Bár már 23 hetes terhes vagyok, szívesen jelentkeztem az élveboncolásra, így - remélem, minél több ideig - az én terhesnaplómat olvashatjátok szerdánként. Az eddig eltelt időszakot két posztban összefoglalom, aztán hetente jelentkezem a szokásos módon. Szóval ne kíméljetek.
Előzmények
Viszonylag későn, 37 évesen ismertem meg a férjemet. A találkozásunkkor már mindketten túl voltunk jó pár dolgon, tudtuk, mit és kit szeretnénk az élettől, ezért nem sokat vártunk az egyes lépésekkel. A következő évben már terhes voltam a jelenleg bő két és féléves kislányunkkal, és sok mindent lezavartunk a pár hónap alatt; kis lakások eladása, nagyobb, közös lakásba költözés, esküvő. A sok teendőtől függetlenül az tényleg a csaknem teljesen rózsaszín és felhőtlen babavárás volt, kiteljesedve egy számomra tökéletes szüléssel. Korom miatt is úgy gondoltuk, hogy ha a gyerek elmúlt egyéves, jöhetne a tesó. Mindenképpen szerettünk volna még egy csemetét, mi is nagyon jó kapcsolatban vagyunk a testvéreinkkel. Viccesen többször emlegettem, hogy ha a férjemmel korábban találkozunk, akár három gyereket is vállalnék vele…
Jött is a pozitív teszt, de a történet gyorsan lezárult, az embrió hat hetesen megállt a fejlődésben, majd kb. a nyolcadik héten otthon elindult vetélés, nem részletezve annak minden fizikai és lelki fájdalmával, majd kórházi befejezés. Fél év múlva az eset megismétlődött, ekkor már nyolc hétig húztuk, de a szívhang már akkor alig pislákolt, ismét kórház.
Na, ezek után nem mondom, hogy nem zuhantam meg, és olyan elementáris erővel szerettem volna gyereket, hogy pár hét után már magamnak is sok voltam. Talán szerencsés alkat vagyok olyan szempontból, hogy a nagy elkeseredések után eddig mindig sikerült kirángatnom magam a gödrökből. Jelen történetben megpróbáltam kívülről nézni az eseményeket, elkezdtem analizálni az életem, a szüleimmel való kapcsolatom, tudtam beszélgetni egy régi pszichológus ismerőssel, és nem mellékesen sokat beszélgettünk a férjemmel is. Visszanézve sok előjele volt a sikertelenségeknek, de ez egy másik történet. Mindezzel párhuzamosan a kislányunk elkezdett jól aludni, így én sem küzdöttem már a kialvatlansággal, szépen lassan helyreállt a világ rendje. Örültem, hogy magunk mögött hagytuk a 2017-es évet.
Első trimeszter
Ez év elején aztán ismét pozitívat teszteltem, már az első napoktól kezdve „terhes vagyok” érzéssel, erős tünetekkel. Az első vizsgálat előtti este, alfa állapotban bekúszott az agyamba egy kép: hogy a francban fogok én két babát szoptatni?! És másnap a doktornőm megerősítette a gondolatot, két petezsák, két szívhang, két találat. Nem lepődtem meg, nem fogott el a pánik, sőt, jó előérzetem volt, de nem is akartam túlreagálni a hírt. Két hetekben éltem, mert az előzmények miatt erősebb kontroll alatt tartott az orvosom, és a már említett jó előérzet ellenére én is óvatosabban álltam a dologhoz.
Mit ne mondj egy ikerterhes nőnek?
Hülye kérdések, amelyeket ikerterhességem alatt feltettek. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha kimondtam volna a fejben megfogalmazott válaszokat...
