42. hét

Alighogy a fogtündéres kameo-mat megejtettem a Nagynál és lefeküdtem aludni, szinte már kelhettem is újra, mivel hajnali egy felé a Kicsi sírni kezdett. Félálomban átbotorkáltam a szobájába és sikerült is viszonylag gyorsan megnyugtatnom - de beletelt egy kis időbe, míg ismét álomba tudtam merülni.

Hajnali háromkor ismét felébredtem: ezúttal a szobánk felé tartó, kövön csattogó talpacskák zajára. A Középső volt az. “Fázom és fázik a torkom” - suttogta panaszosan, ahogy az ágyunkhoz ért. Kezdődött hát először az éjszakai gyógyszerkeresés, aztán mivel tényleg vacogott, magunk közé vettük az ágyba, úgy melengettük két oldalról. Kis idő (és sok mocorgás) múltán közölte, hogy mégis inkább a saját ágyában akar aludni, úgyhogy mit volt mit tenni, visszavittük. Eddigre viszont végleg kiment az álom a szememből a ramazuritól és nem bírtam ismét elaludni - kezdődött hát a végtelen forgolódás és szenvedés, hogy valahogy mégis elaludjak (irigylem a férjemet, hogy neki mindig simán megy). Ötkor a Kicsi ismét riasztott, de mivel amúgy sem aludtam, ez már nem viselt meg igazán, majd hatkor végleg fel is keltem vele együtt. Azt hiszem, nem kell részleteznem, mennyire voltam kipihent két és fél óra alvás után… Csak az tartotta bennem a lelket, hogy mindjárt itt a csütörtök délután fél hat, és indulhatunk végre a várva-várt háztűznézőbe.

Végre eljött a csütörtök reggel. Addigra már nemcsak a Középső köhögött ugatva egész éjszaka, de a két testvére, sőt, én is betaknyosodtunk, úgyhogy egész nap orrot szívtunk, orrot fújtunk (kinek mit), csöpögtettünk orrba-fülbe, inhaláltunk. Húúú, de elegem van már ebből… Nem sejtettem, hogy június elején fog beköszönteni nálunk a takonykór. Éjszaka ismét nem aludtam, félig az izgalomtól, félig a gyerekek köhögésétől, így hiába a kávé, délutánra már zombi-módban lézengtem csak a lakásban, enyhén szédelegve a fáradtságtól.

Miután fél hatra kellett mennünk, kénytelenek voltunk az összes gyereket is magunkkal vinni - plusz a fűtésszerelőt, mert kellett, hogy felmérje a terepet, mielőtt árajánlatot ad nekünk (szeretnénk padlófűtést a nappaliba és a folyosóra, de eddig az öregasszony megakadályozta, hogy kiszálljon és felmérje a terepet). Szerencsénkre a szerelő egy itt élő magyar, úgyhogy azt beszéltük meg, hogy nálunk találkozunk és mind együtt megyünk oda, hogy ezzel is időt nyerjünk. Mivel nem tudtuk, milyen állapotok fogadnak majd ott, a kocsiban megbeszéltük, hogy a férjem és ő előremennek felmérni a terepet, én meg addig a gyerekekkel majd kint várok. Persze nem lehetett őket lekötni egy percre se, ahogy kiszálltunk, azonnal berohantak a szomszédos szántóföldre, hogy bogarásszanak kicsit az épp ott növögető búzatábla szélén.

Pár perccel később megérkezett az ingatlanos is, a fiúk pedig természetesen beslisszantak utána a nyitott kapun át az apjukhoz. Én tartottam magam a megbeszélt tervhez, és kint az utcán tologattam a babát, míg rám nem csörögtek, hogy mehetek én is.

Kezemben a gyerekkel, félve léptem be az ajtón: de csodák csodája, a ház teljesen ki volt ürítve. Nem mondom, hogy nem könnyebbültem meg rettenetesen… Az eladók épp a férjemnek magyaráztak valamit a konyhában, úgyhogy csak beköszöntem nekik. A fiúk az udvaron rohangáltak a szerelő felügyelete alatt, míg én szobáról szobára végigjártam az épületet. Szavam nem lehetett: minden kitakarítva, az ablakok lemosva, a kulcsok, iratok, stb. akkurátusan kikészítve. A gyerekeket aztán az alagsorban találtam meg, ahol nekiálltak bújócskázni, míg én a fűtésszerelő mondandóját hallgattam kezemben a babával - aki persze ment volna a tesók után négykézláb felfedezni a terepet - szökési kísérleteit szó szerint a testemmel akadályoztam meg.

