Nyolc hónap próbálkozás után november végén pozitívat teszteltem. Akkor volt az első hónap, amikor nem őrlődtem, azt mondtam, majd jön a baba, ha jönni akar, erre úgysem tudok hatással lenni. És ott volt az a bizonyos két csík. El sem hittem, ezért még öt tesztet csináltam, biztos ami biztos. Gondolom, ez sokaknak ismerős. Ezután következett egy nagyon szép időszak, számomra idilli volt, annak ellenére, hogy a 12. hétig nagyon sokszor rosszul voltam, hánytam, szédültem, nem bírtam enni, még fogytam is. Egészen a 36. hétig minden szuper volt, 32 hetesen még a tengerparton nyaraltunk, kikapcsolódtunk.
Egy júliusi estén nagyon kezdett a hasam fájni. Pontosan nem tudtam senkinek elmagyarázni, hogy milyen érzés és hol fáj, de biztos voltam benne, hogy nem szülök még. Inkább a gyomorszájam fájt, de annyira, hogy sokszor levegőt sem kaptam, a hátamba is kisugárzott. Aztán elmúlt. Pár naponta megismétlődött, próbáltam diétázni, de így is előjött. A 39. héten a férjem épp éjszakás volt, nagyon elkezdett ismét fájni. De sokkal erősebben, mint korábban, és nem múlt el 20-25 perc alatt, hanem három óra múlva is ugyanolyan intenzív volt. A férjem közben hazajött, és elmentünk a sürgősségire, mert féltem, hogy esetleg a babának is baja lehet.
A nőgyógyász megvizsgált, a kislányom rendben volt, azzal küldött át a belgyógyászhoz, hogy biztos valamit össze-vissza zabáltam (igen így, ezekkel a szavakkal), nem nőgyógyászati probléma. Nagyon megalázó volt, de nem mertem semmit szólni, mert féltettem magunkat. A belgyógyász félórát váratott magára, amíg megérkezett. Meg sem vizsgált, rám nézett, és közölte, hogy biztosan úgy fekszik a baba, hogy nyom valamit, ez 39 hetesen természetes, ne rohangáljak a sürgősségre ezért. Fülem-farkam behúzva jöttem el onnan. (Az hozzátartozik a történethez, hogy egy másik városba jártam magánrendelőbe dokihoz, itt, a mi városunkban nem volt dokim.)
Este ismét kezdődött a fájdalom, gondoltam, akkor felhívom a dokim, hátha tud valamit mondani. Végül csak sms-váltás sikerült, mert nem tudott beszélni. Elmondtam neki, hogy hol fáj, kb. mit érzek és hogy itt semmibe vesznek, mert nincs fogadott dokim. Azt tanácsolta, hogy menjek abba a városba a sürgősségire, ott megvizsgálnak, ellátnak, és ha neadjisten baj van a babával, akkor behívják őt is. Elindultunk hát, iszonyatos fájdalmakkal, de reménykedve, hogy ott végre segítenek rajtam. Az út (70 km) lassan, de eseménytelenül zajlott, sápadt voltam, de a nagy fájdalom enyhült. Odaértünk, azonnal beutaltak a kórházba, mert 39 hetes voltam már, nem akartak hazaküldeni. Azonnal kaptam egy görcsoldót, megvizsgált az ügyeletes nőgyógyász, egy ujjnyira tágultam, megrövidült a méhnyak, de egyéb jele nem volt annak, hogy szülnék.
Akkor éjjel már kezdték adni a gyomorvédőket infúzióban, illetve a vitaminokat. Éjjel semmit sem tudtam aludni, mert ismét fájt, ott sírtam a kórházi ágyon, hogy én ezt tuti nem bírom ki, hiányzott a férjem, féltettem a babát. Az ügyeletes asszisztensnek szóltam, hogy már nem bírom, annyira fáj, de azt mondta, nem tud több görcsoldót adni, muszáj tűrni, de ha nagyon nem bírom, akkor felkeltik az ügyeletes nőgyógyászt. Vártam... Feküdni nem volt kényelmes, állni nem bírtam, így egy széken töltöttem az éjszakát. Reggel sikerült hányni, így a fájdalom abbamaradt.
Amikor jött a doki, elmondtam az éjszaka eseményeit, azonnal mindenféle vizsgálatot rendelt el, folyamatosan vér- és vizeletmintát kért, nézte a szemeim, a nyelvem. Hepatitisre gyanakodott. Négy napig voltam kórházban, utána egyszer sem fájt, pedig csak vitamint és gyomorvédőt kaptam. Közben meglettek az eredményeim, nagyon rosszak voltak a májfunkciók, mondta a doki, hogy diétázzak, mert valószínűleg a sok fájdalom az mind epegörcs volt.
