37. hét
A múlt heti posztomat azzal zártam, hogy talán pár naponta bejelentkezem. Aztán teltek a napok, és azt gondoltam, legyen all-in. A 37. hetet betöltve immáron teljesen biztos, hogy a koraszülött jelző fel sem merül majd, ennek azért roppantmód örülök. És az is biztos, hogy ehhez kellett ez a kórházi másfél hét. Otthon biztosan nem lettem volna ennyire nyugiban.
Ismét vasárnap van, 37+1 nap, hasonló vasárnapi körülmények, csak közben plusz új szobatárs és annak kevésbé szimpatikus barátja/pasija/valakije. Aki hagyja, hogy a 29. hetes barátnője/csaja/valakije az éjszaka kellős közepén egyedül jöjjön be a kórházba görcsökkel. Aztán valamikor délelőtt előkerül pár percre. Nem szapulom tovább az embereket, tény, hogy érdekes sorsokat látok itt benn. Tudod, hogy van ilyen, de ennyire közelről még nem találkoztál hasonló helyzettel. Szomorú. Na de lamentálást befejezve, mi is történt a 37. héten.
Tulajdonképpen semmi különös, szokásos kora reggeli ctg-k, vérnyomásmérések, vizitek. Ez előbbit, ha van hely, és a szülőszobán a szülésznők csinálják, akkor minden flottul megy, pikk-pakk megtalálnak mindenkit a tappancsokkal, ellenben a nővérkék inkább nem is kezdenek bele. Látom a szemükben, hogy ha reggel nem mehetek be a szülőszobára; rettegve indítják a vizsgálatot, mondván, nekik úgysem sikerül, már szinte sajnálom őket. Ami jó ebben a rendszerben, hogy geminiként egyedülálló jelenség vagyok a szülészeten, és lassan mindenki régi ismerősként üdvözöl. Jól jön még ez a sokrétegű ismeretség, ha mukikáim kibújnak.
A keddi nap azért volt különösen érdekes, mert volt egy megbeszélt randim azzal az anyukajelölttel, aki szintén jobbaortás babát várt. Ezen a napon jött volna ctg-re, és megbeszéltük, hogy utána találkozunk itt az osztályon. Egyszer csak azonban bejelentkezett, hogy immáron az egyik szobát vegyem célba, mert a kislánya előző este megszületett. Atyagatya, teljesen levert a víz, átmentem hozzájuk, amikor jelzett, és hát kis híja volt, hogy el ne bőgjem magam. Addig a látogatásokkor az ember bele-belepillantott a kis „zsúrkocsik” tartalmába, és konstatálta, hogy mennyire picik, törékenyek és egyáltalán, most viszont ott feküdt előttem egy hús-vér baba, akit már nem lehetett kikerülni sem a szememmel, sem a gondolataimmal. Szerencsére náluk is beigazolódtak a sejtések, a kislánynál semmi gond nem merült fel a szívzűrrel kapcsolatban, és a jövő héten mehetnek is kardiológiai kontrollra. Talán az élmény hatása volt, hogy délutánra elkezdtem apró menseses görcsöket érezni, de hamar kiderült, hogy csak vaklárma volt.
Szerdán újra méhszáj- és ultrahangvizsgálat a saját dokimmal. Nagyjából ugyanaz a felállás, kb. másfél ujjnyira nyitva, babák jól vannak, talán az „A” babának, aki majd előbb kibújuk, már nincs olyan sok magzatvize, mint egy hete, de ez is normális. Méreteket már nem is nézett, olyan nehéz befogni őket, de maximum nőttek kicsit, vissza nem fejlődött egyik sem. Ezen a napon éreztem először a lányomon, amikor délután bejöttek, hogy elfogadta a helyzetet, belesimult, megszokta az új környezetemet, a szobatársat, mindent, ami ezzel az élettel jár. Végre olyan kiscica volt, mint otthon, szandit levéve fel is mászott hozzám az ágyra, bújt, puszilgattuk egymást, kellett már ez is a lelkemnek nagyon.
