Nálunk elég gyorsan történt minden. 2019 nyarán valami bezavart, és fogamzásgátló mellett nem jött meg a menzeszem. Összenéztünk párommal, hogy ezt nem értjük, mi lehet a baj, hisz több mint nyolc éve szedtem a fogamzásgátlót, nem gondoltam, hogy teherbe estem volna, de azért csináltam egy tesztet, miután már egy hete nem jött meg. Fogamzásgátlót sem mertem tovább szedni, viszont a teszt negatív lett. Ezért el mentem a nőgyógyászomhoz, aki megnyugtatott, hogy csak egy kis hormonprobléma, szedjem ezt a gyógyszert tíz napig, addig ne szedjem a fogamzásgátlót, és meg fog jönni a menzeszem. Így is tettem, viszont párom unszolására már nem folytattam a fogamzásgátlót. Gondoltam, már két éve agyalunk a baba témán, illene annyi bátorságot szednem, hogy megteszem az első lépést, nem szedek többé fogamzásgátlót.

Nem komplikáltam túl, párom akkoriban külföldön dolgozott, szeptember végén jött haza, másfél hónapja nem szedtem a fogamzásgátlót. Jeleztem felé, amikor nagy buzgósággal babát akart „gyártani", hogy ez nem így megy, mert fél év a kiürülési idő, és a többi. Hát a mi babánk számításaink alapján az első együttléttel össze is jött.

A terhességem első két trimesztere elég könnyedén ment. Első trimeszterben enyhe hányingerek, pár random hányás, de nem volt eget rengető. Második trimeszterem néhány délutáni alváson és az étvágytalanságon kívül szintén jól telt.

Aztán jött az a bizonyos harmadik trimeszter. Amire egy kisebb panaszkodás után a védőnőm is megsúgta: „nem hiába mondják, hogy ez már a terhesség "teher" része.” A hasam nagyon nagy volt már, 30. hét után nekiállt repedni, mindegy, mivel kentem. Akkora volt, hogy sokszor megkaptam a kérdést, tényleg csak egy pocaklakóm van-e. Igen. A kislányom úgy döntött, az utolsó tíz hét nem fog másról szólni, mint rohamos növekedésről. Persze mivel nyári babát vártam, nem úsztam meg a vizesedést sem. Már nem volt jó rám semmilyen cipő, csak egy olcsó strandpapucs. Láttam a tekinteteket, amikor betotyogtam egy boltba az elefántbébi lábaimmal, hogy mindenki hirtelen megsajnált. Amitől még rosszabbul éreztem magam, hisz még vissza volt legalább hét hét a szülésemig. Mindig kérdeztem a páromat viccesen, mi lesz, ha egyszer eldurrannak a lábaim. Amennyire próbáltam viccesen felfogni, olyannyira szenvedtem, ahogy teltek a hetek. Mivel negyedik emeleti panellakók vagyunk, egy idő után már nem mertem elindulni sehova, annyira fájt tíz perc után a lábam.

Az éjszakáimat pedig a 15 percenkénti pisilések, jósló fájások és a gigantikus hasam nehezítették meg. Sehogy se volt már kényelmes.

De aztán jött az az utolsó négy hét. A vírushelyzet miatt minden másképp történt, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. 

A papíron az állt, 36. héten kenetvétel, 37. héttől, minden héten ctg és nőgyógyászati vizsgálat.

Annak ellenére, hogy minden héten volt ctg, számomra nem logikus módon, a nőgyógyászati vizsgálatot lecsökkentették, 36 és 38. hétre. A 36 hetes ultrahangvizsgálat szintén a vírushelyzet miatt maradt el. (Mint ahogy az 5D-s ultrahang is, amiért mai napig fáj a szívem.)

A szerencsém más kismamákkal szemben az volt, hogy a babám addigra volt kiírva, mire már enyhültek a kórházon belüli szigorítások, ezért lehetett apás szülés. Ettől féltem a legjobban, hogy egyedül leszek bent.

Már a 36. héttől minden héten azt mondtam, bárcsak megszülhetnék. Félre ne értsetek, tudtam, hogy neki az a legjobb, ha bent marad, viszont már iszonyatosan nehezen viseltem, úgy mindent.

Teltek a hetek, a ctg vizsgálatok, az orvosok alig mondtak valamit, látszott rajtuk, hogy a vírus miatt mindenkit nagyon hamar le akarnak tudni. Szóval minden vizsgálat után hazajöttem, és az internet volt a mentsváram, hogy mit jelent, amit írtak.

Aztán 39. héten szerdán, ahogy minden héten, elmentem ctg vizsgálatra. Védőnőm azt mondta, következő héten szabadságra megy, meg amúgy is a kiírt időpontom július 1. az egészségügyben munkaszüneti nap, szóval kérdezzek rá a kórházban, mi legyen, ha aznap jönne a kisbabám. Jól rám is ijesztett, simán kinéztem magamból, hogy én pont aznap fogok megszülni, amikor mindenki a szabadságát tölti.