Eljött a hétfő, végre ügyeletes volt az én orvosom is. Bejött, megnézett, ctg is volt, könyörögtem, hogy indítsa be a szülést vagy császározzon meg, mert én már nem fogom kibírni, ha lesz még ilyen fájdalom, és nem tudom már azt sem, hogy kihez fordulhatnék. Azt mondta, hogy nőgyógyászatilag nem indokolt az indítás, sajnálja, hogy ennyire szenvedek, de nincs mit tenni, megvárjuk a betöltött 41. hetet, ami a protokoll, és akkor indítanak. Hazaküldött...
Ordítani tudtam volna, annyira féltem. Sem itthon a városunkban, sem ott abban a városban nem számíthattam senkire. Zokogva hívtam fel a férjem, hogy jöjjön értem, és úgy, ahogy voltam pizsamásan vitt haza. Egyszerűen nem értettem, hogy mi történik, miért kell kínozni, ha megint ennyire fáj, kihez forduljak, ki segít rajtam? Szegény próbált nyugtatni, hogy rendben lesz minden, megvárjuk, amíg a baba beindul, együtt túl leszünk mindenen. Közben anyukám beszélt telefonon egy ismerős belgyógyásszal, ő sem értette, hogy miért nem indítja be a szülést az orvosom, és mondta, hogy ha megint begörcsöl az epém, akkor azonnal menjünk a sürgősségre, ez egyáltalán nem játék, a babának is árt, adjanak az ő utasítására görcsoldót. Egy hét eseménytelenül telt, nem fájt különösebben a hasam, ha igen akkor szöktem, és hánytattam magam, úgy könnyebb volt elviselni, legtöbbször el is múlt.
Aug. 5-én este ismét begörcsölt. Háromszor hánytam, de nem akart múlni a fájdalom, és már az ájulás határán voltam, annyira fájt. Tiltakoztam, nem akartam sürgősségire menni (pedig akkor már rég túl voltam a terminuson), mert féltem, hogy hogy bánnak velem. Aztán már annyira fájt, hogy nem volt erőm tiltakozni, így bementünk. Megnézett az ügyeletes nőgyógyász (egy másik), mondta, hogy továbbra is csak egy ujjnyi, de bent tart, kapok görcsoldót, várunk pár napot, és ha addig nem indul el a baba, akkor indítani fogja. Augusztus 8-ra tűzte ki az időpontot, csütörtökre. Az éjszakát a vajúdóban töltöttem, de semmi sem történt, így reggel felküldtek az osztályra, kaptam ágyat, elhelyezkedtem. Boldog voltam, mert tudtam, hogy nem fogok baba nélkül hazamenni, és jó kezekben leszünk. Megnyugodtam, hogy végre véget ér ez a rémálom.
És akkor itt kezdődik az igazi szüléstörténet...
Augusztus 7-én este tizenegykor kezdődtek a fájások, 7 percesek egyből, akkor úgy éreztem, hogy elég erősek, de jól bírtam. A szobatársam biztatott, hogy jól csinálom, ügyes vagyok, nem zavarom, nyugodtan sétáljak, ha akarok. Éjjel 3 körül lezuhanyoztam, tudtam, hogy reggel amúgy is visznek a szülőszobára indítani. A fájások erősödtek, de csak 5 percesekké sűrűsödtek. Nem szóltam senkinek, mert tudtam, hogy ez még nem annyira durva. Reggel 7-kor jöttek ctg-t csinálni, rendben volt, mondta a nővér hogy egyek valamit, aztán 9-kor levisznek. Egy falatot sem ettem (amit utólag borzasztóan bánok).
Kilenckor levittek a vajúdóba, megvizsgált a szülésznő is, majd a doki is, továbbra sem tágultam, a fájások pedig gyengék voltak. Azt mondták, várunk egy órát még, ha addig sem történik semmi, akkor bekötik az oxitocint. Tízkor újra megvizsgáltak, sajnos semmi változás nem történt, így megkaptam az első adag oxitocint. Kb. félóra alatt megjött a hatása, de olyannyira, hogy fájás fájást ért, borzasztó erősek voltak, és ami rosszabb volt, hogy nem volt köztük szinte semmi szünet.
Próbáltam csendben maradni és koncentrálni, jól lélegezni, elterelni amennyire lehet a figyelmem, de egy adott pillanatban, amikor rajtam volt az ctg és ágyban kellett feküdnöm, feladtam. Úgy éreztem, hogy a fájdalom átvette az uralkodást a testem felett, én csak kívülről figyelem az eseményeket, de igazából nem tudok semmit kontrollálni. Borzasztó érzés volt. Közben a szülésznő folyamatosan nézte, hogy mennyire tágultam, az is nagyon fájdalmas volt, de tudtam, hogy segít, amennyit tud. 13.50-kor, a tervezett burokrepesztés előtt tíz perccel (14-kor lett volna) spontán elfolyt a magzatvíz. Zöld volt, és brutális mennyiség.