Megtolva ezt a szép napot, úgy döntöttünk az egy hete egymással szemben benn fekvő sorstársammal, hogy a hetet megünnepeljük. korábban ez eszembe nem jutott volna, de a bolygóállás és a hangulat is olyan jó volt, hogy szégyenszemre berendeltünk egy pizzát egy közeli helyről. Minden bizonnyal nem mi voltunk az elsők, mert a pizzás fiú külön felhívott, hogy jöjjön-e fel a lépcsőn, ezen mondjuk lehidaltam, és sikerült még az esti vizit előtt behozni a szobába az ünnepi vacsoránkat.
Másnap ismét átmentem kicsit szomszédolni a jobbaortás kislányhoz, és közben jött be a főneonatológus, hogy beszámoljon a babák állapotáról. Nem küldtek ki, így végighallgattam a referálást, illetve szemtanúja voltam, hogy a három évvel ezelőtti morózus, tüskés doktor néni mennyire megváltozott. Kiderült, pár hónapja született unokája, csak vele tudott példálózni, és jó volt látni, hogy az a középkorú nő, akiről korábban meg mertem volna esküdni, hogy egyedül élte le az életét kórházi csecsemők között, teljesen más arcát mutatta. Ugye, ugye, azok a fránya előítéletek…
Pénteken hajnalban aztán fura dolgot tapasztaltam a mosdóban. Nagyon meglepő, korábban nem tapasztalt színűt pisiltem. Olyannyira megérintett, hogy kipróbáltam egy magzatvízszivárgást kimutató betétet, és az is elszíneződött. Ezt jeleztem a doktornőmnek, ő rögtön megvizsgált, de ép burkot észlelt, illetve semmi kirívót a szerdai állapot óta. Csináltatott azért másnap reggel egy vizeletvizsgálatot, amikor teljesen pisi színűt pisiltem. És akkor esett le, hogy előző nap valamit öntött a takarítónéni a vécébe, lehet, hogy az változtatott meg mindent? Vicceskednek itt velünk. A betét mellett persze nem megyünk el, de ha egyéb panaszaim nincsenek, akkor ennyi, max. picit szivárog a víz, de hétfőn újra megnézzük majd; mi is az aktuális helyzet. Babák ugyanúgy mozognak, mint eddig, ebben sincsen változás, szóval ha szivárog is, még nem annyira, hogy elinduljanak kifelé.
Egy megrázó történés volt még a héten. Kaptunk három napra egy szobatársat, akinél 35. hetesen a HELLP-szindróma gyanúja merült fel. Ez főképp a harmadik trimeszterben, a májat érintő, hirtelen fellépő, elég komoly következményekkel is járható szindróma. A kismamától minden nap többször vért vettek, úgy tűnt, csak vaklárma, minden rendben, de aztán az utolsó éjszakáján annyira erősen jelentkezett nála minden tünet, hogy mentővel átszállították egy PIC-es kórházba. Végigélni azt az éjszakát, a szenvedését, a véreredményre való várakozását, majd az „adj uram, teremtőm, de rögtön összepakolni” hajcihőt… mi bőgtünk helyette, amikor elvitték. Szerencsére másnap megtudtuk, hogy egy gyors császárt követően mindketten jól vannak azóta is.
Ez a szombat esti zivataros-frontos időjárás rengeteg babát hozott, sokan születtek éjszaka és még most vasárnap délelőtt is. Kiszámoltam, az új rendszer szerint őket szerda-csütörtökön engedik majd haza, a szeptember 5. pedig milyen jól hangzik. Mi lenne, ha akkorra beszélném meg cukikáimmal, szívjanak már egy kis friss levegőt. Ezzel a gondolattal zárom soraimat, a többit pedig majd az égiek elrendezik.
Betti
A terhesnapló előző részeit itt találod:
0-14. hét: Két vetélés után, túlkorosan ikreket várok
14-24. hét: Az egyik ikerbabám szívével gond van
25. hét: Receptre írnám fel a kismamáknak a munkát
26. hét: Túl alacsony a terhességi vércukor értékem
27. hét: Kismama a strandon: jobb kint, mint bent
28. hét: Kardiológusra lenne szükség a szülésemnél
29. hét: A testem jelzett, hogy pihennem kell
30. hét: Ikerterhesség: nem biztos, hogy császár lesz
31. hét: Bőgőmasina kismama - elindult a fészekrakás
33. hét: Már két kiló fölött a babák
34. hét: Pánik a köbön: szülünk?
35. hét: Amikor ezt olvasod, én már a kórházban leszek
36. hét: Jelentés a kórházból: Az ikrek még bent
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