A kislányomhoz való fohászkodás és az a 39. heti jó meleg szerdai nap - vagy valami más, ki tudja - meghozta a gyümölcsét. Másnap reggel csütörtöki napon felkeltem, ahogy minden nap hajnali 5 körül. Fél 8 körül elkezdett furán fájni a hasam. Gondoltam én, hogy ó, persze. Biztosan jósló fájások, nincs nekem ekkora szerencsém.

Felkeltettem páromat, hogy most már keljen fel, meg amúgy is nekem fáj ám.

Két elviccelés között azt vettem észre, hogy csak erősödik, csak erősödik a fájdalom. Elindítottuk a napot, kiskutyáimat megsétáltatta a párom, én lezuhanyoztam, vakon megborotválkoztam, volt egy női megérzésem. 

11 óra körül, a vírushelyzet miatt átsétálva az egész kórház körüli tömböt, bekeveredtünk a regisztrációra párommal, ahol két fájás között még viccelődtek is velem, miért jöttem, szülni fogok? Mondtam a kis hölgynek, nagyon remélem. Azt mondta, ennek nagyon örül, de azért hadd kérdezze már meg, van-e lázam, köhögtem-e mostanában, de amúgy fáradékony vagyok-e. Miután ki lettünk faggatva a vírushelyzet miatt, eljutottunk végre a szülészetig, ahol két perc alatt rámolvasták: itt még nem lesz szülés. 

Egy kicsit mérges voltam, de hittem a szülésznőnek, aki azt mondta, felvehet az osztályra, de javasolja, hogy menjünk haza, és otthon vajúdjak még pár órát, kényelmesebb lesz.

Már hazafelé a kocsiban olyan fájásaim voltak, kétszer meggondoltam, nekem biztos haza kéne-e mennem, de hazamentünk.

Párom kérésemre kifertőtlenítette a kádat, mert azt mondta a szülésznő, üljek bele egy kád forró vízbe, segíteni fog.

Olyan szinten segített, hogy elment a nyákdugóm. Én nem tudom, hogy csak én voltam ennyire felkészületlen az első szülésemmel kapcsolatban, de én meg voltam győződve, hogy már napokkal előtte elment. De amikor találkoztam vele a törülközőn, akkor lettem teljesen biztos benne, hogy NA, most ment el. Innentől kezdve minden erősödött.

Mint minden kismama, én is olvasgattam szülésekről, sőt videókat is néztem a terhességem alatt. A legszimpatikusabbról álmodoztam, hogy majd én is azt mondom, ennyi volt a fájás? Azt hittem, rosszabb lesz.

Hát örökké irigyelni fogom az ilyen nőket. Tényleg. Nem tudom, hogy ez genetika-e, vagy a baba súlya, vagy hogy a kismamajógám is elmaradt a vírus miatt, de viccet félretéve..

Nekem mocskosul fájt.

Itthon vergődtem, hol a fürdőkádban, hol az ágyban, és kedves párommal üvöltöttem, hogy szedje ki belőlem a gyermekünket, mert én ezt már nem bírom. Kb. két órája jöhettünk haza a kórházból.

Párommal való veszekedés, hogy AZONNAL vigyen be a kórházba, nem sikerült. Próbált meggyőzni, hogy ő aztán hűségesen méri a fájásokat, szerinte még nincs itt az idő.

A magzatvizem se folyt el még, maradjunk.

Párom unszolására bírtam itthon délután 4-ig, amikor is azt mondtam neki, ha most nem indulunk be, én a negyedik emeletről már nem fogok tudni lemenni. 

A kórházba érve a szülésznő fogadott minket, párom nem jöhetett be, amíg felvettek osztályra.

Én ezt is állva, két ordítás között tudtam csak végrehajtani. Amikor egy aranyos doktornő megvizsgált, mondta, öltözzek át már hálóingbe, kaptam egy üres szülőszobát, amiről amúgy a végén tudtam meg, hogy szülőszoba, miután ott is hoztam világra a kislányomat.

Ctg-re kötöttek, és én akkor magamra vettem, hogy megkaptam a védőnőtől, nem érti, miért ordítok ennyire, hisz alig vannak fájásaim. Meg amúgy is, tartogassam az energiámat, mert ha nekem elfogy az oxigénem, a babámnak is.

Ahogy ezt ki ejtette a száján, onnantól próbáltam nem ordítani. A kisbabám oxigén nélkül? Kizárt. Nem engedhetem. Viszont mi az, hogy nincsenek fájásaim?! Hisz nem látja?! Haldoklooook!

