Ballag már a vén diák… Ja! Nem! Idén nem ballag, sem a vén nem ballagott, sem az ifjabb nem fog. 

Tovább! Tovább! 

Jómagam számtalanszor ballagtam már. Először 1986-ban az oroszlányi bölcsődéből, amire ugyan nem emlékszem, mégis egy megsárgult papírlapon csoporttársaim nevei és a gondozónők kedves szavai tanúskodnak róla, hogy bizony volt búcsúzás, volt ballagás. Nem „új keletű hülyeség” ez, hogy ballagni a bölcsiből, mert a papír 1986-ból való. Búcsúztam később óvodámtól és ottani csoporttársaimtól végső soron egy életre, mert abban az évben új városba költözött a családunk, az iskolát már ott kezdtem. Elballagtam az általánosból, a középiskolából, rendhagyó módon még a főiskoláról is. 

A Wikipédia szócikke szerint:

„A ballagás napján a tanulók az iskola folyosóin vonulnak végig, a zászlóvivőt követve. Vállukon tarisznya függ, melybe pogácsa, só, föld, aprópénz, valamint az intézmény fényképe kerül, rendszerint az alsóbb éves diákok jóvoltából.”

Idén ez máshogy lesz, mert ebben az évben minden más. 

Néhány héttel ezelőtt az online közösségi felületeken középiskolák tanárai búcsúztak video üzenetekben diákjaiktól és viszont. Fiatal felnőttek könnyek között köszönték meg mindazt, amit kaptak, amit magukkal tudnak vinni a nagybetűs ÉLET-be. Gondolom, sokan felkeresték középiskolájuk oldalát, hogy megnézzék ezeket a videókat. Én megtettem, de én ilyen vagyok, bennem dúlnak a hagyományok, számomra fontosak az emlékek, az érzelmi kötődés. 

Május végén az óvodások, a következő hónapban pedig az általános iskolák nyolcadikos diákjai következnének a „ballagók” sorában. 

Legidősebb gyermekem idén készül búcsút inteni általános iskolájának. Egy olyan iskolából ballagna, ahol összesen tizenhárman vannak a végzősök és az összlétszám sem éri el a 130 főt. Hetek óta lebegnek fejünk felett a kérdések: Mi lesz a helyzet június elején? Lesz ballagás, vagy sem? Ha lesz, akkor hogyan? 

Az elmúlt hétvége enyhítő rendelkezésein felbuzdulva kimondtuk hangosan is, amit gondoltunk. Próbáljuk meg! Tegyünk úgy, mint ha!  

Eljátszottunk a gondolattal, hogy a szokásos forgatókönyvet sutba dobva, miként tudnánk a jelenleg is érvényben lévő szabályozás szerint egy ballagásnak nevezhető valamit szervezni a 13 gyermeknek. 

Kérdőívezés, létszám mustra stb. Majd érkezett a hétfői hideg zuhany… nem tudtuk, hogy igazából már péntek óta fejünk felett lógott a vizes dézsa, csak várt még az élet azzal, hogy a nyakunkba zúdítsa a tartalmát. 

Nem tarthatunk ballagást! Hogy mi van? 

Nem volt semmi kérés, óhaj-sóhaj csak egy szöveg részlet, amit mindenki úgy értelmez, ahogy akar. „… a ballagások…szokásos, személyes érintkezéssel járó módon történő megtartására nem látunk egyelőre lehetőséget…javasoljuk alternatív megoldások alkalmazását…vagy - 2020. augusztus 15. utáni - megszervezését.”

Az én olvasatomban, alternatív megoldásokra várnak ötleteket, hogyan, s miként lehetne elbúcsúztatni a ballagó diákokat. Miután a megszokott formában egyelőre nem megvalósítható az ünnepség lesz, ahol online ballagnak, lesz, ahol csak a gyerekek lehetnek bent, mint vizsga esetén és lesz, ahol majd augusztusra halasztják a búcsúzást. Én alternatív megoldást várok és nem egy egyszerű NEM-et megüzenve, továbbítva. 

Azontúl, hogy a bizonyítványra szükség lenne a gyermeknek a középiskolai beiratkozáshoz, mégis csak úgy illik, hogy annak átadásakor kapjon némi útravalót is a diák a kézfogás mellé. Idén elmaradnak a kézfogások, a meleg ölelések, maradjanak el a kedves szavak, a jókívánságok is? 

Az „áltsuli” nyolc éve felejthetetlen élményekkel van teli. Esetünkben egy olyan osztály tanulói mondanak búcsút egymásnak és iskolájuknak, akiknek többsége nem csak az elmúlt 8 év, hanem 10-11 év mindennapjainak jó egyharmadát együtt töltötték, hiszen a közeli óvodából csoporttársakként egymás sarkában lépkedve sétáltak át az akkori nyolcadikosok kíséretében az iskolába, hogy itt már osztálytársak legyenek.  Olyan emberektől szakadnak majd el, akikkel együtt nőttek fel, egy korszak zárul majd le mögöttük, hiszen a megye sok iskolájába szóródnak majd szét, tizenhárman majdnem tizenhárom felé…

Nyolcadikos létük utolsó hónapjait zilálta szét a pandémia. A felvételik, iskolai jelentkezési lapok kitöltése után otthon, egyedül várták az értesítést leendő iskolájukból, s csak találgatni tudták, vajon kinek hova sikerült felvételt nyerni. Beszélgetnek egymással persze online, chatelnek, írogatnak, piszkálódnak, megírják egymásnak a dolgozat megoldásokat a másodperc törtrésze alatt, de azért ez mégsem ugyanaz, mint mikor az iskolapadban ülve a tanárt kicselezve próbál meg az ember súgni, segíteni, kis cetlikre levelet – mit’ levelet, egyszerű üzenetet – írni. Egy 13 fős osztályban, ahol szinte mindenki külön padban ül, ez komoly logisztikát igényel ám, szünetek alatti padtologatásokkal és a következő óra erőviszonyainak előzetes felmérésével. 

Voltak persze napi balhék náluk is, sőt, balhék helyett egész nagy drámák, tragédiák, de főleg komédiák. A sors vette el tőlük az utolsó hetek gondtalan láblógatását, az utolsó általános iskolás osztálykirándulását, a rég várt sátorozást és csak úgy simán azt, hogy úgy járjanak iskolába, hogy már biztos a jövőjük, meg van a „hogyan tovább” és már tanulni sem kell. 

Hogy engedhetné az iskola tovább lépni azokat, akik teljesítették életük első időszakának nagy feladatait anélkül, hogy méltón búcsúztatná őket? 

Hogyan? 

A ballagási tarisznyát és a szál virágot a bizonyítvány mellé tűzik majd, amit előre egyeztetett időpontban - a „kölcsön” tankönyvek hiánytalan visszaszolgáltatása után - kap majd meg a diák?  Itt a vége! Fuss el véle! 

Hogyan? 

De legfőképpen miért? 

Á.

Olvass még a témában!

5+1 tipp, hogyan éljünk túl egy videohívást két kisgyerekkel otthon

A 10+1 leghülyébb életvezetési tanácsok karanténidőre

Vagy a vírus csap agyon, vagy én a gyerekeimet