Ilyen korán még soha nem ért véget a tanév, mint az idén. Az érettségi – a szóbeli vizsgák híján – gyakorlatilag június közepén zárható volt. Így igen korán megkezdhettük a pihenést.
Apa minden utóvizsgálata negatív lett, ő volt a legboldogabb, mikor újra elkezdhetett dolgozni. A kontrollvizsgálatok most hosszú ideig háromhavonta lesznek a jövőben. Rögtön fejest is ugrott a munkába, ebből adódóan viszont az egész szünetre egyedül maradtam a gyerekekkel. Rengeteg időt töltöttünk a tanyán, ugyanis belekezdtünk a felújításába. Vakolás, betonozás, hú… volt ott minden. A sok fizikai munka kifejezetten jólesett. Az ingerszegény környezet pedig mindannyiunkat táplálta, különösen Szabit. Változatlanul nagyon szeret lent lenni, egészen „kisimul”.
Nagyfiunk – bár nagyon cikinek tartotta – bemutatta nekünk a barátnőjét, aki el is jött velünk nyaralni pár napra. Nagyon aranyos kislány, még főzni is segített! Arra gondoltam közben, ahogy nőnek a gyerekek és kirepülnek, úgy lesz egyre kisebb a család. Aztán továbbgondolva persze ez így nem igaz! Néztem, ahogy a nagyfiam (nálam már tíz centivel magasabb!) kézen fogva sétál a barátnőjével… Repül az idő! A család pedig egyre nő, hiszen hozzák a párjaikat, és remélem majd később az unokákat is! Ami viszont még ennél a futurisztikus képnél csodásabb, hogy egészen szép bizonyítványt produkált az év végén, teljesen önállóan. Igazán büszke vagyok rá!
Szabival már nem volt ilyen idilli a helyzet sajnos. Azt gondolom, az otthon tanulás legnagyobb vesztesei ők, a sajátos nevelésű srácok. Pokoli nehéz volt vele, szegény teljesen „szétesett”. A megszokott rendszer – ami a legnagyobb kapaszkodója az autiknak – feje tetejére állt. Amint láttuk, hogy baj van, visszavezettünk a kezdetekben jól bevált módszereket: napi- és hetirend, vizuális megerősítés, motiválás, időbeli rendszer. Mégis! Mi a szülei vagyunk és nem a tanítói, teljesen más szerepkör. Nagyon sokszor éreztem: erre rámegy a kapcsolatunk, mármint Szabié és az enyém. A tanító nénik segítettek, ahol tudtak, de mégis napi szinten küzdöttünk. Bármennyire is rendszereztük az életünket egészen a kezdetektől, azt láttam, elveszik a gyerek az időben és a feladatokban.
A két fiú életkorából (is) adódó ellentétei csak tetézték a mindennapok nehézségeit. Időnként úgy éreztem magam, mint a fantasy filmekben az ufó, radarral a fejemen próbáltam érzékelni, éppen mikor mi alakulhat ki az adott szóváltásból a fiúk között. Hiába küzdöttem, időnként sikerült egy-két dührohamba is belefutnunk. Évek óta nem volt ilyen gondunk.
A tanulás Szabival egész szépen ment. Amikor én dolgoztam, Apa tanult vele, aztán fordítva. Gondolatébresztő volt ennyire közelről látni, mivel vannak nehézségei a gyereknek, és mi az, ami lazán megy. Az olvasás a legnagyobb mumus, annyira koncentrál, iszonyú sok energiát fektet bele szegénykém, mégsem megy. Az írása a precizitásából adódóan gyönyörű, viszont gondolkodik a betűk előhívásánál tollbamondáskor. A matek csípőből megy, mint a környezet is.
Nagyon cuki jelenetnek lehettem tanúja ezzel kapcsolatban: egy alkalommal írás – ezen belül nyomtatottról írottra másolás – volt a feladat, amit csinált is szépen, önállóan. Mellékészítettem a következő óra anyagát, ez volt a matek. Közben elmentem felrakni az ebédet főni, mikor is azt látom a szemem sarkából, hogy írás közben rám sandít a gyerek. Úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre. Erre - mikor azt hitte nem látom - beírta a mellé készített matek feladatlapra a megoldást, amúgy lazán. Majd azonnal visszatért az aktuális írásra. Mintha csak valami kis huncutságot követett volna el,titokban. Nagyon cuki volt!