Aztán este 6 körül műszakváltás után bemutatkozott egy újabb szülésznő, aki mondta, hogy a babámat az ő segítségével fogom már a világra hozni valószínűleg. Szóval mondjam meg, miben segíthet.

Mire közöltem vele, hogy a páromat szeretném már látni, aki szegény több mint két órája várakozott kint. Nekem ez a két óra úgy kiesett, ahogy volt. 

Amikor behozták, és szorítottam a kezét két fájás között, akkor éreztem igazán, hogy mocskosul fáj, de át kell adnom magamat a fájdalomnak, hisz mindketten látni akarjuk őt.

A doktornőről menet közben kiderült, hogy rezidens doktornő, és annyi idős, mint én, ezért járkált be hozzám néhanapján egy idős, ősz hajú doktor úr, aki felügyelte az eseményeket. Utólag sem bánom, hogy nem fogadtam fel senkit, nekem ők, a doktorok, és a szülésznő is megadott mindent, amire a vajúdás és a szülés alatt szükségem volt.

Viszont 9 körül megtörtént a burokrepesztés. A doktornő egy határozott mozdulattal kipukkasztotta, amit ki kellett. Páromnak ez volt az első és az utolsó pillanat, amikor mondták neki sétáljon picit, mert elfehéredett. Szegény premier plánba végignézte az egészet. Én nem láttam semmit, viszont akkora méhösszehúzódás követte, hogy összehánytam magam. 

Innentől kezdve már minden nagyon intenzív volt. A fájások, a hányások. Egyszer emlékszem, lerántottak az ágyról, és pillanatok alatt átöltöztettek, mert sikerült lehányni magam. Aztán, ha a párom emlékei nem csalnak, este 10 óra magasságában gyülekezni kezdtek az emberek körülöttünk.

Azt mondta, nagyjából háromnegyed órán át tartottak a tolófájások.

Én már csak arra emlékszem, hogy a sok ember körülöttem azt állította, hogy nemsokára nyomhatok, addig is el mondanák, hogy hogyan, hova nyomjak, ha éppen azt érzem, hogy kell, és persze figyeljek a doktorokra. Nem tudom, mások hogyan élték meg, én már csak nyomni akartam, de nagyon. Mondtam is, hogy jön, és nem tudom visszatartani, nyomnom kell, mire megkaptam, hogy várjak még egy kicsit.

Aztán felhúzták a lábaimat, párom hűségesen tartotta a jobb lábamat, és súgta a fülembe, hogy nyomjak, jó nagyot. Na, még egyet. Meg még egyet. De csak nem éreztem, hogy ki bújna a kisbabám.

Aztán meghallottam, amit nagyon nem akartam. 

Elképzeltem én mindent, sima hüvelyi úton történő szülést, császármetszést, de ezt nem.

Azt mondták egymás között, ebből vákuum lesz.

Még egyszer megpróbáltam nyomni, miközben a doktor úr ránehezedve a hasamra elnézést kért, hogy muszáj. Mondtam neki semmi baj, csak jöjjön ki a kisbabám.

Nem jött ki. Vákuum. Éreztem, ahogy vágtak. Éreztem, ahogy felhelyezték.

Aztán nyomtam egy nagyot, és megszületett 23 óra 12 perckor a kislányunk. De nem lélegzett, nem sírt fel. Elvitték, és a hivatalos idő szerint három perc múlva hallottuk, ahogy felsírt. Életem legszebb és egyben legkimerítőbb napja volt. Reggel fél 8-tól. Tizenhat óra. 

Sajnos aranyóra a vákuum és a vele járó események miatt nem történhetett meg. Kislányunkat levitték az osztályra, inkubátorba helyezték megfigyelésre, másnap kaphattam csak meg. De mielőtt elvitték, pár percre a kezembe adták. 

És abban a pillanatban éreztem azt, hogy mit jelent, amit minden anya mond. Hogy megérte. Hogy őérte megérte minden egyes fájdalom és szenvedés.

A doktornőm vette ki a varratokat az utolsó nap a kórházban és megdicsért.

Elmondta, hogy nagyon ügyesek voltunk, valószínű a probléma az lehetett, hogy a lányom nagy súllyal, 3900 grammal született, illetve a végére ő is és én is elfáradtunk. De mindenki egészséges, és ez a lényeg.

A gyermekágyas időszak nehéz volt, miután belülről repedtem, kívülről vágtak. De semmit se csinálnék másképp.

Így fogant és született meg első gyermekünk.

Anya lettem.

V.

Másoknak is vákuumra volt szüksége a szülés alatt:

Négykilós babám szüléséhez vákuum kellett

A vákuum nem segített, a doki nyomta ki belőlem a gyereket

Nem császároztak meg, a fenekemig repedtem