Öt évig éltem olyan párkapcsolatban, mely távolról sem nevezhető boldognak, mégis azt hittem, minden rendben van/minden rendben lesz. Utólag visszagondolva borzalmasan naiv és megalkuvó voltam. Annak ellenére, hogy párom egyáltalán nem volt külsőleg vagy akár belsőleg egy főnyeremény, én a végletekig kitartottam, megbocsátottam és hittem a csodákban. Visszagondolva már nem tudnám megfogalmazni mit szerettem benne, talán nem is nevezném szerelemnek. Inkább ragaszkodásnak, mert egy nárcisztikus személyhez egyébként nagyon lehet kötődni.
Évek óta szeretett volna gyereket vállalni. Én még úgy éreztem, picit ráérek, csináltam az egyetemet, csináltam mellette az okj tanfolyamaimat és építettem a karrieremet. Mindig is szerettem volna gyereket, így néhány év alatt célt ért. Úgy éreztem, eljött az időnk. Lediplomáztam, már néhány évet lehúztam a szakmámban. 24 éves voltam ekkor. Már évek óta nem védekeztünk, de amikor végleg elszántuk magunkat, akkor elkezdtük figyelni a ciklusomat.
Következő hónap 16-án pozitív lett a tesztem. A hír letaglózott, ugyan nem ért váratlanul, de előzményeimnek köszönhetően mégis meglepődtem. (Nőgyógyász diagnózisa, miszerint nem lehet gyerekem.) Párom reakciója megnyugvást adott ebben a szituációban, ugyanis felhőtlen volt a boldogsága. Mást nem hallottam, csak hogy milyen csodálatos apa lesz, mennyire szép család leszünk.
Két hónappal később el lettem jegyezve. Itt még többé-kevésbé szebb napokat éltünk meg, viszont a kapcsolatunk szépen lassan tönkrement. Pontosan nem tudom, mi okból, de így történt. Már nem beszélgettünk. Ha mesélni szerettem volna, már azt a választ kaptam:
„Nem hallottam, de ne ismételd meg, nem érdekel.”
Nem volt többé közös témánk, lézengtünk a lakásban, mint két idegen. Ennek okán megkérdőjeleződött bennem maga az eljegyzés is, ugyan minek? Minek lettem eljegyezve? A válasz a rideg valóság volt, modortalanul tálalva.
„Hát a babaváró hitel miatt. Mi másért? Ja, és hogy ne nyaggass többé.”
Ez idő tájékán került egyébként sor a 12. genetikai ultrahangra is, amin beigazolódott, amit első perctől gondoltam. Kislányt hordok a szívem alatt. Nagyon örültem, mindig is lányt szerettem volna. Ebben az örömben nem tudtunk osztozni. Ugyanis az első mondat, ami a fejemhez lett vágva így szólt:
„Nem voltál képes fiút csinálni.”
Hogy én ne lettem volna? Na, mindegy is.
Teltek-múltak a hetek. Ha jól emlékszem a következő genetikai ultrahang a 18. terhességi hét környékén volt. Ekkor szembesültem vele, hogy veszélyeztetett terhes vagyok, letiltottak többek között a házassági életről. Több se kellett. A kapcsolatom véget ért, egy tömören fogalmazott:
„Már nem szeretlek, nem veszem a nevemre a gyereket se”
mondattal. Ekkor már félidős terhes voltam. A megnyilvánulásaiból még jelenleg is azt gondolom, hogy szándékosan várta ki a terhesség felét, hogy számomra ne legyen visszaút. Hozzáteszem, a gyerekemet akkor is megtartottam volna, ha a már a terhességi teszttel a kezemben egyedül maradtam volna. Nem tudom, miért alakította így, ugyanis amikor szakítottunk, őszintén magamba nézve se tudtam volna megfogalmazni a valós indokot.
Azóta vissza-visszagondolok a kapcsolatom olyan monumentumaira, amikre nem figyeltem. Mára már biztos vagyok benne, hogy egy pszichopatát dédelgettem öt éven át. Voltak-e intő jelek? Rengeteg!
Soha nem tudtuk megbeszélni a problémáinkat. Amikor elmondtam, hogy valami bánt, értetlenül állt, nem szólt hozzám. Semmilyen szinten nem tudott érzelmekkel azonosulni, ennek okán más reakcióját se értette egy adott szituációra. Soha, de soha nem kért bocsánatot.
Sokszor azon kaptam magam, hogy alapvető érzelmeket magyarázok (mint egy gyereknek.) Például: mi az a szeretet, törődés, alázat.
Társaságban olyan kedves volt, hogy a barátaim sokáig nem hittek nekem. (Míg nem megismerték alkohol hatása alatt.)
Mindig megalázott, butának tartott. Elmondta, hogy semmire nem megyek nélküle.
Manipulált, korlátozott. Rossz lett a kapcsolatom a családommal, a barátaim egy részével.
Tipikus szituációkra reagált oda nem illő válasszal. Például: én sírtam, ő nevetett.
Egy veszekedés után (és egy nap után amíg nem szólt hozzám) úgy csinált, mintha mi sem történt volna, ha én még bocsánatkérésre vártam, vagy szimplán nem voltam jó kedvemben kezdődött a nem szól hozzám fázis újra, majd a mi sem történt fázis.
Nagyon nem szerette az állatokat, és értem se tudta magára erőltetni.
Rendszeresen mondott olyan sértő dolgokat, amiket később letagadott. Néha már olyan kitartóan állította, hogy rosszul emlékszem, hogy magam is elbizonytalanodtam. Teljesen hülyét csinált belőlem. Már néha úgy éreztem, kezdek megőrülni.
