7. és 16. hét között 

Ott hagytam abba a múltkor, hogy másodszorra is elsőre összejött a teherbeesés, és hogy nagy nehezen, de két hányás között egy meglepibulit is sikerült összehozni.

Ha majd évek múlva visszanézem 2021 nyarát, vagy bárki rákérdez, milyen volt… őszintén nem fogok rá emlékezni. Nagyjából mint a fiam első évére, ameddig nem aludt éjszaka legalább 6 órát egyben. 

Nagyon sokszor ültem a vécécsésze előtt sírva, miközben hirtelen nem tudtam, hogy elájulok-e most, vagy melyik végemen jön most valami, és hogy a gyerek éppen Bing nyuszit néz, vagy felgyújtja a konyhát. Ilyenkor hálát adtam a majdnem eseménytelen első terhességemért, hogy ott tényleg csak az utolsó egy hónap volt rémálom, illetve nagyon sok barátnőmnek/ismerősömnek igyekeztem átérezni a helyzetét, hogy ők mit nem adnának azért, ha végre minden reggel hányhatnának egy jót. 

Fizikailag ez ugye rohadtul nem segített, de lelkileg legalább elvette a kedvem az állandó picsogástól. Szóval a nyár nagyjából ezzel telt, három eseményt leszámítva. 

Öt héttel a pozitív tesztem után kiderült, hogy a férjemnek megint testvére lesz. Őszintén kicsit sokkot kaptam és nevettem is, hogy ilyen a világon nincs, hogy apósom ázsiai feleségével egyszerre legyek terhes. De hát ezek a fiúk nem viccelnek. Egyszer nincs senki a kapuban és gól. 

Őszintén nem tudom, hogy milyen hatással lesz ez a házasságukra, ezt a fonalat el is engedném, hiszen sehol nincs kolbászból a kerítés. De valahogy fura belegondolni, hogy a két unokája idősebb lesz a legkisebb gyerekénél, illetve hogy harmincévesen jön a harmadik tesója az uramnak.

Úgy érzem, izgalmas lesz a 2022 is, amit megfejelünk még szobatisztaság meg oviszoktatással. Igyekszem előre aludni meg hasonló balfasz tanácsokat megfogadni. 

A második esemény az volt, amikor a keresztszüleihez utaztunk le a világ vége utánra egy hétvégére. Nyilván nem laknak olyan messze, csak rosszulléttel küzdve, és egy üvöltő gyerekkel hátul a 3 órás út 30-nak tűnt. 22 hónapos fiamnak ez volt az első hosszabb autóútja, plusz az első idegen helyen alvása (egyszer volt itt karácsonykor pár órát). Ráadásul egyből két éjszaka. Erre a vonalra majd visszatérek egy következő bejegyzésben. Ő nem nagyon eszik alapból, máshol meg aztán teljesen elzárkózik evéstől és ivástól is. Voltak jó pillanatai a hétvégének, én például rengeteget tudtam pihenni, és ettem egy igazi, mindent elsöprő húslevest, de vasárnap délelőtt már minden idegszála mindenkinek kuka volt. Végül nagy nehezen evett a gyerek egy túró rudit, aztán elindultunk hazafele úgy, hogy apa nem is evett semmit, csak menjünk már. Pest felé legalább aludt a kocsiban. 

A harmadik említésre méltó esemény a nyáron pedig az volt, amikor én is betöltöttem a 30-at.

Először is eljutottam fodrászhoz anyukám jóvoltából, úgyhogy rövidebb is lettem és egyszínű is, amit könnyebb lesz majd két gyerekkel kezelni. Haha. Ezen még később, amikor egy hétig nem fogom tudni megmosni se, mennyit fogok nevetni.

Aztán meg volt az első egyedül máshol töltött éjszakája is a gyerekünknek, és elmentünk péntek este randizni egy steak házba. Bár még itt is küzdöttem az evéssel, de a fiammal ellentétben a pocaklakó odáig van a húsért. Láttam rajta, hogy nem teljesen érti, hogy anya meg apa elmegy autóval, pedig napok óta készítettem rá, hogy a mamánál fog aludni. Nyilván az evés problémás volt, mondtam, hogy adjon neki nyugodtan kakaót estére, az kicsit eltelíti, ha aggódik, és nem akar majd semmi mást elfogadni. 

Általában unokatesók is ott vannak, úgyhogy ez is új élmény volt neki, hogy a mama meg a papa csak az „övé”, csak vele foglalkoznak, folyton ölben van és egyedül szétpakolhatja a legókat. 

Mi a 29. szülinapom óta nem voltunk sehol kettesben, akkor is egy egyórás éttermi ebédre futotta, úgyhogy én rettenetesen furán éreztem magam, hogy nincs velünk, ki vagyunk öltözve, végig tudok mondani egy mondatot anélkül, hogy megjegyezném, hogy igen, Kicsim, ott egy kék busz, illetve enni is nyugodtan tudtunk. (Bár a másik erősen jelezte, hogy bejön neki a vörös hús, de jóleső érzés volt, ahogy belülről bökdösött.) 

