Huszonegy éves vagyok. Decemberben leszek huszonkettő. Számomra még mindig döbbenetes, hogy már a húszas éveimet taposom, de a legtöbb ember csak megmosolyogja a korom, hogy „milyen fiatalka vagy még”. És én visszamosolygok.
Főleg azért, mert nem tudják, hogy ebben a 21 évben mennyi minden van már benne. Mennyi vívódás, mennyi önhibáztatás, félrecsúszott dolgok, egy abortusz, amiről a mai napig „ciki” beszélni, csalódás, nagy szerelem, és most egy új esély arra, hogy anya legyek.
16 hetes a kisbabám. A kisfiam. A kisfiunk.
Órákig dédelgetem a pocakomat napközben, néha kicsit sírok is, mert hát ugye a hormonok meg az érzelmi felfokozottság. Minden kedves szó, amit kapok, kapunk, jólesik. Mert sokan örülnek a Picinek. Sokan gratulálnak, szívből jövő örömmel a boldogságunkhoz. Sokan vannak, akiknek nem egyből az jut eszükbe, hogy én miért nem az egyetemi padot koptatom és tartom magam mereven a „suli-pasi-kocsi-ház-kutya” menetrendhez. Sokan vannak, akik azt mondják „nagyon örülök, hogy boldogok vagytok”.
De van a másik véglet is. És sajnos vagy nem sajnos, úgy érzékelem, hogy ők vannak többen. Akik ítélkeznek. Leginkább édesanyám fölött, amit aztán végképp nem tudok megérteni. Akiknek az összes reakciójuk az, hogy „szegény”, meg az, hogy „jézusmária”. Akik megmondják, mert hát ugye a más élete sokkal érdekesebb, mint a saját. Hirtelen előkerülnek az ezer éve nem látott, hallott ismerősök, hogy „jövő héten egy kávé? És egyébként jól láttam a Facebookon, nagymama leszel? Úristen, szegény.”.
„Én sírnék a helyedben.”
Őszintén megdöbbentem, amikor ezeket visszahallottam. Mert persze, ez mind a hátam mögött történik, tőlem senki nem kérdez, senki nem mer szólni egy szót sem. A kedvencem, hogy „jézusmáriának”, aztán leordítják az embert, hogy a gyerek egy áldás. Mondta bárki, hogy nem?
Sokat vívódtam ezen az utóbbi pár napban, hogy melyik része a dolognak az, ami ekkora megbotránkozást vált ki az emberekből. A tény, hogy fiatalon anya leszek? Az, hogy otthagytam az orvosi egyetemet? Az, hogy a párom 24 évvel idősebb nálam? Az, hogy boldog merek lenni és fejjel mertem menni a falnak, és azt mondani a világnak, hogy
„Nem, ez az én életem és úgy élem, ahogyan én akarom, nem úgy, ahogyan ti megálmodtátok nekem”?
Mert persze aki okos és csak ítélkezik, az nem tudja, hogy két év alatt tönkrementem az egyetemtől. Hogy depresszióval és szorongásrohamokkal és idegösszeroppanásokkal küzdöttem. Aki ítélkezik, nem tudja, hogy egy teljes vizsgaidőszakot a nagymamám kórházi ápolása miatt hagytam elúszni. Aki ítélkezik, nem tudja, milyen volt először, a legelső alkalommal a kezemben tartani a pozitív terhességi tesztet és a torkomban dobogó szívvel, egyedül bámulni a két csíkot. Aki beszól, nem tudja, milyen volt lesütött szemmel azt mondani a nőgyógyásznak, hogy „ezt a kisbabát nem tarthatom meg, mert most nem ez a helyes.” És azt sem tudja, mi jött utána. Mennyi hónap szenvedés.
Aki bírál, az nem tudja, hogy mennyit hadakoztam a családommal, hogy elfogadják a döntésem, és rávilágítsak arra, hogy ahelyett, hogy azt mondják, nem vagyok normális, inkább lássák azt, hogy egy olyan gyereket neveltek, aki mer nemet mondani a családi elképzelésekre, aki mer a saját feje után menni az ismeretlenbe, aki fel meri vállalni, hogy más és aki nem úgy akar visszaemlékezni majd az életére, hogy „milyen kár, hogy nem tettem meg”. Aki ítélkezik, nem tudja, mennyit emésztettem magam azon, hogy megbántottam magam körül másokat azért, hogy én most boldog lehessek. Mert életemben először mertem önző lenni.
Aki megmondja a nagy okosságokat, az nem tudja, hogy mennyire szeretjük egymást a párommal.
Aki elítél és bírál, az nem tudja, hogy mennyire szeretjük a babánkat. És nem tudja azt sem, mennyire örül neki édesanyám is, hogy nagymama lesz és babázhat.
Én megértem, elfogadom és tiszteletben tartom azt, hogy másoknak ez szokatlan és esetleg megvan a véleményük. Elhihetik, hogy nekem is megvan róluk, mégsem érzem szükségét, hogy kotnyeleskedjek az életükbe és megmondjam látatlanul a tutit.
Boldog vagyok. És büszke arra, hogy ilyen fiatalon leszek először anyuka.
Kérlek, mielőtt bárkit is bírálsz vagy kéretlenül megmondod neki a véleményed, előbb gondold át te is, hogy biztosan ismersz minden részletet!
csehlány
Anyaság: mindenki hülye, aki nem úgy csinálja, mint te?
Van jogunk a másikat megítélni, bírálni azért, mert nem úgy csinált valamit, ahogy szerintünk/nekünk jó?
Tovább>>>
Ha jó nő vagyok, rossz anya vagyok?
Szíven ütött, mikor anyajegyszűrésen a fiatal és jóképű doki azt mondta, hogy „emelje fel a mellét”, mert szeretné látni, nem bújt-e meg ott is egy huncut kis anyajegy.
Tovább>>>
Próbálok jó anya lenni, de nem megy...
Rossz anyának érzem magam… Fiatalon szültem a semmire szinte.
Tovább>>>