Az „öregek” (valójában még csak a hatvanas éveik elején járnak) eddigre már a garázsfeljárón üldögéltek az árnyékban, és várták, mikor végzünk. Mint utóbb a férjem elmondta, az öregasszony nagy könnyezések közepette mesélte neki, hogy múlt hétvégén még megtartották a férje meg a fia születésnapját és 25-en ültek a teraszon a barátaikkal, akik aztán mind segítettek a költözésnél is. Annyira tudtam, hogy valami ilyesmi lehet a háttérben, amiért nem hajlandóak határidőre kiköltözni, csak egy héttel később! Szülinapra vagy házassági évfordulóra tippeltem, amit még ott akarnak megtartani - és tessék, be is jött. Csak azt nem értem, miért nem lehetett ezt normálisan megmondani és miért kellett mindenféle hülye álindokokkal jönni az igazság helyett. Utálom, ha hülyének néznek.

Kb. egy órát voltunk ott, majd távoztunk - az ingatlanos nő búcsúzóul mind nekünk, mind az eladóknak hozott egy-egy üveg bort ajándékba - mint fogalmazott: nem volt egyszerű menet ez, és voltak pillanatok, mikor ő is kételkedett benne, hogy valaha sikerül tető alá hozni ezt az üzletet. Az eladók úgy köszöntek el, hogy akkor viszlát holnap a videókonferencián. Hazafelé még puffogtam ezen egy sort a férjemnek, hogy milyenek már megint, mi miért nem tudtuk, hogy van lehetőség videókonferencián bejelentkezni otthonról - mert a mi életünket is jelentősen megkönnyítette volna, ha nem kell mind az ötünknek odamászni egy irodába, hanem otthonról jelentkezhetünk be. De aztán arra jutottunk, hogy már minden mindegy, csak legyünk túl ezen az utolsó intéznivalón is.

Ezt leszámítva azonban indiántáncot tudtam volna járni örömömben, hogy végre túlestünk ezen is, és jelenetek nélkül sikerült kivitelezni az átadást. Csak az idegesített, hogy legszívesebben azonnal nekiláttam volna mérni, tervezni, kivitelezni, takarítani - de mivel még nem voltak meg a kulcsok, kénytelen voltam csupán fejben csinálni mindezt. Az már most látszik, hogy sok munka lesz még a házzal, hiszen sok mindenhez majd’ harminc éve nem nyúltak hozzá - de valahogy mégis olyan jó érzésünk volt benne így is... A gyerekek is imádták, alig győzték a kertet befutkározni, Kornél pedig hiperrendes volt, mert egy szót se szólt az egész vizit alatt, pedig épp a vacsoraidejére esett és fáradt is volt már.

Nem is rólunk lenne szó, ha egyszer valamit simán sikerülne elintézni

Felvirradt a péntek. Izgulni már nem izgultunk, csak szerettünk volna túl lenni a formalitásokon és a kezünkben tartani a kulcsokat - de este fél hatig még töméntelen idő volt hátra. A Kicsi mellett aznap ráadásul a Középső is itthon lógott, mert nem volt neki tanítás. Már reggel mérgeskedett, mert belelépett a Kornél által eldobált ételmaradékba a konyhában.

„Tiszta pufatos víz lett a lábam” - mondta szemrehányóan. Mondom micsoda?? Végül leesett, hogy puffasztott rizs akar az lenni, ami a talpára ragadt. 

Az unatkozó Kornél

A heti bevásárlást is négyesben kellett megejteni, és mivel nem volt lelkierőm főzni, útba ejtettünk egy szendvicsezőt is ebédidőben. A nagy alkalomra a Középső maga öltözött fel, mégpedig a következőképpen: sötétkék sportcipő, ahhoz fekete zokni. Drapp alapon virágmintás sort, majd a szürke pólójára felhúzott egy festett selyemből készült, lila-zöld-fehér színű dzsekit. Kiegészítőként a nyakába biggyesztette a kacsás nyakpárnáját (narancssárga plüss, kacsafejjel a végén) és az alkalomhoz illően a kezében lóbált egy méregzöld reklámszatyrot. Az istennek se lehetett rábeszélni, hogy a kabátot vagy a kacsát vegye le, mert harminc fok van… miután hazaértünk a vásárlásból, a férjem megkérdezte, hogy most akkor hova is kell mennünk helyileg a fél hatos aláírásra. Nekem fogalmam se volt róla, úgyhogy kértem, keresse elő az emailt, amiben erről írtak. Ő elő is túrta a levelet, de abban csak annyi szerepelt, hogy a jegyzőhöz. Oké, de melyikhez? Evidensnek tűnt, hogy az eladó jegyzőjének irodájába kell menni, mivel amikor a lakást vettük is így volt, és a mi jegyzőnk csak elkísért minket oda, de nem az ő irodájában zajlott az aláírás.

