Sok-sok éve csináltattam először. Mármint mellplasztikát. Mert nem volt cicim. Volt viszont annál több gátlásom. Mert kimondtuk, hogy vége, azzal a fiúval, aki életem első nagy szerelme volt. Mert alakulóban volt valami új, valami izgalmas, valakivel, akit nagyon akartam, de féltem, hogy így kevés leszek. Ez adta meg az utolsó lökést a régóta dédelgetett vágyaimhoz, így hát belevágtam. Nem bántam meg. Magabiztosabb lettem, imádtam.
Igen. Kb. négy évig, amikor is megszületett a nagyobbik gyerekem. Rá két évre meg a kisebbik. Hála Istennek egészséges, stramm babák voltak, köszönhetően a rengeteg anyatejnek (is). Bokáig jártunk benne, cirka egyéves korukig. Nem is értettem, honnan ez a rengeteg flamó az én egykori csöpp cicijeimből? De örültünk, hogy van, hogy egészségesek a srácok. Más nem számított.
Ahogy nőttek a gyerekek, úgy találtam rá én is újra önmagamra. Félreértés ne essék. Nem volt célom, hogy szülés után iziben lőjek magamról egy szelfit, amin bikiniben (vagy szexi csipkés fehérneműben), kisimult arccal, csillogó szemekkel, homorú hassal, feszes popsival, frissen ondolált frizurával és persze enyhén pucsítva, lábujjhegyről csücsörítsek a plafonig érő előszobatükörből, hogy aztán egy bölcs, (lehetőleg angolul írt) idézettel palástolt lájkvadászat keretében, megosszam azt ország-világgal. Majd heti (netán kétnaponkénti?) szinten dokumentáljam, minként laposodik és kockásodik a hasam, válik egyre kerekebbé a fenekem, egyre duzzadtabbá a bicepszem, miközben elhelyezem a fotókat egy-egy titokzatosan semmitmondó baba libi-lábi, kisujj körmi és az adott napra megfőzött és lefotózott hatfogásos napi menü közé.
Ne csak anya legyek
Szó nem volt erről. Csupán egyre inkább erősödött bennem az igény, hogy ne csak anya legyek, hanem nő is.
Az oviból rendszeresen hazahozott hányós-fosós vírusnak hála megvolt a testsúlykontroll. Az otthonra szinte állandósult madárfészek frizura, kipúzott mackó outfitet szép fokozatosan felváltotta a sportos, kevésbé mamás viselet. Gondoltam, menőzök és egy tengerparti nyaralásra életemben először rakattam fel géllakkot. Mivel akkorra már a srácok is rég lejöttek a pelenkáról, bátran növeszthettem kicsit a körmeimet, mert többé nem kellett a hátközépig felcsapó híg fosás eltakarításával néha óhatatlanul együtt járó, köröm alá kerülő kakitól sem. Strapabíró volt, remekül bírta a mosogatást, kádsikálást, virágültetést, non-stop pakolást. Szóval végül annyira megtetszett, hogy elkezdtem rendszeresen járni manikűröshöz.
A lenőtt hajtöveimben csillámló töméntelen mennyiségű ősz hajszálaimmal is a körmösnél szembesültem, mikor azok láttán, finoman köhintve ajánlott egy szuper fodrászt, így aztán két-háromhavonta eljártam oda is. A fodrászszalonban meg a sok csajos téma – úgy mint, plasztika, pasik, sorozatok, sorozathősök, Justin Bieber, előző esti szex (vagy épp annak hiánya), Fermat tétel, legközelebbi randi, színházműsor, filmek és az örökérvényű „mitvegyekfel” és még sorolhatnám – között merült fel a pillázás. Egy újabb olyan dolog, amit a fél világ már felfedezett magának évekkel korábban, de nekem csak most, a harmincas éveimben sikerült megismerkednem vele.
Micsoda luxus, mondogatta a párom. Szerinte már rég le kellett volna vágatni a hosszú hajam, a pilla és a köröm meg tök felesleges, mert egyrészt pénzkidobás, másrészt a gyerekektől veszem el az értékes, drága időt, meg hát ki nézi… No comment. Igyekeztem szabadnapokra, délelőttökre szervezni a szépségprogramokat, de ha nem is mindig jött össze, úgy voltam vele, hogy ennyi nekem is jár. A manapság oly sokat hangoztatott „én idő”-re hivatkoztam, mondván a munka, a háztartás, a kert, meg a két gyerek mellett ez az, ami kikapcsol, feltölt, amitől jobban érzem magam a bőrömben. „Mert megérdemlem” - amolyan L’oreal módra. Úgy gondolom, ettől még nem leszek rosszabb anya, max. jobb nő.
Aztán két-három éve elkezdtem kattogni az implantátum cserén. Szerettem volna megint szép, kerek, formás ciciket, de ugyanakkor úgy voltam vele, hogy jó ez így, elvégre minden rendben velük. Kontrollra rendszeresen jártam, mondták, egészségügyi oka nincs a cserének, esztétikailag meg olyan, amilyen. Félreértés ne essék, nem úgy néztem ki, mint egy afrikai törzs aszott, elaggott varázslónője, aki a fűszoknya miatt, zseb híján nem tudja hová tenni a tubákot, így hát… mindenki találja ki, hová csapja.. De azért szíven ütött, mikor anyajegyszűrésen a fiatal és jóképű doki azt mondta, hogy „emelje fel a mellét”, mert szeretné látni, nem bújt-e meg ott is egy huncut kis anyajegy.
Szóval egy ideje, mikor senki nem látja, amint behúzott hassal pucsítok a tükör előtt, észrevettem, hogy ha a 2-3 havonta fodrászolt és amúgy még mindig hosszú hajamat a fejem búbjára tornyozva megtartom és közben iszonyú dögösen nézek, akkor lám, előbújik rejtekéből az a huncut kis anyajegy. Kár, hogy kis terpeszben, alapállásban meg frusztráló módon jól el tud bújni.
Mivel a kattogás egyre csak erősödött, elhatározásra jutottam. Így esett, hogy mostanában esténként, mikor már elaludtak a gyerekek, a géllakkos körmeimet a billentyűzeten koptatom, plasztikai sebészek után kutatva.
Ha jó nő vagyok, rossz anya vagyok? A kettő vajon fordítottan arányos?
Hazel
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
