Rendhagyó szüléstörténetekkel indítjuk az évet: ezek a szülések még olyan korban zajlottak, amikor telefonon csak kevesen hívhattak orvost, mentőt, és otthon szülni nem forradalmi cselekedet, hanem sima mindennapi ügy volt, bár a jól képzett, okleveles és elismert bába, szülésznő már akkor is része volt a szüléseknek. Továbbra is várjuk a mai, aktuális szüléstörténeteket a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!

Nagyanyám nagyon nem akarta azt a gyereket. Semmi baja nem volt a gyerekekkel, simán szülte egymás után az előző hármat, elmesélte az összes lányunokájának, hogy szoptatni szerinte csodálatos érzés, valami nagyszerűnek volt a része, úgy érezte, és kívánja, mi is éljük át majd. Csak épp háború volt, csak épp szegénység volt, csak épp nagyjából egyedül küszködött a hárommal, a nyolc holddal, miközben a férje ki-be járt az otthona meg a katonai behívókban rendelt helyszínek közt. Erős volt, nem panaszkodós, de épp mert tudta, mivel jár még egy csecsemő, ezért nem akarta. Talán még tett is néhány bátortalan kísérletet arra, hogy mégse legyen negyedik. A negyedik azonban fütyült a bátortalan kísérletekre és a csöndes rábeszélésekre. Ekkor megharagudott rá, kiesett a száján még az is, "én megfujtom, ha kijön". Még a bábaasszony előtt is.

A bába látott már sok mindent, nem kezdett prédikálni, hogy ilyet nem mondunk, nem mondta ájtatos arccal, hogy meglátja, ezt szereti majd a legjobban. Megérkezett, otthonosan tett-vett, otthon szülés, otthon szülés, hol máshol. (Vidéken sokfelé az ötvenes évek végéig bevett dolog volt otthon szülni, a szülőotthoni, kórházi szülések 1960 felé kezdtek általánossá válni.)

A sokadik szülés könnyű és gyors, ugyan ki találta ki ezt az ostobaságot, tűnődött a nagyanyám a vajúdás alatt, sose lesz már ennek vége, mitől lenne valakinek könnyű és gyors szülése, akinek teste-lelke nem kívánta az újabb gyereket.  Jobb híján a lábát az ágy függőleges deszkájának feszítette (aztán harminc-negyven évig állította, ettől indult a lábán a visszeresedés), nyomta, tolta,  most már mindegy.  A bába tette a dolgát,  szépen lemosdatta az újszülöttet (két fiú és egy lány után itt van még egy kislány), nagyanyám kezébe adta, no innentől az én dolgom végetért, azt tesz, amit jónak lát. De csak nem állta meg, hogy meg ne kérdezze: most is legszívesebben "megfujtaná"? Nagyanyám nézte a baba arcát, mindent felejtett már, ugyan már, hova gondol, miért fujtanám meg, pont ezt, amellik a legszebb?

Huszonvalahány év múlva ugyanabban a szobában nézte nagyanyám a tévét, amíg fel nem figyelt arra, hogy a mellette üldögélő, nagyhasú lánya (nem az a bizonyos "megfujtom", ő már három évvel korábban megszült egy közeli kisvárosban) furcsán ritmikusan nézi az órát.  Nem esett pánikba, szépen megkérdezte, hány percesek, aztán amikor a tízpercesek kicsit sűrűsödni látszottak, csak akkor küldte nagyapámat mentőért (mentőállomás az ötvenes évek vége óta volt a faluban).  A szülőotthon a szomszéd faluban volt, sokszor megtettem kocsival az utat, nincs tán húsz perc sem, a mai utakon, a mai kocsikkal.

Anyámnak első (és utolsó) szülése volt ez, de ő sem esett pánikba, amikor a mentősök megérkeztek, ő még a legombolható gallért vasalta nagy nyugodtan, amit a két darab kismamaruhájára (amit ismerős varrónő csinált neki) gombolgatott mindig az akkori divat szerint. Rend a lelke mindennek, vasalatlan gallérral nem indulunk szülni.  Előre örült, hogy felavathatja a nagyon szép, vadonatúj köntösét is. Aztán bekászálódott a mentőautóba, és félútnál  úgy érezte,  a kukoricaföldek közepén fogja megszülni ezt a gyereket. Az út talán még lebetonozva se volt rendesen (az utcánkon át a faluból kivezető út például biztos, hogy nem, mivel az pár éve készült el), az akkori mentőnek (Volga? Nysa?) rugózása nem nagyon volt, a fájások erősödtek, aki sose szült még, könnyen érezhette úgy, ott és most rázza ki a gyereket egy nagyobb bukkanó. 

