Az első babánk születése után (2012) jó ideig nem éreztem késztetést egy következő babára, habár több gyereket szerettünk volna. Ádi olyan egyéves lehetett, amikor ismét próbálkozásba kezdtünk, még szoptattam a babát, és nem is terveztem abbahagyni, így nem számítottam gyors sikerre. Nem terveztem, hogy a könnyebb teherbeesés céljából abbahagyom a szoptatást, így vártunk. A siker annyira nem volt gyors, hogy első babánk két és féléves volt, amikor 2015. márciusában végre pozitívat teszteltem.
Mire elértünk a nőgyógyászomhoz, addigra már jól kivehetően dobogott a Picur szíve, 8 hetes terhes voltam. A babát november 19-re vártuk. A 18 hetes genetikai ultrahangon megtudtuk, hogy ismét kisfiút várunk. Ez a terhesség is problémamentesen zajlott, minden hónapban voltam vizsgálaton az orvosunknál, illetve a szokásos védőnői látogatásokon. Annak ellenére, hogy már volt egy örökmozgó babánk, nem viseltem nehezebben a másállapotot most sem, még a végén is elég jól bírtam. Az előző terhességemhez képest (9 kg) most elég sokat, 14 kg-ot híztam, így azért elég bálnának éreztem magam.
Eljött a kiírt dátum. Emlékszem rá, hogy nagyon szép őszi nap volt, egész meleg, és szikrázó napsütés. Persze szülni nem szültem. Ellenben voltam ctg-n, ultrahangon, és volt szerencsém egy fiatal nőgyógyász nő által egy hüvelyi vizsgálathoz, aminek eredményeként csillagokat láttam. Közölte, hogy teljesen zárt vagyok, így nem mostanában fogok szülni, főleg így, hogy jósló fájásaim sincsenek. Egyébként nem kérdezte, hogy vannak-e, mellesleg voltak. De mivel ilyen roppant megnyerő volt a modora, nem akartam vele hosszasan csevegni.
Szerencsére ekkora már nem volt protokoll a kórházban, hogy a terminus lejártával be kell feküdni. Kiírták a kétnaponkénti ctg-t, és 40+6 napra a befekvést. 40+7. napon itt mindenképpen indítanak.
Szóval az elkövetkező napokban a szülésre teljesen esélytelenek nyugalmával indultam haza, és először gondoltam arra, hogy nem akarok kórházba befeküdni, és szülésindítást, a kisfiamat meg végképp nem akarom napokra elhagyni. Azt hiszem, itt keseredtem el először emiatt, de nagyon.
A következő reggel (11.20.) felkeltem. Nekiláttunk takarítani, meg valamiért gigantikus mennyiségű ételt megfőzni. Értsd: több napra, többfélét. Egész nap olyan furán éreztem magam, kicsit ment a hasam, étvágyam nem volt. De betudtam annak, hogy ideges vagyok. A férjem éjszakás műszakba ment, hát annak sem nagyon örültem. De gondoltam, ez van. Eljött az este, a férjem elment dolgozni, Ádi édesen horpasztott, én meg elmentem fürdeni. Annak ellenére, hogy elég pörgős nap volt, nem voltam álmos. Leültem a gép elé megnézni, az ismerősök közül ki szült meg, hát szerencsére mindenki. Aztán 15 perc múlva elkezdett fájni a derekam, ezért elmentem lefeküdni.
Aludtam is egy keveset, aztán 22:45-kor valami fura görcsre ébredtem. Majdnem olyan volt, mint a jóslófájás, de mégsem, viszont annyira erős volt, hogy felkelni nem tudtam, csak lefordulni az ágyról. Aztán valahogy feltápászkodtam, és elmentem pisilni, ott távozott a nyákdugó. Aztán gondoltam, ebből még úgysem lesz semmi, a fájdalom is elmúlt, így visszafeküdtem. Aztán 23:05-kor már megint jött az a furcsa fájdalom, de most elég erős volt. Aztán 15 perc múlva még egy. Nekiálltam sétálgatni, gondolkoztam, hogy telefonáljak-e a férjemnek, vagy sem. Arra jutottam, még várok, hátha elmúlik. Egyre jobban fájt mindenem, amikor jött a fájás, most már 5 percenként jöttek, előrehajoltam a komódra, és úgy vészeltem át.
Aztán 0:30-kor arra jutottam, most már nagyon jó lesz, ha hazahívom a párom. Gondoltam, hamar hazaér, hiszen kocsival öt perc a munkahelye. Na, hát ez most félórájába telt, kiderült, valamiért a felső kaput bezárták, így meg kellett kerülnie az egész gyáregységet, hogy kijusson, majd újra fel a parkolóba. Na, szóval 1 órára hazaért, akkor kértem, hívja a mentőket, mert én már nem tudok beszélni. Persze a diszpécser feltette a kérdéseket, amire segítséggel tudott válaszolni, mert annyira ideges volt, hogy magától nem jutott eszébe. Ígérték, hogy 15 perc múlva jönnek. Hát vártam őket, mint a messiást, mert már 2 percesek voltak a fájások, és komolyan úgy éreztem, hogy nyomnom kell.
