam, a köldökzsinórt a kezéről, lábáról lehámozták. Pontban kilenc óra, mondta az orvos, rám tették a fiam.
Azt az illatot soha nem felejtem, ott volt melegen, szagosan és nagyon is élően, és így maradtunk percekig, győztesen. Később a szobában fürdették, pólyálták (ezt nagyon sajnáltam, mert a bőrét akartam érezni, szagolni) és az apja kezébe adták. Tudom, tudom természetes fájdalomcsillapító ez a látvány, azért én kértem még egy kör lidokaint, hogy önfeledten gyönyörködhessek varrás közben, amin meglepően gyorsan túl voltam, és ámuldozhattunk hármasban két órán keresztül. Az orvos valami hülye poénnal megveregette a vállam és örvendezett, hogy ezt gyorsan lezavartam. Hát, őőő, kössz.
A kórházi tartózkodás egy kicsit húzósabb volt, mint a szülés, de ezen már igazán nem vekenghetek.
Sokat gondolkozom, hogy egy kb. háromórás első szülés után mire számíthatok majd egy esetleges másodiknál, hogy se elbizakodott ne legyek, se felelőtlen? De ez még a jövő zenéje, egyelőre megpihenünk, mi, harcosok.
Egy-két héttel a szüléstörténet megírását követően petefészekrákot diagnosztizáltak nálam. Már se elbizakodott, se felelőtlen nem lehetek a gyerekvállalással kapcsolatban az erre hívatott szerveim hiányában. Harcosnak tartottam magam a szülésem kapcsán? Hát kaptam "testhez álló" harcot, folytathatom, a fiamért, a férjemért, az életért. Már a műtéten túl vagyok, nagyon profi módon rendbe tettek, most már "csak" a kemókra várok, és hiszem, hogy a fiam első születésnapjára (szeptember) túl lehetünk az egész betegségen. Bízok, hiszek, remélek. És nincs választási lehetőségem; csinálni kell, erősnek kell lenni, meg kell gyógyulni.
Fél éve, ott a szülőágyon azt mondtam, hogy: "rendben, jöhet a többi három". Most esténként odaképzelem magam, kimerevítem a pillanatot és erőt merítek a felszabadultság érzésből, a babaillatból, a férjem boldogságából. Visszaemlékszem a hóeséses éjszakákra, amikor szoptattam hajnalban és rettenetesen álmos voltam, és erőt merítek ebből is, mert van kiért fölkelni, aggódni, bosszankodni. A kórházban folyamatosan mondtam, hogy gyógyulnom kell, haza kell mennem, engem otthon nagyon várnak. Egy csodálatos kisfiú anyukája vagyok és, ha nem is rózsaszín vattacukor, a legnagyobb doppingszer és motiváló erő, amit valaha kaphattam, tartozom annyival, hogy föl is nevelem.
Pirosbetli
Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