A szülésznő megnézett, 9,5 ujjnyira voltam kitágulva, közben folyamatosan nézte az ctg-t. Azt mondta innen a babán múlik, hogy mennyire hamar születik meg, mennyire törekvő, de ha nagyon ügyes, erős baba akkor félórán belül megérkezik. Annyira megkönnyebbültem. Nem kellett volna, szerintem itt jött még csak a java.
Jöttek a tolófájások, az első pár nyomásnál nem tudtam, hogy kell, úgyhogy rosszul csináltam, aztán többszöri magyarázás után végre megértettem és úgy csináltam, ahogy kell. Közben folyamatosan rajtam volt a ctg, néha felállhattam, de nem bírtam, remegett a kezem-lábam, fáztam is. Próbáltam azért, mert tudtam, hogy azzal segítenék a babámnak igazán. A szülésznő közben követett mindenhová (épp nem volt más szülés), mondta, hogy próbáljak a vécén nyomni, hátha kényelmesebb. Kényelmesebb volt, mint állva vagy fekve, de sajnos eredményt az sem hozott. Folyamatosan folyt belőlem a magzatvíz, kétszer cseréltek ágyneműt már.
Mivel abszolút nem mozdult a baba, felfektettek a szülőszékre, megpróbálták a hasamat nyomni, hátha segítenek a babának. Semmi sem történt. Délután négy óra körül már láttam a szülésznőn is a kétségbeesést, hogy nem tud mit tenni, nem tud segíteni, lehívta az ügyeletes dokit. Megvizsgált, azt mondta, már látszik a baba, meg kell szülni, legyek erős. Könyörögtem neki is, hogy legyen császár, azt mondta, ahhoz már késő van, mert vissza kellene a babát húzni. Kaptam cukrot, aztán ismét oxitocint. Szidta az előző ügyeletes orvost, amiért indította, nem értette, miért kellett, mert az oxitocin nem jó, elfáradt a méhem, nem jöttek már olyan intenzíven a fájások sem, én is nagyon fáradt voltam.
Kaptam cukrot, aztán ismét oxitocint, és vártunk. Iszonyatosan szenvedtem, már szinte teljesen öntudatlan állapotban voltam, sírtam, remegtem, nem tudtam koncentrálni. Kértem, hogy csináljanak valamit, mert meg fogok halni, én ezt nem bírom ki. 17 óra előtt 5 perccel a szülésznő ismét lehívta a dokit, mert már egyértelműen csinálni kellett valamit. Felültettek a szülőszékre, mondta a doki, hogy előbb megpróbálják a vákuumot, de nem biztos hogy sikerülni fog, ezért utána jön az, hogy megpróbálja kinyomni belőlem, ha az sem megy, akkor fogó, másképp sürgősségi császár, mert zöld volt a magzatvíz és a ctgis kezdett más görbéket mutatni.
Iszonyatosan bepánikoltam. Természetesen a vákuum nem működött, így kérte, hogy amikor jön egy fájás, akkor szóljak neki, majd nyomjak, amennyire csak tudok, és nyom ő is. Szóltam, nyomtam, nyomott ő is. Aztán pihentünk, és újból. A végén már kérte, hogy ne hagyjam abba, ha nincs fájás is nyomjak, mert csak így sikerülhet. Amikor a szülésznő kezében megláttam a szikét, egy nagy kő esett le a szívemről... Tudtam, hogy nagyon közel van a találkozás, mindjárt itt lesz a kislányom. A vágást szinte nem is éreztem, már kint is volt a kislányom. Orral felfele érkezett, széttárt kezekkel, ezért sem tudott szegény úgy jönni, ahogy akart. És persze azért sem, mert 4190 gr volt. Ezek után a varrás és varratszedés, vagy bármi más csak egy sétagalopp volt.
Úgy érzem, hogy ennyi megpróbáltatás és szenvedés után sosem lennék képes még egy gyereket természetesen úton megszülni. Inkább marad a programozott császár, biztosan az sem könnyű, az is fáj, de nekem ez nem csak fizikailag, hanem lelkileg is borzasztó volt. Nem tudom, hogy hibázott-e valaki, vagy ez a protokoll és tényleg várni kell, szinte bármi áron. Nem tudom, hogy ha az orvos nem nyomja ki belőlem, akkor meddig szenvedtem volna, vagy mi lett volna a vége. Hálát adok Istennek, hogy a kislányom itt van, egészséges, mindketten jól vagyunk.
Köszönöm, hogy leírhattam, úgy érzem, hogy ez segít feldolgozni a történteket. Sajnálom, hogy ilyen hosszú lett.
T.
Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