A szülőotthonban (helytörténeti forrás szerint valaha kastély, aztán szülőotthon, ma szociális otthon) már úgy gondolta, bármilyen rémületes lett volna kukoricaföldön szülni,  még az is jobb lett volna. Az ügyeletes bevezette egy szobába, tele frissen szült, alvó kismamákkal, vajúdó az nem volt, külön lelkére kötötték: legyen egészen csendben, hiszen látja, hányan alszanak itt. Anyám fegyelmezett állampolgár, tűrte a fájásokat teljes csendben, nézte a sötétet.

Eljött a reggel, az alvók felkeltek, őt átvitték valami szülőszobára, hátha megszül végre, itt már nem kell csendben lenni teljesen, tették hozzá a vége felé, amikor megdöbbenve látták, már úgy hozzászokott, hogy több órás vajúdás után se szólal meg.

Aztán behoztak egy asszonyt, a folyosó megtelt a sikoltozásával.  Az alternatív szülésmódok, labdák és kádak előtt harminc-negyven évvel a sokadik gyerekét szülő cigány asszony feltalálta a "természetes, intuitív szülést"- sikított, kiabált, énekelt, szaladgált, lassan a fél szülőotthon vele foglalkozott, feküdjön már le, mit kiabál annyira, micsoda ramazuri, maga még egyszer nem jön hozzánk szülni! A cigány asszony tudott valamit, nem volt tán egy óra sem, és már a kezében tartotta a babát (a módszertanát pedig negyvenegy évvel később magam is alkalmaztam...engem már nem akartak elzavarni érte).  Némán, háton fekve vajúdó anyám még mindig nem bírt megszülni, a szülésznők teli szájjal szidták a szaladgáló kismamatársat (aki amúgy nem bántott semmit és senkit, csak az úristennek se akart csöndben feküdni), anyám ettől még inkább elnémult, kész csoda, hogy mégis  megszülettem valahogy. Akkor anyám végre megszólalt: ez nem ér, hogy ezt (már hogy gyereket szülni) csak így lehet. 

A szülésznő a gátvarrás, mosdatás, miegyebek után meglengette a babát előtte, no aztán a neve mi lesz?  Anyám agya teljesen kiürült, úgy érezte, a saját nevét se tudja kimondani, bár azt tudta, a nem kedvelt saját nevét semmiképpen nem kívánja továbbadni, apámmal meg talán nem is egyeztették rendesen, mivel egyikük kizárólag lányra, másikuk fiúra számított. A szülésznő unni kezdte az értetlen arcot, mégis, milyen nevet gondolt, rövidet, hosszút? Hát, nem is tudom....Na akkor legyen egy rövid....meg egy hosszú, valamelyik csak jó lesz...és itt bemondott egymás után egy rövid és egy hosszú nevet. A családban egyik névnek se volt semmiféle hagyománya, ezek szerint a szülésznőn múlt, hogy nem hívnak mondjuk Ada Emerenciának, egy hosszú, egy rövid. Anyám csak ezután tért valamennyire magához, amikor behozták a reggelit: úgy érezte, hogy  még sosem esett ennyire jól az étel.

Nem maradt túl jó emléke a szülésről,  tulajdonképpen a gyerekágyról sem:  nem voltam bájos baba, dézsafejem volt és köldöksérvem, folyton ordítottam, miközben anyám lelkére kötötték, ne hagyjon üvölteni a sérv miatt, apám némileg csalódott volt, hogy mégsem fiúnak születtem.  Se anyámnak, se nagyanyámnak nem voltak szülés után magasztos gondolatai az anyaságról, nagyjából úgy látták, mint a magyar pilóták ősatyja, Kvasz András a repülést. Tudni köll, bírni köll, csinálni köll.  A szeretettel meg úgy voltak,  hogy az úgyis jön magától.

 

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?