Mint minden nyáron, most is aktuálissá vált Szabi felülvizsgálata. Nem sok reményt fűztem a nagyobb volumenű fejlődéshez, de hittem, ha kicsike is, mégis mérhető lesz a sok tanulás eredménye, pozitívan. Sajnos csalódnom kellett. Nyilván a szakszolgálatok alap esetben is túlterheltek, a pandémia erre csak rátett jó néhány lapáttal, de a futószalag beindult, megint. Tíz gyermeket hívtak be egy időpontra, konkrétat másfél óra alatt végeztünk is. Hm, no comment!
Egyedül minket nem engedtek el azonnal, két kérdést szegeztek nekünk:
- Anya, Apa mennyit tabletezik ez a gyermek?
- Csak este, kb. félórát illetve hétvégén egy órát. Azt is szülői felügyeleti szoftverrel és az én fiókommal bejelentkezve. Tehát kontrolláltan.
- Hagyják többet tabizni, mert megnyugtatja őt!
Néztünk egymásra Apával… hát… nem osztottuk a Hölgy véleményét!
Majd azonnal jött a következő, még meglepőbb kérdés:
- Meddig szeretnénk ebbe (EGYMI) az iskolába járatni Szabit?
Ez a kérdés hidegzuhanyként ért. Mi, mint szülők hogyan hozzunk ilyen döntést? Nem is értettem, miért tolják ránk ezt a rendkívül súlyos terhet. Hiszen elfogultak vagyunk, szülők, és nem pedig szakértők. Erre vannak ezek a komplex bizottságok.
Makogtunk rá valamit, hogy talán felsőben. Oké, akkor így maradt minden a szakvéleményben, ahogy az ahhoz szükséges, hogy itt maradhasson Szabi. Pont. Ennyi volt a vizsgálat, tanácsadás, már utunkra is bocsájtottak minket.
Nem hagyott nyugodni a gondolat: lehet Szabinak nem ez a megfelelő iskola? Túl alacsonyra tesszük neki a lécet? Többet is ki lehetne hozni belőle? Teljesen elbizonytalanítottak. Tanácsot kértem a gyermekpszichiáterünktől, akihez alig egy éve kerültünk. Nagyon szimpatikus, segítőkész doktornő. Az első vizsgálaton – ezen még tavaly ősszel voltunk – több mint másfél órát beszélgetett velünk, Szabival is. Az otthon tanulós időszak alatt többször is felhívott telefonon, megkérdezte, hogy vagyunk, tud-e bármiben segíteni? Tehát felhívtam és elmeséltem neki a szakszolgálatnál történteket, külön kiemeltem az esetleges iskolaváltás kérdéskörét. A pedagógiai szakszolgálat véleménye őt is aggasztotta, különösen az IQ-tesz eredménye. Adott egy időpontot és elkészíttetett Szabival egy tesztet. Zárójelben jegyzem itt meg: csak az IQ teszt másfél óra volt a doktornőnél. Vajon ha a komplex szakértői vizsgálatot alaposan végigvitték a bizottságnál, az hogy lehetett szintén másfél óra? Csak egy gondolat, ami vég robogott az agyamon…
A teszt eredményét a napokban kaptam kézhez. Egyszerre örültem és lettem szomorú az eredménytől. Az autistákra jellemzően nagyon szórt képet mutat az egész tesz, melyen belül az extrém alacsony övezetbe tartozik a munkamemória-index, azon belül is a rövidtávú emlékezet mutat komoly eltérést. Így minden területen rendkívüli nehézséget okoz Szabinak a tanulás. Máris tisztábban láttam, miért is olyan nehéz neki előhívni a betűket, ha nem másol, hanem emlékezetből kell dolgoznia. Ezért vannak gondjai a térben és időben való eligazodásban is. Mégis abból a szempontból örültem, hogy egyértelművé vált, jó helyen van ebben a suliban. Egyébként én ezt valahol mélyen – ösztönből – éreztem is, de hagytam magam elbizonytalanítani. Ez soha többet nem fordul elő!
A másik igazán jó hír, amint visszakerült Szabi az iskolába - a megszokott kis közösségébe, környezetébe, kereteibe, rendszerébe, megszokásaiba – varázsütésre minden magatartási probléma elmúlt vele kapcsolatban otthon. Éljük a mindennapjainkat munkával, iskolával és egészséggel! Remélem, így is marad.
Pörgő
A szerző további posztjaiból:
Apa péntekenként kemóra jár
A járvány alatt műtötték meg apát
Apának hólyagrákja van
Anya, én mozdonyvezető leszek!
Anya, én is autista vagyok?