Bármit mondtam neki, amivel a személyiségét szerettem volna csiszolni, elhordott mindennek, semelyik hiányosságát nem látta be. Mindig a fejemhez vágta, hogy szimplán hülye vagyok, mert neki még korábban ezt senki nem mondta, neki nincs is ilyen baja. (Pedig pontosan tudtam, hogy már érte szó a ház elejét hasonló okból.)
Rendszeresen hazudott. Általában teljesen lényegtelen dolgokat, olyanokat, amiknek semmi értelme nem volt. Pl: lekéste a buszt.
Szándékos féltékenységi rohamokat generált. Azon kaptam magam, hogy az évek alatt egy féltékeny hárpia lettem. (Utólag már tudom, hogy ez egy átlagos pszichopata viselkedés.)
Három különböző személyisége volt, egyik se volt köszönőviszonyban sem a másik kettővel. Volt egy csak négyszemközt. (Ez volt a legdurvább.) Egy a barátai előtt/ családja előtt. Illetve egy olyan is, amikor én is ott voltam egy nagyobb társaságban vele. Teljesen másképp viselkedett velem, amikor a családja is ott volt, a kapcsolatunk tökéletes volt, önként vitte a táskám, kinyitotta előttem az ajtót, átölelt, hogy meg ne fázzak. Fogta a kezem. Gyönyörűen beszélt rólam. Elmondta, mennyire büszke rám, hogy mennyire motivált vagyok.
Amikor ketten voltunk, folyamatosan megkaptam, hogy állandóan csak tanulok, hogy úgyis hülye vagyok mindenhez.
Nem is sorolom tovább…
A családom, a barátaim, a munkatársaim, mind próbáltak észhez téríteni. Senkire nem hallgattam.
Mai napig úgy érzem, hogy ennek a kapcsolatnak egy értelme/oka volt, a kislányom. Együtt kellett lennünk, hogy ő megszülessen. Ki kellett bírnom ezt az 5 évet, miatta. Semmire nem cserélném el, és büszkén vállalom, hogy egyedülálló anya lettem.
Amikor vége lett a kapcsolatomnak, megéltem a gyászt, szomorkodtam pár napig. Majd őszintén megkönnyebbültem, leesett egy hatalmas kő a szívemről. Igaziból ő nem szakított velem, hanem csak megkegyelmezett nekem. Megmentett saját magától, megmentett a kilátástalan, szomorú, elnyomott jövőtől, ami várt rám mellette. Azóta felébredtem, már kívülállóként gondolok az elmúlt éveimre, már mindent látok. Nem gyászolok, hanem ünneplek.
A terhességem innentől nagyon nyugodt körülmény között telt. Boldog voltam, rengeteget nevettem, mindennek tudtam örülni. Vártam a szülést, szerettem volna túl lenni rajta, szerettem volna találkozni a kislányommal, emellett nagyon féltem is. Nem tudtam, mi vár rám a szülőszobán.
A kórházban voltak gyenge pillanataim, sírtam, kellemetlenül éreztem magam. Úgy éreztem, mindenki bánt, minden nővér sérteget. Holott nem tettek semmit, csupán követték a protokollt. Közölték, hogy jöhet apuka, mert megyünk a szülőszobára. Kellemetlen volt elmondani nekik, hogy apuka nincs. Úgy éreztem magam, mint egy tinik*rva, aki egy átmulatott éjszaka után elfelejtett esemény utánit bevenni.
Szülés után a szobában mindenki az apás szülését mesélte, elmondták, mekkora segítség volt apa jelenléte, elmondták, hogy mennyire biztonságban érezték magukat a férjük karjai között vajúdás közben. Én ekkor már fáradt voltam ahhoz, hogy elmeséljem a történetemet, nem akartam, hogy sajnáljanak. Annyit tudtam csak mondani, hogy nem szeretnék részt venni a beszélgetésben, mert én NEM pártolom az apás szülést. Hogy hazudtam-e? Hatalmasat. Egész életemben apás szülésre vágytam. Gyűlöltem hallani, mennyire jó az apás szülés. Én egyedül voltam, teljesen egyedül.
Talán azért osztom meg veletek a történetemet, mert szeretném kiírni magamból. Talán picit azért is mert tudom rengeteg egyedülálló anyuka olvassa. Nézzük mindennek a jó oldalát. Gondoljunk arra, hogy megérte minden perc, minden sérelem. Gondoljunk arra, hogy lehetne rosszabb is. Én az első perctől úgy gondolom, hogy ami velem történt, nem tragédia. Bánthatott volna fizikailag is, szenvedhettem volna mellette még éveken át, úgy már a gyerekem is részese lett volna. Függhettem volna tőle anyagilag, így komoly problémáim lehettek volna már terhesen is és később a babával is.
Jelenleg nagyon boldog vagyok, ugyan párom nincs, mert érzem még nem állok készen. Nem állok készen rá, hogy bízni tudjak bárkiben. Mindig azon gondolkozok, vajon, ha újra belebotlok egy nárcisztikus személyiségbe, fel fogom-e ismerni. Óvatosnak kell lennem, már azt is mérlegelnem kell, hogy kit engedek a lányom közelébe. Megfogadtam, hogy csak olyanokkal veszem körül őt, akik méltóak rá. Akik megérdemlik, hogy ez a csoda az életük része legyen.
Párkapcsolattal foglalkozó cikkeinkből
Együtt jártunk oviba, majd férjhez mentem hozzá
Zenésszel házasodnál? Jól gondold meg!
Hét évvel fiatalabb fiú miatt rúgtam fel a párkapcsolatomat
