Második terhességem problémamentesen indult. Az első gyermekem farfekvés miatt császárral született és még nem volt egyéves, mikor elhatároztuk, hogy jöhet a kistesó. Két hónap próbálkozás után, december 24-én reggel pozitívat teszteltem. Nagyon nagy volt az öröm, és mivel akkoriban Németországban éltünk és a családdal évente 2-3 alkalommal találkoztunk, a fa alatt személyesen megosztottuk mindenkivel a jó hírt. Az első 6 hónap eseménytelenül telt, a rendszeres vizsgálatokon általában kicsit kisebbnek mérték a leányzót, de nem volt komolyabb ok aggodalomra. 32 hetes korban kezdett jelentősebben elmaradni a fejlődése, a papírjaimra felkerült az intrauterin retardáció kérdőjellel és ekkor már azzal „biztattak”, hogy ha a hetenkénti áramlásmérésen rossz eredményt kapunk, vagy nem növekszik kellő ütemben, akkor amint betölti a 34 hetes kort, császármetszéssel befejezik a terhességet.

A szerológiai vizsgálaton pozitív lett a CMV IgG szintem és a vizsgálat valószínűsítette, hogy a terhesség korai szakaszában átestem egy fertőzésen és emiatt károsodhatott a baba. Szerencsére minden méréskor éppen csak, de megfeleltünk, és a 3-as percentilis görbét követte a súlynövekedés, így nem kellett sürgőséggel idő előtt kiemelni a babát. Orvosként elővettem minden korábbi tankönyvemet és korábbi évfolyamtársaimmal is felvettem a kapcsolatot, de semmi reménykeltőt nem tudtak mondani, így rettegéssel telt a hátralevő idő.

Németországban létezik a „Geburtsplan” – „szülésterv” jelenség, betöltött 32. héttől be lehet menni a választott kórházba, ahol felveszik az anyukát a leendő szülésre. Ilyenkor rögzítik előre az adatokat és a majdan szülő nő kéréseit. A korábbi császár után újra császárt szerettem volna, annyi kitétellel, hogy szeretném megvárni, amíg a szülés magától beindul és néhány órányi vajúdás után kérem a beavatkozást. Ez tartottam a baba szempontjából is a legjobb lehetőségnek, hiszen megvárjuk, amíg magától is kibújna és így neki is lesz ideje felkészülni a kinti életre. Ezt minden alkalommal meg is erősítették, hogy lehetőségem van választani, hiszen nem telt el a korábbi császártól számítva 2 év. Nagyon örültem, mert  az orvosi egyetemen tanultak és a családban ismert esetek után rettegtem a szüléstől.

Megértük a 39+1 napos kort, amikor délelőtt 10 körül enyhe, menstruáció-szerű fájásokat kezdtem érezni, amik eleinte 15 percenként, majd 10 percenként jöttek. Aznap délután 4-re volt időpontunk a nőgyógyászhoz ctg-re, ahol megállapították, hogy megindult a szülés és kórházba utaltak. A rendelőből egyenesen a kórházba mentünk, már 5 perces fájásokkal. A kórházban 1 cm-re nyílt méhszájat találtak és közölték, hogy „még túl nyugodt vagyok” és ez még túl korai, ezért hazaküldtek, hogy jöjjünk vissza később, amikor már erősebbek a fájások. Ekkor Köln mellett laktunk egy kis faluban, ami 40 percnyi autóútra volt a kórháztól, ezért úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk, hanem maradunk. Ekkor volt este 6 óra és felajánlottak nekünk egy szobát, ahol maradhattunk éjszakára 75 Euróért, ami a „hoteldíj”. Kaptam egy tabletta görcsoldót és jó éjszakát kívánva elküldtek aludni. A férjemmel beköltöztünk és lementünk sétálni a kórház kertjébe. Felhívtunk skype-on mindenkit, és mondtuk, hogy még nem szülünk. Ekkor már sűrűsödtek a fájások és egyre erősebbek is lettek, de mi biztattuk magunkat, hogy ez még semmi, hiszen azt mondták.

Este 8 óra körül rendeltünk egy pizzát. A pizza megérkezett egy órán belül, de nekem ekkor már nagyon intenzív fájásaim voltak, ezért visszavánszorogtam a szülőszobába, hogy így nem fogok tudni aludni, mit tudnék tenni hogy könnyebb legyen elviselni. Újabb vizsgálat következett és 4 ujjnyira nyitott méhszájat találtak, gyorsan a szülőszobába fektettek. Az éjszakai ügyeletes egy rezidens hallgató volt és én többször elmondtam, hogy én császárt szeretnék, annyit értem el vele, hogy - mint utólag megtudtuk - ráírták a kórlapomra, hogy „az anya hisztérikusan viselkedik”. A fájások összefüggővé váltak és minden alkalommal, mikor bejött egy szülésznő, elmondtam, hogy császározzanak meg, de süket fülekre találtam. Biztattak, hogy nagyon jól haladunk és 10 óra körül megállapították, hogy eltűnt a méhszáj. Közölték, hogy a következő fájásnál megrepesztik a burkot és szóljak, ha nyomnom kell. A fájások között már nem volt szünet és kezdtem elveszíteni a kontrollt. Kínomban nyüszítettem es kértem, hogy adjanak valami fájdalomcsillapítót. Kb. 1 órán keresztül nem volt semmi haladás, a tolófájások nem jelentkeztek és én felváltva hajtogattam, hogy „császározzanak meg” es „adjanak EDA-t”. Éjjel 11-kor végül előkerült egy anesztes, aki a második szúrásra beadta az EDA-t, ami pár percen belül hatni kezdett.