Persze nem is mi lettünk volna, ha nem sikerült volna ezt is valahogy megbonyolítani. Miután ugyanis felszedtük a Nagyot az iskolában és nyugisan elindultunk a megadott címre a három gyerekkel telepakolt kocsiban, útközben észrevettük, hogy az ingatlanos kocsija követ minket. A parkolóban aztán érdeklődve tipegett oda hozzánk extra magas sarkú cipőiben, feltéve a millió dolláros kérdést: mit keresünk mi itt? Mondtuk, hogy az aláírásra jöttünk (gondolván, hogy ennyire még ő se lehet hülye, hogy ezt ne tudja - bár addigra azért már kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel, ha ennyire csodálkozik). Mire mondta is, hogy de nekünk nem itt, hanem a saját jegyzőnk irodájában kéne lennünk, ahonnan videókonferenciában jelentkezünk majd be IDE. Ezt azért úgy hittük is meg nem is, de mivel a három gyereket már kivettük a kocsiból, odaslattyogtunk az irodához, hogy tisztázzuk a kérdést.

Míg én a gyerekekkel kint vártam, a férjem bement, hogy kiderítse, mi az igazság. Kábé öt perc múlva (mialatt a Középső minden arra járó autósnak integetett, de persze úgy, hogy a karja félig belógott az úttestre) kijött a férjem, és mondta, hogy bár alapvetően úgy van, ahogy mi gondoltuk, és bár erről sehol se értesítettek minket külön, de a COVID miatt valóban az az új előírás, hogy mindenki a saját jegyzője irodájába menjen és csak videón lássák egymást a felek. Hát ez marhajó! Szeretem a franciák mindenre kiterjedő „dehát ezt nem tudta?!” hozzáállását…

Kínos helyzet állt elő. Tekintettel arra, hogy az általunk választott iroda még forgalommentes időkben is legalább negyvenpercnyi kocsiútra van (nemhogy az este fél hatos csúcsban), esélytelen volt, hogy a kitűzött fél hatos időpontig (ami öt perc múlva lett volna) odaérjünk. Ezt még ők is belátták, úgyhogy lázas telefonálgatásba kezdtek, majd nagy kegyesen engedélyezték, hogy bemehessünk és face-to-face írjunk alá (mondjuk az aláírás így is digitális volt). 

Ahogy besereglettem a fészekaljnyi gyerekkel, láttam, hogy a személyzet alaposan lesápadt, és feszült mosollyal az arcukon tereltek be babakocsistul az aprócska irodába. Hát sorry, mi szóltunk előre, hogy csak így tudunk jönni, mégis erőltették az este fél hatot egy emberibb, napközbeni időpont helyett. Úgyhogy mit volt mit tenni, mind besereglettünk az irodánál is kisebb váróba, ahol már ott üldögélt az eladó páros is. Kicsit se voltak meglepettek… A férjem megpróbált udvariaskodni kicsit, én meg gyorsan előszedtem a laptopot, hogy mesét tegyek be a nagyoknak, mielőtt összeverekednek valami hülyeségen. Miután nem tudtuk kire bízni őket, muszáj volt, hogy valami szórakozást is prezentáljak nekik a kb. egyórás procedúrára, így maradt a gépről nézhető mese. Nem is volt rájuk panasz.

A Kicsit viszont nem tudtam otthagyni a váróban, úgyhogy ő jött velünk be a nagy tárgyalóterembe, ahol egy ovális asztal körül mind helyet foglaltunk: a férjem, én és Kornél a jobb oldalon, középen a jegyzőnő, balfelől pedig az eladó házaspár meg az ingatlanos. A kirakott monitoron megjelent a maszkos jegyzőnk feje, és már kezdődhetett is a műsor: itt ugyanis az a szokás, hogy hangosan, szóról-szóra végigolvassák a szerződést, illetve annak összes kiegészítő mellékletét, úgy mint: hitelbírálat, biztosítás, egykori építési terv, energetikai diagnosztika, meg az összes anyámkínja. Jó uncsi és száraz, könnyen el lehet veszteni a fonalat - főleg, hogy a jegyző általában darál, mint a veszedelem, mert minél hamarabb végezni akar. Kornél szerencsére nagyon rendes volt (megint) - igaz, nem győztem szórakoztatni. Vittem neki 1-2 műanyag hupikék törpikéket a Középső gyűjteményéből, a cumiját, képeskönyvet - de a végén már be kellett vetnem női táskám tartalmát is, úgy mint ajakír, mentolos cukorka bádogdobozban, kulcstartó és minden, ami a kezembe akadt.