Sétáltunk egy hatalmasat a belvárosban, és szomorúan konstatáltam, főleg vendéglátósként, hogy főszezon van, péntek este és kihalt a város. Rengeteg hely bezárt, a legtöbb pedig kong az ürességtől és kevés a külföldi. 

Mindezek mellett nagyon jó érzés volt életem szerelmével kézenfogva sétálni, felnőtt témákról beszélgetni, és persze ötpercenként ránézni a telefonra, hogy kell-e rohanni a gyerekért, mert magán kívül sír, vagy sem. De a telefon nem csörgött, mi meg elindultunk haza. Őszintén annyira fáradtak voltunk, és kajakómásak, hogy örültem, hogy a sminkemet le tudtam mosni és be is ájultunk az ágyba. Állítólag filmet is elkezdtünk nézni.

Na, és itt jött a feketeleves. Ameddig mellettünk aludt a gyerek, én soha jobban nem aludtam. Most? Most óránként felriadtam és néztem a telefonom, hívott-e anyós, hogy rohanni kell a gyerekért.

Szombaton mi már megkávéztunk, és az ügyintézés felén túl voltunk, mire elindultunk érte, hogy akkor felköszöntjük anyukámat is, amikor is felhívtuk anyóst, ugyan most már mondjon valamit, mi a helyzet, mert teljesen ki vagyunk. 

Hát kiderült, hogy a fiam este 9-kor elaludt, és délelőtt 10-kor kelt fel. Mondom jaaa… így könnyű vigyázni végül is a gyerekre, este fél 7 környéken adtuk le, és másnap 11 után mentünk érte. Ő meg aludt az idő nagy részében. Bár igazából őrült jól is esett, hogy volt egy szabad esténk, és hogy máskor is lesz rá lehetőségünk. 

Természetesen egyből kiborult, ahogy érte mentünk, hiába magyaráztuk, hogy a másik mamának szülinapja van, és ott is csak vele lesz foglalkozva, főleg hogy anyukámnak ő az első, apunak meg hiába a negyedik, a másik három már igazából felnőtt… nagykorú, maradjunk annyiban. 

Szerencsére a kocsikázástól megnyugodott, és aludt is egy órát, úgyhogy kipihenten kelt fel rosszalkodni es mindenkit levenni a lábáról.

Számomra a legszebb gesztus az volt, hogy kaptam egy szál rózsát aputól a kertből. Meg hogy újfent tudtam pihenni, ameddig a kutyákkal fel-alá rohangált a hatalmas kertben. Édességet nem kívánok most se, úgyhogy csak bezsebeltem a dicséreteket a csokitortámért, amit sütöttem. 

Este visszaindultunk, és kitaláltuk, hogy másnap vadasparkba megyünk... ami egy hihetetlenül pocsék ötlet lett részünkről, mert mind az állatok mind az emberek teljesen mértékben kiborították a gyereket. Először borzasztó cikinek éreztem, hogy amúgy is fél óra alatt kétszer kerestem meg a mosdót, és le is kellett ülnöm egy padra, másrészt hogy úgy tudtuk rá venni, hogy egyáltalán ne az apja cipelje, hanem hajlandó legyen beülni a babakocsiba, hogy Bogyó es Babócát kapcsoltunk neki telefonról. Egyszerre éreztem mérhetetlen dühöt és csalódottságot, hogy eljövünk kirándulni, etetünk állatokat, és a gyereknek teljesen elmennek otthonról. Csak az a kurva mese.

 Pedig még énekeltem is, dacára annak, mennyien hallják, és otthon az be szokott jönni. Aztán ahogy a fiam megnyugodott, hajlandó volt inni valamit, és elkezdte nézegetni a különböző madarakat, kicsit jobb színben kezdtem el én is látni a helyzetet. Főleg, hogy utána ahogy körbenéztem, feltűnt, hogy nagyjából minden harmadik gyerek – életkortól függetlenül – üvölt, sír, hisztizik, csapkod. 

Itt én el is engedtem, tudomásul vettem, ez hirtelen sok volt az idegrendszerének, plusz elkezdtem én is kiborulni tőle, milyen kis helyen vannak az állatok bezsúfolódva, egy óra után el is indultunk hazafelé.

Közbe persze jöttek a hívások, üzenetek, és meg is szállt kicsit a na, most már a B oldal megy dolog. De aztán észbe kaptam, hogy erre nekem baromira nincs időm, merthogy eddig olyan rosszul voltam, hogy semmit nem tudtam intézni a terhességgel kapcsolatban, és szeptemberben szőke hercegem is kétéves lesz, amire bizony készülni kell. 

Hédi

Előzmények:

Mindkét gyerekem elsőre összejött

A 20 hónapos kisfiam simogatott, míg én sírva hánytam reggelente