Tovább>>>
A tünetek. Már a hatodik hét után kora délutántól émelygés, öklendezés, zabálhatnék felváltva. Gyesen vagyok a kislányommal, így mindezek elviselése talán egyszerűbb volt itthon, egy munkahelyen valószínűleg húzósabb lett volna. A kívánósság is mindennapos volt, néha azonnal főznöm kellett, vagy pár percenként változott, amit nagyon ettem volna. Vagy egyszerre több mindent. Sokkal többet ettem, mint előtte, mert ha volt valami a gyomromban, elviselhetőbb volt a helyzet. Ennek persze meglett az eredménye, gyorsan gyarapodtam, és nem csak a melleim, bár azok szerintem egyenként legalább egy kilósak lettek. A nyolcadik héttől elővettem a terhesnadrágokat is.
Nagyon fáradékony voltam, este a kislányunk altatásakor rendszeresen elaludtam. Szerencsére ő még délután is alszik bő egy-másfél órát, ezt az első hetekben szintén kihasználtam. Nem hogy emberekkel nem akartam találkozni, de a számomra alapvető szükségletet, a mozgást is teljesen elhagytam. Alig vártam, hogy a férjem hazaérjen és átvegye a gyereket. Az addig aktív, mozgékony csaj teljesen eltűnt, és már egy nagyobb séta vagy egy erősebb játszótéri program kihívást jelentett. Ezt volt a legnehezebb elfogadni. És persze, tudtam az agyammal, hogy kétszeres energiát kell termelnem, a szívemet is jobban terheli a két magzat, mint az egy, akkor is nehéz volt megszokni.
A gyerekkel is változtatni kellett pár dolgon. Én is éreztem, hogy nem jó, ha már egy kicsivel nehezebb tárgyat emelek, vagy őt veszem fel; ezt szegény elfogadta, és azóta még bújósabb lett. De szerencsére elég nagy már ahhoz, hogy meg tudtam-meg tudtuk vele beszélni a dolgokat. Amióta nagyon nő a pocakom, ő is érzékenyebb lett a témára, erről a későbbiekben részletesen írok majd.
A 11. héten megcsináltattuk a genetikai tesztet, ez negatív lett, a 12. heti első nagy genetikai ultrahangon pedig megállapították, hogy alapvetően minden oké, és valószínűleg két kisfiú érkezik a kislányunk mellé. Egyvalamit jelzett a vizsgáló orvos, hogy mivel „A” baba 71 gramm, a ”B” pedig csak 58 gramm volt, a növekedésüket az esetleges iker-iker-transzfúzió miatt nagyon figyelni kell majd. Akkor kicsit letörtem, lám, lám, megérkezett az első akadály, pedig eddig minden szépen alakult. Sokszor úgy aludtam el, hogy egy viszonylag zökkenőmentes terhességre és szülésre koncentráltam, de azért azt nem gondolom, hogy a pozitív gondolatok, mantrák, stb. bármilyen orvosi tényt befolyásolnának. Persze rögtön előveszi az ember a netet, kérdez a Facebook ikres csoportjában, stb., stb.
Ez a vizsgálat egy kisebb genetikai centrumban volt, rá másfél hétre mentem a saját doktornőmhöz, akinek eddig nagyon bejöttek a meglátásai velem kapcsolatban. Minden alkalommal megnéz ultrahangon, és azt mondta, hogy mivel mindenből kettő van, két burok, két lepény, két legény; valószínűleg kétpetéjűek, és akkor pláne miért lennének egyformák? Persze nem szabad az olló szárainak nagyon szétnyílnia, de ezek az adatok még nem adnak okot aggodalomra. „A” baba nyúlánk, hosszú gyerek, mint a szülei, „B” baba pedig kicsit mokányabb, más arányokkal rendelkező, izgágább kisfickó. Ezt hallva rögtön férjem és a testvérei jutottak eszembe: ő és a legkisebb öccse nagyon magas, átlagos felépítésű fiúk, a középső öccsük pedig alacsonyabb, zömökebb srác. Úgyhogy ezzel a hasonló megoldással kiegyezve, terhességi szempontból már jócskán túlkorosan léptem a második trimeszterbe.
Betti
Ikerterhességekről ezekben a posztokban olvashatsz:
Egy nő nem arra van kalibrálva, hogy két gyereket szüljön
480 grammal született ikreink nem maradtak életben
Egy hétig sírtam, amikor kiderült, hogy ikreket várok
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
