A minap konzultációra mentem, kisműtét előtti altatóorvosos vizit, semmi komoly. Az orvos a szokásos adatokon kívül meglepő módon kérdéseket tett fel a jó és rossz szokásaimról. Nem paráztam rá túlságosan, majdnem hibátlan vagyok, úgy éreztem, bűntelenül élek. Viszonylag rendszeresen mozgok, nincsenek káros szenvedélyeim, kis jóindulattal, egy karban tartott, fiatalos negyvenes vagyok, oldschool cuccokkal és káoszos háztartással. Mindennapos eset.

Szóval ültünk a dokival, egymással szemben. A repedezett csempéket néztem, hogy azok mennyire tisztára vannak nyalva, így nem is látszik rajtuk a nyomor. A rend elfedi a szegénységet, filozofáltam magamban, amikor is a doki megkérdezte:

Milyen rendszerességgel fogyaszt alkoholt?

Gyorsan átgondoltam. Nyáron, a barátokkal, nyaraláskor, ünnepekkor van, hogy minden este egy kicsit. De vannak olyan időszakok, amikor egyáltalán nem jut eszembe. Azt hiszem, ezt hívják alkalmi ivónak. Azt válaszoltam, hogy hetente többször – mert ezt tudtam csak kiválasztani a lassan felolvasott válaszlehetőségek közül. A soha és a minden nap között vagyok, az origón.

Hetente többször? – kérdezett vissza az orvos jelentőségteljesen, még a szemüvegét is letolta és afelett nézett át, ez a klasszikus tanáros póz. Igen. Nem tudtam, hogy ez őt megdöbbenti-e vagy szerinte ez reális, nem lehetett semmit kiolvasni a tekintetéből.

Kicsit csendben maradt, úgy tett, mint aki ír valamit, de láttam, hogy csak gondolkodik. A hetente többször tehát egyenlő azzal, hogy alkoholproblémáim vannak szerinte és már talán el sem mer majd altatni, vagy csak magas kockázatú betegként, nem tudom, nem értettem, és próbáltam szépíteni, megszólaltam, bár már tök idétlen volt az egész, hogy szerintem én alkalmi ivó vagyok, mert csak úgy nem szoktam és vannak hetek, amikor egyáltalán nem szoktam. Magyarázkodtam. Egy vadidegennek.  

Szerencsémre szerfüggő háztartásban nőttem fel, ezért pontosan a helyén tudom kezelni a dolgokat. Amikor függőséggel élő nőket ábrázolnak színházban vagy filmeken, általában szép, szexi, aktuálisan reményvesztett nőket látunk, csak éppen átmenetileg élnek azzal a bizonyos függőséggel, csak addig, amíg meg nem oldódnak a dolgok körülöttük.

A Szomszédok Janka nénije mindezek alól kivétel, de őt éppen ezért imádtuk.

Emlékszem egy megrázó filmre, a Sue-ra. Ott – a persze gyönyörű – Sue egész egyszerűen mindenfüggő volt. Magányos volt, egyedül járta az utcákat és bárkihez tartozni akart, aki észrevette volna. De nem nagyon vették észre.

Amikor én fiatal voltam, nagyjából a 90-es éveket írtuk, eleve egy furcsán torz női idol volt divatban. Jellemzően túl sovány, fehér bőrű szépségeké volt a terep – elég csak az akkori szupermodelleket végignézni. Kate Moss akkori balhéi során sok esetben előkerült a heroin is, akár még újságcímlapon is láthattuk őket együtt.  Szóval, leegyszerűsítve, akkor drogozni, koplalni és inni volt menő, és a hamis kép azt sugallta, hogy ettől még simán szép, kívánatos és fiatalos maradhatsz nőként.

Amikor női szerfüggőségről beszélünk, elengedhetetlen megemlíteni, hogy az addikciókutatás és a kezelési protokollok sokáig csak a férfiakra összpontosítottak. Csak az 1990-es évektől kezdett a tudomány figyelmet fordítani a női függőség sajátosságaira – amelyek bizony jelentősen eltérnek a férfiakétól, és más típusú megközelítést is igényelnek a gyógyulás során.