Közben a lányom szívhangját folyamatosan monitorozták, mert néha eltűnt, ilyenkor négykézláb kellett állnom és úgy keresték meg újra. Éjjel 1-ig szinte senki nem nézett ránk, leszámítva a rezidenst, aki kétszer bejött és aggódva figyelte a szívhangot. Éjjel egykor a fiatal doktornő műszerekkel a kezében helyet foglalt az ágy végében és vérmintát vett a lányom fejéből, amit leküldtek a laborba vérgázanalízisre. Ezt fél 2-kor megismételte és mind a kétszer határérték eredményeket kaptunk. A CTG-n a szívhang görbéje meredeken zuhant minden fájásnál, amit egyre jobban összehúzott szemekkel nézett. Továbbra is a császárt emlegettem, annyit értem el vele, hogy hoztak egy ultrahangot és megnézték vele a korábbi vágás hegét, és biztattak, hogy nemsokára meg fog születni a baba. Ekkor kezdett múlni az EDA hatása és visszatértek a fájások.

Tolófájásoknak nyoma sem volt, a kínszenvedés miatt újra kezdtem egyre hangosabban nyögni es jajgatni. Ezt alig leplezett rosszallással vették tudomásul. Éjjel 2-kor számunkra váratlanul megjelent az osztályvezető főorvos, akit a rezidens otthonról hívott be az éjszaka közepén, és amiről nekünk senki egy szót sem szólt. Ekkor derült ki, hogy az első vérgázanalízis után a rezidens doktornő úgy ítélte meg, hogy ő nem tudja megoldani a helyzetet és behívta a telefonos ügyeletest. A futva érkező főorvos még az ajtóból elsőként az ágyam melletti CTG monitort nézte meg, amire egy elborzadt grimaszt vágott, és szó nélkül műanyag „hentes-köpenyt” vett és a szekrényből elővett egy szettet vákuumozáshoz. Szólt a szülésznőnek, hogy kössön be infúzióban oxitocint. Sírva fakadtam, hogy oxitocint nem szeretnék és újra kértem (ekkor már követeltem), hogy császározzanak meg, ahogyan azt megígérték, és ahogyan az a szüléstervemben szerepel. A főorvos annyit mondott, hogy nagyon késő van a császárhoz, és „asszonyom most nincsen idő sírásra, 5 percünk van kiemelni a babát”. Ekkor a szülésznő mögém állt és hátulról segített görnyedni, a rezidens doktornő teljes súlyával a hasamat nyomta, a főorvos pedig vákuummal segítette világra a lányomat. A köldökzsinórt még a szülőcsatornában elvágták, mert ahogy később kiderült, úgy rá volt tekeredve a lányom két vállára, mint egy hátizsáknak a két pántja. Ekkor én már nem voltam magamnál, a férjem a fejemnél állva kommentálta, hogy mi történik és bátorított, hogy mindjárt vége. Amikor előbukkant a fej, máig emlékszem arra a feszítő-égő érzésre, ahogyan a fenekemig repedtem az első hüvelyi szülésem során gátmetszés nélkül történő vákuumozás következtében. Lily éjjel 2 óra 7 perckor, 3000 grammal és 49 cm-rel, 9-10-10-es Apgarral született és az átélt események hatására nem fürdették meg, hogy ne okozzanak neki több stresszt. 

Napokkal később, már a gyermekágyi osztályon tudtam meg egy másik kismamától, aki velem egyidőben vajúdott, hogy ő végighallgatta, ahogyan a folyosón azt beszéli a rezidens doktornő a szülésznővel, hogy nem császároznak meg, mert csak állami egészségügyi biztosításom (Gesetzliche Krankenversicherung) van, és nekik csak a legszükségesebb esetben végzik el a műtétet. Ezt sem a terhességem alatt, sem a szülésterv elkészítésekor soha senki nem mondta és azt is később tudtuk meg, hogy a kórház féltve őrzi az alacsony császár statisztikáját.

A szülés után napokig sírógörcsöt kaptam, ha elmentünk a szülőszoba előtt, és már akkor elhatároztam, hogy soha többé nem szeretnék hüvelyi úton szülni. 

A főorvossal a szülés után a férjemmel közösen leültünk és hivatalosan panaszt tettünk, amiért a kért és ígért császár helyett belehajszoltak egy problémás szülésbe, amit az ügyeletben egyedül hagyott rezidens nem tudott levezetni. Hónapokkal később kikértük az összes feljegyzést és vizsgálati eredményt a kórháztól, és orvosszakértőhöz fordultunk. Ő elmondta, hogy ilyen CTG eredménnyel kész csoda, hogy nem szenvedett tartós károsodást a lányunk, ő látott már ennél kevésbé rossz eredménnyel is súlyosan oxigénhiányos babát. Terveztük, hogy jogi útra tereljük az ügyet, ami végül nem történt meg, mert a lányom 6 hónapos korában megkaptuk a vízumot egy másik kontinensre, és elköltöztünk az országból, de ez már egy másik történet.

A lányom feljlődésbeli elmaradásának okára egyébként soha nem derült fény, az 1 napos korában elvégzett CMV szerológia vizsgálat eredménye negatív lett, ami kizárta az intrauterin fertőzés lehetőségét. Ma már 3.5 éves cserfes és egészséges nagylány, és minden nap hálát adok, hogy egészségesen született. Nem tervezünk harmadik babát, és még kevésbé tervezünk egy újabb hüvelyi szülést.

pinkdiamo

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?