Megszületik az újszülött. Mindenki örül, mindenki boldog, az anya megkönnyebbülten dől hátra. Egy feladat azonban még hátravan! Van, akinél ez szinte észrevétlenül zajlik. Van, akinek kellemetlen, sőt fáj. Van, akinél lezajlik 5-10-20 percen belül, de olyan is akad, akinek hosszabban kell várnia, mire a lábai között megjelenik az a furcsa, vörös, lila valami. Mérete szolid arasznyi. Vagy kisebb. Vagy nagyobb. Aztán vagy elrobog vele a szülésznő, vagy helyben teríti ki, és vizsgálja át tüzetesen. No, kitaláltátok, miről van szó?
Igen! A placentáról!
Ha magad elé képzeled a magzatot a méhben, egy magzatvízzel teli vékony burokban lebeg. A burok egyik része vaskos, és az tapad a méh falára. A megvastagodott rész a placenta, becenevén a méhlepény. Annak ellenére, hogy az evolúció egyik legjelentősebb szerve ez az emlősökben, vitathatatlanul a legkevésbé értett is. Ez a magzat tüdeje, anyagcseréje melléktermékének a kezelője, és a táplálékforrása. Ahhoz, hogy a placenta erre mind képes legyen, valami olyat kell tudnia, amire más szövet nem képes.
Az emlős fajok placentái (méhlepényei) teljesen különbözhetnek egymástól alakjukban, szövetszerkezetükben, a beágyazódás menetében, növekedésükben, és az élettani szabályozásukban. Még a trophoblast sejtek, a placenta építő kövei is fajonként különböznek alakjukban, és molekuláris felépítésükben is.
A placenta lényegében egy lenyűgöző szerv, mert képes összekötni két emberi lényt, akik genetikailag nagyon különbözőek. A magzat 50%-ban anyai géneket, másik 50%-ban viszont apai géneket hordoz, és ennek ellenére a terhesség 9 hónapja alatt az anya testében tud fejlődni anélkül, hogy az kárt okozna benne. És ez az immunrendszer ismeretében lenyűgöző, mert ha bármilyen más darabot a bőrünk alá ültetnének egy idegen testből, a szervezetünk három nap alatt lökné ki magából.
A placenta a leghihetetlenebb ajtónálló. Átengedi az oxigént és a tápanyagokat, amire a bébinek szüksége van, és kijuttatja a széndioxidot és az anyagcseréjének melléktermékeit.
A gyógyszerek átjutnak rajta, a protektív antitestek szintúgy. Viszont ha a magzat sejtjei, vére közvetlen kapcsolatba kerülne az anyával, az anya immunrendszere azonnal elpusztítaná az utódot.
A placentára úgy tekintünk, mint az elevenszülő emlősök meghatározó tulajdonságára: főemlősök, rágcsálók, kutyák, macskák stb. Úgy becsüljük, 150-200 millió évvel ezelőtt alakulhatott ki.
Azelőtt, ha szaporodni akartak, tojást kellett rakni.
Szóval, a placenta előtt, az utódoknak tojáshéjban kellett fejlődniük. Szó szerint befalazva.
Az összes tápanyagnak, amire egy magzatnak szüksége volt, már a tojásban kellett lenni, a kezdetektől. Ha a tyúktojásra gondolunk, a tojássárga pontosan erre való, egy ellátmány csomag, ami addig kitart, míg a magzat meg nem születik. A placenta kialakulásával a tojáshéj eltűnt, helyébe pedig egy szövet került, ami az anya méhéhez tapadt a fejlődés végéig.
De a tojáshéj elhagyása nem kis kihívás volt. Fontos, hogy az anyai és a magzati vérkeringés külön maradjon. Ezért pedig a lepény bolyhainak legfelső rétege a felelős. Ezek a bolyhok ágyazódnak bele az anya méhnyálkahártyájába. Egy réteg sejt, ami összenőtt, falat formálva. Itt történik meg a varázslat. Ez a sejtekből álló fal, és a placenta termelte hormonok biztosítják azt, hogy anya és gyermek harmóniában tudjon egymással dolgozni, ne törjenek egymás életére. Nincs más hasonló struktúra a testünkben.
Mikor az evolúciós biológusok, feltérképezték a genomját ezeknek a sejteknek, szembesültek vele, hogy az a fehérje, amely lehetővé teszi, hogy a sejtek egy falat alkossanak, nem emberi DNS-ből ered. Sokkal inkább hasonlított a HIV-vírusra. Úgy tűnik, ez a fehérje egy ősi retrovírusból származik, melynek a leghíresebb képviselője a HIV. A vírusok darabka biológiai információk, melyek magukban semmit nem képesek csinálni. Ezért bejutnak egy-egy sejtbe, és eltérítik azt, hogy magukból kópiákat hozzanak létre, majd tovább állnak, és más sejteket is megfertőznek.
A retrovírusok ezt a tulajdonságot továbbfejlesztették, mert ezek RNS-darabok, melyek beépülnek a gazdasejt DNS-ébe. A gazdasejt immár élete végéig hordozza a vírus információit, és azokat az utasításokat hajtja végre, amiket a vírus kódolt.
A HIV-típusú vírusok talán párszázmillió éve fertőzik a gerinceseket, és a biológusok úgy gondolják, egyszer egy retrovírus megfertőzött egy tojásrakó gerincest. Egy véletlen folytán a vírus az állat petesejtjébe került. Aztán a fertőzött petesejt találkozott egy jókiállású spermiummal és megtermékenyült.
Az utód, mely így kifejlődött - bármiféle protoemlős is volt - már hordozta a vírus DNS-ét az összes sejtjében. A vírus nem pusztította el őt, hisz abban az esetben most nem ülnénk itt emberi mivoltunkban, és nem sztorizgatnánk ilyesmiről, hanem egy olyan változást idézett elő, amiből a leszármazottak profitáltak.
A vírusok beépülnek az élőlényekbe, hogy megfertőzzék őket. Helyette megkaptuk ezt a DNS-t, hogy olyan fehérjét állítsunk elő, mely működteti a dolgokat. Az egykori vírus fehérje alapvetően átalakult azzá, amit ma syncytinnek nevezünk. Ez teszi lehetővé a bébinek, hogy falat építsen, a placentát, mely anyát és gyermeket összeköti és szeparálja.
A vírus segített az emlős ősöknek jobban boldogulni, és ez a tulajdonság átadódott a további generációknak, és elterjedt az egész populációban. Egy retrovírus molekuláris háziasítása, és a részecskék a mai napig fontos szerepet töltenek be a modern emberek létezésében.
Ez a lépés valószínűleg nem egy éjszaka alatt történt meg. Ez volt a kezdeti, a kulcslépés, és valószínűleg sok generáció alatt alakult ki végső forma. De ez több, mint a placenta! A biológusok számos olyan DNS-részletet találtak, melyek ősi vírusok jelenlétére utalnak. Úgy tűnik, elég régóta háziasítjuk a vírusokat. Vagy a vírusok háziasítanak minket? Bárhogyan is legyen, a DNS működése még mindig talány.
Borsoly
A méhlepényt megeszik, elégetik, elássák
A régi időkben és más népeknél talán napjainkban is, a méhlepényt tisztelet övezte, mágikus erőt tulajdonítottak neki, számos szertartás és babona kapcsolódott hozzá.
Tovább>>>
