Az előző poszt alatti kommentek nagy része a lámpafelkapcsolós esettel foglalkozott. Mivel ez nem velünk történt, nem tudom a körülményeket ennél pontosabban körülírni. De a kommenteken látszott, hogy erősen két táborra oszlik a Bezzeganya közönsége. Az egyik tábor elsősorban az iskola kötelességeit hangsúlyozza, és követelné a megfelelő integrációhoz szükséges plusz tevékenységeket (vagy legalábbis azt, hogy a pedagógusok ebbe megfelelő felkészülés után valóban energiát fektessenek, s ne csak látszatvállalásokat tegyenek). Valljuk be, ez sajnos nem mindenhol van így. A másik tábor pedig úgy véli, az integráció eleve lehetetlen (vagy a társadalomtól felesleges, el nem várható áldozatokat követel), és az SNI-s (autista, stb.) gyerekeknek kellene alkalmazkodniuk, azaz az integráció azt jelenti számukra, hogy az SNI gyereket addig faragjuk, amíg olyan nem lesz, mint a többi nem SNI-s gyerek (nyilván csak külsőleg, hiszen azért SNI, mert nem olyan, mint a többi). Ha ez nem valósítható meg, akkor a gyerek meg ne menjen közösségbe, hogy hol legyen akkor, az persze megint egy másik, igen hosszú kérdés.

Én most mégis a közösségbe való integrálásról szeretnék írni pár gondolatot, mert szerintem ez az az út, amin járni kellene a legtöbb esetben. Nyilván tényleg nem minden gyerek integrálható közösségbe, vagy nem azonnal. Lehet, hogy a közösségbe való sikeres belépés előfeltétele egy rövidebb vagy hosszabb ideig tartó egyéni fejlesztés. De a közösségi léthez szükséges képességeket elég nehéz egyéni fejlesztés során az apró fejecskékbe gyömöszölni, mivel közösség híján ez csak egy elméleti tanagyag lesz, kézzelfogható tapasztalatok nélkül.  Egy olyan gyermek, aki esetleg amúgy is nyelvi, kommunikációs nehézségekkel küzd, mit kezd azzal, ha valamit nem tudnak neki megmutatni, csak beszélnek róla?

Ismét csak személyes példáinkat tudom felhozni. Mind a bölcsődében, mind az általános iskolában (az óvodában szerencsére nem), találkoztam olyan gondozóval, pedagógussal, aki szerint a gyerek jól működik a közösségben, és olyannal, aki szerint nem odavaló. Nyilván csak a logika mentén haladva is érezhető, hogy ha az egyik személynél a gyerek együttműködő, és nem zavarja a társaságot, melynek része, míg a másiknál meg igen, itt nem arról van szó, hogy a gyereknek eleve hiányzik ez a képessége. Ha egyik embernél tudja, akkor tudná, tudhatná a másiknál is. Mind a bölcsődében, mind az iskolában úgy futottunk bele ebbe a problémába, hogy maga a csoport a gyerek körül nem változott, csak a felnőtt, aki foglalkozott velük. Egyszóval eléggé könnyen, logikai úton levezethető volt, hogy az a bizonyos lóláb nem nálunk lóg ki, hanem a másik oldalon.

De egy „jól kondicionált”, integrációra felkészült gyereknél is előfordulhatnak olyan események, amikor minden belénevelt tartása elenged. Ehhez nem kell SNI-nek sem lennie, ez bárkivel előfordulhat. Amikor a fiam elsőbe került, sokszor konzultáltunk az akkori tanító nénijével. Ő kérte, hogy segítsek, mivel még nem volt autista gyereke. Én meg széttártam a kezem, mivel nekem meg még nem volt iskolás gyerekem. Azért sok-sok fejtöréssel (és itt hangsúlyoznám, hogy ez a hölgy hajlandó volt velem együtt megoldásokat keresni!), csak kiötöltünk valamit. A következő tanárpáros már csak jelezte a problémát, és elvárta, hogy mi otthon oldjuk meg.

Ezzel az „oldja meg a szülő” hozzáállással az a probléma, hogy még egy motivált szülő is abba a komoly nehézségbe ütközik, hogy nincs ott az iskolában, tehát nem észleli közvetlenül a problémát, csak (esetleg erősen szubjektív) beszámolókat hallgathat meg a történtekről. Ráadásul, amikor a probléma legközelebb felmerül, akkor sem lesz ott. Az egyetlen, aki ilyen esetben tényleg hatékonyan közbeléphet, az a pedagógus, ha hajlandó erre felkészülni, a dolgok mélyére nézni, és megfontoltan cselekedni. A szülő adhat egy „használati utasítást” a gyerekhez, de ezt a pedagógusnak kellene alkalmaznia, mert a szülő nem lesz ott, amikor az alkalmazásra sort kell keríteni. Ez nem kényelmi kérdés, hanem puszta logika. Nyilván ez csak azokra az esetekre igaz, amikor a probléma maga csak az iskolában jelentkezik, otthon nem, de tapasztalatból tudom, hogy rengeteg ilyen eset van, és főleg autistákra jellemző, hogy a megváltozott környezet megváltozott reakciókat válthat ki (már maga a társaság, a sok ember körülöttük is plusz terhelést jelenthet, akkor is, ha mondjuk nem hangosak).