Igyekeztem ellihegni, mert olvasataimból emlékeztem rá, ha még nem tűnt el a méhszáj, és én nekiállok nyomni, akkor berepedhet a méhszáj. Szóval küzdöttem. A mentők csak nem akartak megérkezni, erre újra telefonáltunk, de mondták, hogy már rég itt kellene lenniük. Hát 01:45-kor végre megérkeztek, mint kiderült, eltévedtek. Örömködtünk egymásnak, aztán mondtam, hogy talán mennünk kellene. Erre fel a valószínű több tízéves tapasztalattal rendelkező huszonéves mentős közölte, ha nem folyt el a magzatvíz, akkor én nem mostanában fogok szülni, az meg kizárt, hogy nyomnom kell. Úgyhogy ne kapkodjak, ők ráérnek. WTF?
Na, mindegy, kedven nem igazán volt veszekedni, örültem, hogy végre elindulunk. A mentő kb. olyan tempóban ment, mintha sehova nem sietne, olyan 30 km/órával. Éjszaka volt, így aztán senki nem tolt le minket az útról, és a 15 percre lévő kórházba 25 perc alatt értünk be. A kórháznál már nem tudtam felállni, így kértem, hadd maradjak az ágyon, hát nem örültek. Végre felértünk a szülészetre, ott kérték, öltözzek át, megvizsgálnak. A mentők még mindig ott voltak, majd igen elkerekedett a szemük, mikor az orvos közölte, hogy ez 8-as, és percem sincs, irány a szülőszoba. Így megúsztam a beöntést, meg a borotválást is. Bár szerintem egyik sem tartozik a középkori kínzások közé.
Átvánszorogtam a szülőszobára, és már a gondolattól is megkönnyebbültem, hogy mindjárt nyomhatok. Két nagyon szimpatikus szülésznőt kaptam. Nagyon hálás voltam nekik. A férjem most nem lehetett velem, és ők egész végig bátorítottak, segítettek, fogták a lábam, a végén meg velem örültek. A másik meglepetés akkor ért, amikor nem az az orvos érkezett meg, aki felvett, hanem a saját doktorom. Ismét ügyeletes volt, és szóltak neki (protokoll-változás ide vagy oda, ebben a kórházban még mindig nem lehetett orvost fogadni).
Megtörtént a burokrepesztés, sajnos a magzatvíz megint zöld volt. A folyamat elég gyorsan haladt, oxitocint nem kaptam, de egy kicsi gátmetszésre szükség volt. Néhány sikertelen nyomással később, amikor már ráéreztem a technikára, 2015.11.21-én 02:59-kor megszületett Tamáskánk. A két keze a feje mellett volt, de neki sikerült kibújnia, nem úgy, mint a bátyjának. Rám tették, puszi-puszi, aztán vitték mérni: 3000 gramm, és 54 cm, és az elmaradhatatlan hatalmas hajkorona. Kaptam néhány öltést, aztán átkerültem a vajúdóba, ahol megkaptam a babámat is, ismerkedtünk egy kicsit, próbált szopizni, majd elvitték.
Hajnalban kerültem a gyerekágyas osztályra, és ott megkaptam Tamást. Aztán már el sem vitték, csak fürdetni esténként. Délután jött látogatni a párom és a kisfiam. Sajnos Ádám nem viselte túl jól, hogy reggel nem vagyok otthon, és akkor sem tudott mit kezdeni a helyzettel, amikor találkoztunk, így a nagy örömködés helyett a fejemre borította, ami az üvegében volt. Szerencsére a dolog rendeződött mikor hazamehettünk. A baba jól szopizott, az eredményei is jók lettek, így három nap múlva már otthon voltunk. Most a csecsemős nővérek is normálisak voltak, nem lehet panaszom rájuk. Egyik éjszaka, amikor nagyon sírt Tamáska, az egyik nővérke bejött, megfogta és elvitte, hogy tudjak egy kicsit pihenni, reggelig vissza sem hozta. Azt hiszem, akkor aludtam utoljára négy órát egyhuzamban.
Szeretném nevek nélkül megköszönni a szülésznőknek, a csecsemős nővérkéknek, és nem utolsó sorban az orvosomnak, aki mindenféle kérés nélkül ismét világra segítette a kisbabámat.
Köszönöm, hogy elolvastátok. Egy történettel még jövök.
Angyalka
Mások szülésében is részt vettek a mentők:
A mentők nem hitték el, hogy mindjárt megszülök
Barnabás már a mentőben a világra kéredzkedett
Azt hitte, kirázza belőle a mentő a gyereket
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