Egész egyszerűen a függőség dinamikája különbözik a két nem esetében. Ennek hátterében pedig a jól bebetonozott társadalmi szerepek és elvárások állnak.

Már az is alapvető különbség, hogy míg egy férfi esetében az alkohol vagy a drogok gyakran „lázadó”, „különc” vagy akár „művészi” attitűd részeként jelennek meg, addig egy nő szerhasználata még a mai napig is súlyos megbélyegzéssel jár.

És ahol ilyen megbélyegzés van, ott hajlamosabb még az oly magabiztos nő is inkább elbújni a dolgaival, mintsem nyíltan felvállalná azt.

A filmvásznon a függőség szintén általában egy olyan világként jelenik meg, amelyet messze elkerül a valóság, a valódi következmények a háttérben maradnak. Nem láthatóak, nincsenek megmagyarázva a valódi okok, nincs olyan hangulat, mint ami az életeinkben, a mi kis falunkban a függőséget okozza és körülveszi.

A függő nők többsége ugyanígy akar játszani az életében is. Vagyis nem az ismerősei, szomszédai, játszóterező anyukatársai előtt iszik, hanem otthon, a négy fal között, suttyomban a kapualjban, a buszmegállóban, ahol már senki sem látja. És sajnos minél inkább észrevétlen egy betegség, annál nehezebb annak kezelése, nem is létezik, nem veszik fel a statisztikát róla.

Fentiek így ebben a formában bosszantóan sarkosnak és általánosítónak tűnnek – de kérem, ha bárki elolvassa ezt az írást, az értse jól, kifejezetten a nőkről szerettem volna írni, ugyanakkor tudom, hogy ők nem egy nagy egység, csak azért, mert nők, viszont nem vagyok író sem, tehát így sikerül és nem az általánosítás volt a cél, semmiképpen sem az!

Nagyon érdekes kérdés a dohányzás és a nők viszonya. A nők esetében vizsgálták, hogy a legfőbb indok arra, hogy ne szokjanak le a bagóról, az az elhízástól való félelem volt. Fordított logika, mert a cigi hosszú távon sokkal nagyobbat rombol egy nő külsején is, mint egy átmenetileg felszedett úszógumi, ami aztán persze hogy lemegy majd, ha már megszoktunk a pöfékelés nélkül élni.

A Böbe alkesz

Eszembe jut, hogy gyerekként a szemközti apró házikó lepukkant házmesterlakásában lakott a Böbe. Literszámra cipelte haza a piát magával, mindig csak azért ment a boltba. Esténként kiabált az élettársával, néha verekedős filmekből ismert hangokra ébredtünk, szóval mindenki tudta, hogy a szemközt lakó, Böbe iszik, nekem, gyerekként viszont ezt senki sem magyarázta meg, hogy ez most akkor mit jelent, csak jelentőségteljesen nézett mindenki rám és más oda nem illő magyarázatokat adtak a viselkedésére. A Böbe néni most fáradt. A Böbe néni pár napig most pihen. Tudom, hogy egy gyereknek nem kell mindenbe az orrát beleütni és kényelmetlen megmagyarázni neki az igazságot, azonban ezzel a mismásolással és félrebeszéléssel kvázi legalizálták számomra, hogy a Böbe néni nem furcsa, csak sokszor nagyon fáradt, hirtelen haragú, búskomor vagy éppen rendet rak.

Itt jön a másik nehéz pont, hogy a nők a függőségeiktől még el kell, hogy lássák kötelező szerepeiket, hiszen ezt várják tőlük. Funkcionális függőségnek hívjuk ezt: az illető ellátja a családját, dolgozni jár, mindeközben megy lefelé saját spiráljában, mert senki nem észleli, hogy segítenie kéne neki.

Amit ki akartam hozni az egészből, hogy végre beszélni kellene erről a tendenciáról, teret adni a nőknek, ahol jelezhetik, ha elakadnak és elhatalmasodik rajtuk a függőség. - ez egyelőre csak költői óhaj - mindenféle megbélyegzés nélkül.

D.