Ráadásul ott van az a körülmény, hogy az autista gyermeknek sok olyan dologra, amit más gyerek magától megtanul, vagy ösztönből alkalmaz, szabályokat kell gyártani, és megtaníttatni. Viszont nem lehet minden egyes rendkívüli és kirívó esetre szabályt gyártani előre. Nincs olyan, hogy egy autista gyereket előre minden az iskolában felmerülő helyzetre felkészítünk, mert nem láthatjuk előre az összes helyzetet. Ez nem azt jelenti, hogy akkor itt megáll a tudomány, mert itt kellene a pedagógusnak megfelelően rögtönöznie. Hát, ezzel vannak problémák, csak hogy finoman fogalmazzak, de nyilván nem minden pedagógusnál, mi is találkoztunk olyan pedagógusokkal, akik egy-egy ilyen helyzetet remekül kezeltek, és olyanokkal, akik megpróbálták, de nem jártak sikerrel, és olyanokkal is, akik meg sem próbálták.

Viszont most hadd legyek egy kicsit keményebb! Nagyon nem szeretem azt a hozzáállást, amely egyes kommentekben is megmutatkozik, hogy „nem lehet ezt”, „nem tudod megtenni”, ami azt sugallja, hogy ez eleve egy lehetetlen vállalkozás (mármint az integráció). Nem az, vagy ha igen, akkor egyesek a környezetünkben kitűnően boldogulnak a lehetetlennel. Mert van, aki meg tudja oldani, tudja kezelni az adott gyereket, és van, aki nem. Aki úgy érzi, hogy ez egy lehetetlen feladat, annak vagy a képessége, vagy a motivációja hiányzik hozzá, nyugodtan döntse el magáról, hogy melyik. Nyilván egyes esetekben az eszközök is hiányoznak. Ha egy iskola teljes tanári gárdája tehetetlen, ott nyilván lehet erre is gyanakodni. Egyéb esetben (ha van olyan tanár az iskolában, aki megbirkózik a feladattal), akkor már nem.

Ha adott egy lépcső előttünk, és fel kell rajta lépdelnünk, és látjuk, hogy valaki más ott jár előttünk, akkor nem mondhatjuk azt, hogy ez lehetetlen, csak azt, hogy mi nem vagyunk rá képesek, vagy nem akarunk mégsem felmenni.

S végül szeretnék pár szót szólni magáról az iskoláról, mint intézményről. Az iskolába járás nem egy cél, hanem egy eszköz egy másik cél (tudásszerzés, felnőtt életre való alkalmassá válás) érdekében. A mai rendszernek sem az lenne a feladata, hogy a gyerekeket (akár SNI, akár nem SNI) alkalmassá tegye az iskolai rendszerben való részvételre (függetlenül magának a rendszernek az alkalmasságától), hanem hogy az iskolarendszert alakítsa követelményekhez, melyek bizony változnak, míg az iskola maga nem változik, vagy csak nagyon kis mértékben.

Csak egy általános példát szeretnék felhozni, most minden SNI felhang nélkül! Noha évtizedek óta rendelkezésre állnak kép- és hangrögzítő eszközök, mégis még mindig több tízezer tanárt használunk magnóként (vagy használja annak ő saját magát). Mert az, hogy bemegyek az órára, frontálisan leadom az anyagot, gyakorlatilag elmondom, ami a tankönyvben van, majd miután ezt elmondtam „gyakorlásra már alig marad idő”, az tulajdonképpen ezt jelenti. Ezt a munkát egy hangfelvétel is el tudná végezni, sőt, előnyei is lennének (pl. a gyerek megállíthatja és visszapörgetheti saját igénye szerint, meghallgathatja többször).

A mai világban egy gyereket rengeteg audiovizuális inger ér. Ezek izgalmasak, érdekesek, figyelemfelkeltőek. Ezzel egy szem pedagógus azzal, hogy kiáll az osztály elé, és (funkcióhiányos) magnóként viselkedik, nem tud versenyre kelni. A jelenlegi oktatási rendszer tehát ebben a mai korban nem hatékony. Régen lehet, hogy az volt, amikor még a gyermek az iskolából kilépve is egy ingerszegény környezetbe érkezett. Ez ma már nincs így, és nem is lesz így feltehetőleg a jövőben sem. Tehát nincs más út, minthogy az iskolának kell változnia. Nem állítom, hogy tudom a választ a hogyanra, és azt biztosan tudom, hogy nem fog menni csettintésre. De KELL. Aki ezt a szorító szükséget nem látja be, az a jövő nemzedék, és bizonyos mértékig saját maga alatt is vágja a fát.

Álmodó