A technikai problémák és a szöveg átfogalmazása miatt beálló holtidőkben a férjem úgy érezte, rá hárul a többiek szórakoztatása, így nekiállt beszélgetni - ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy sztorizik vég nélkül. Szokás szerint egy perc alatt sikerült mindenkit megnevettetnie, és a hangulat a végén már egyáltalán nem volt olyan fagyos és tartózkodó, mint ahogy leültünk, sőt, inkább baráti. Sok apró dolgot megtudtunk még az eladóktól, pl. hogy mikor kell kitenni a kukákat, a kandallónak mi a típusa és a neve, ilyesmi. Kereken egy óra múlva mindenki elégedetten állt fel, hogy végre végeztünk és „milyen aranyos volt a gyerek is” felkiáltásokkal az ajtó felé indultak. A kulcsokat a táskámba tettem, majd miután mindenkitől elbúcsúztunk, egyenesen a házhoz hajtottunk.

Hihetetlen érzés volt, hogy eljutottunk idáig… Hullámokban öntött el a megkönnyebbülés és az öröm. A házhoz érve a fiúk kiszálltak és a férjemmel együtt nyitották ki a kaput - az egész annyira otthonos látvány volt, mintha nem is először, hanem ezredszer nézném végig. Kikapcsoltam a babát és magamhoz szorítva a teraszra mentem vele. Egész délután borongós, esőre álló idő volt, de ahogy odaértünk, hirtelen kis rés támadt a felhők között és kisütött a nap, úgy éreztem, hogy pont ránk. Nem tudtam nem jelnek venni… a szó minden értelmében megérkeztünk.

Immár boldog tulajdonosai lettünk egy nappalinak kandallóval, egy konyhának, egy fürdő-vécének, három hálószobának és egy alagsornak garázzsal, mosókonyhával, spájzzal, illetve két extra helyiséggel (melyek funkciója még kitalálásra vár). A kertben két cseresznyefa, egy csomó virág, egy elhagyatott magaságyás és egy régi ruhaszárító is a miénk a rohangálásra és játékra rendkívül alkalmas fű mellett. És úgy tűnik, örököltünk egy szürke-fehér cirmost is, aki látogatásaink alkalmával fel-felbukkan ugyan időnként a sövény takarásában, de közeledni még nem mer hozzánk. Az előző lakók mondták, hogy megkérték a szomszédot, hogy etesse - de a férjem is rakott ki neki tejet és sonkát a hétvégén. Mivel mindkettő eltűnt, reméljük, hogy nem fog elvadulni a háztól. Aznap este mindenkit annyira leszívott a sok izgalom, hogy este kilenckor még mi is szó nélkül dőltünk be az ágyba.

Kezdődhet a munka!
 

Szombaton aztán már korán reggel ébresztett a férjem, mert majd kibújt a bőréből, hogy mikor indulunk a házhoz. Végül kilenc felé mindenki készen állt az indulásra - ekkor lementünk a garázsba, és elkezdtük megrakni a két kocsit az ott felhalmozott cuccokkal. Csak bámultam, hogy bírta ezt az irdatlan sok holmit a férjem oda mind besuvasztani (plusz mellé még a kocsit is). Másfél kocsinyi cucc elhordása után ugyanis még mindig úgy tűnt, hogy szarásig van pakolva. Miután az új helyen kipakoltunk és méregettünk itt-ott, sietve távoztunk, mert a Középsőnek már kezdődött is a szombati torna, amire oda kellett érnie. Otthon összedobtam egy gyors spagettit, mert azt mindenki szereti, majd ebéd után ismét megpakoltuk a kocsikat és újra a házhoz mentünk. Kettőre vártuk ugyanis a kőművest (szintén magyar) és a szerelőt, hogy közösen megszakértsék, mennyi munka lesz a fűtéssel és egyáltalán kivitelezhető-e. A padlót ugyanis vésni kell, ha a fűtéscsöveket úgy akarjuk letenni, hogy a föld szintje ne emelkedjen meg - márpedig azt nem akarjuk, akkor ugyanis nem lehetne kinyitni az ajtókat.

Ahogy a két szaki megérkezett, pillanatok alatt egy mixerkocsikról, nikecellről, vésőgépekről, betonflexekről, áthidalókról és még isten tudja mikről szóló szóáradatban találtuk magunkat. Pislogtunk, mint hal a szatyorban, mert egyikünknek sincs tapasztalata az ilyen dolgokban és fogalmunk se volt, hogy amit magyaráznak, az mennyire állja meg a helyét (vagy mennyire nem). Végül abban egyeztek meg, hogy jövő hétvégén nekilátunk a vésésnek és meglátják, mennyit enged a beton.

Kornélnak mondanom sem kell, teljesen felborult a napja (immár zsinórban harmadszor). A szerelő magával hozta a feleségét meg két gyereküket is a háromból, akik bár a fiaimhoz álltak közelebb korban, mégis inkább a babával játszottak sokat. Persze a Kicsi tündökölt a reflektorfényben és cukiskodott mindenkivel. Jól ki is fáradt - négy után fektettem le a kertben a babakocsiban és fél hatkor kelt fel - de így is szó nélkül elaludt este fél nyolckor. Igaz, az apjának kellett elringatnia, mert nálam csak hányta-vetette magát - sok volt azért neki ez a nap. (Érdekes, hogy mostanában néha megengedi már az apjának is, hogy elaltassa.)

Másnap orrszívás közben felfedeztem, hogy kinőtt a negyedik foga alul. Szóval ez bánthatta napok óta a taknyozás mellett! Most összesen nyolc foga van neki: négy alul és négy felül. Ez rögtön megmagyarázta azt is, miért aludt olyan jól az utóbbi két napban éjszaka - bár én a jó levegőn történő kerti alvásra meg a sok eseményre gyanakodtam, de úgy tűnik, a fog volt a ludas, mert mióta kibújt, végre ismét este héttől reggel hatig alszik - akkor kér enni, majd „ledől” még egy kicsit, sokszor nyolcig is tovább durmolva.

Alvásról szólván: én nem tudom mi lelte, de a Középső meg rászokott, hogy mióta éjszaka betegeskedett, azóta minden este, miután lefektettük őket a Naggyal, kiszökjön a szobájukból át a miénkbe, és amíg mi a nappaliban még beszélgetünk vagy pakolgatunk, azalatt ő a mi ágyunkban alszik el és mikor mennénk lefeküdni, úgy kell visszacipelni a sajátjába.

Valaki ráharapott az uborkára
 

Vasárnap délelőtt a férjem elment intézkedni és a jövő hétvégi munkákhoz szükséges szerszámokat meg anyagokat beszerezni, aztán festegetni kicsit az alagsorba, míg én itthon maradtam a gyerekekkel. Ebédnél Kornél nem akart enni, csak miután nekiadtam egy fél rúd kígyóuborkát (feszt azt akarta megszerezni az asztalról). Na, ez nagyon ízlett neki! Egész ebéd alatt azt rágcsálta élvezettel csemcsegve rajta. 

Ebéd után aztán átmentünk mi is a házhoz cseresznyét szedni egy kicsit - de hamarosan konstatáltuk, hogy még kell neki pár nap, míg rendesen megérik, úgyhogy inkább abbahagytuk a szedést. A férjem azért levágta az alsóbb, elkorhadt ágakat, amiken nem volt levél, aztán a málnabokor mellé a Naggyal közösen bevertek egy karót, hogy hozzákössék. A Kicsi eközben megint szép nagyot aludt a levegőn a kocsijában, majd új erőre kapva ő is nekiállt a kertben felfedezni.

Este a gyerekekkel, mikor visszagondoltunk az elmúlt napra, megköszöntük a jóistennek a cseresznyefákat (Középső) és megkértük, hogy érlelje még egy kicsit a cseresznyét (én) majd a Nagy fifikásan hozzátette:

„És köszönjük, hogy Apa olyan kedves, hogy csinál a fára nekünk egy kis házikót is”.

Hát hogy erre mikor kerül sor, azt nem tudom - intézkedhetne a jóisten ebben a témakörben helyettünk.

A boldogságot csak az árnyékolja be, hogy a férjem ideges, mert nem tudja, hogy sikerülnek majd a munkák, amiket meg akarunk csináltatni, nekem meg vasárnap óta - mikor is cipekedtem kicsit, hogy haladjunk - fáj a köldököm és a körülötte lévő rész. Eléggé ráparáztam, hogy nem a köldöksérv rosszabbodott-e, és hogy most kinek mutassam meg, úgyhogy szerda délre kisírtam magamnak egy időpontot a szakorvoshoz, mert nem merem rizikózni, hogy valami bajom legyen. Meglátjuk, mit mond rá.

Shadow

A babanapló előző részeit ide kattintva>>> olvashatod el.