„Negyedikes osztálytársa fejét az asztalba verette a tanítónő” címmel folytatásos levelezés tanúja lehetett a tisztelt olvasó az elmúlt hónapban.
Két éven át figyeltem és gyűjtöttem alsótagozatos, budapesti általános iskolás gyermekem és barátai iskolai büntetési eseteit, mikor aztán elegem lett és tollat ragadtam a „szoláriumoztatás” nevezetű... mi is? büntetési? nevelési? módszer hatására, és kérdéseket intéztem az illetékesekhez. Megkérdeztem, hogy ezek új nevelési módszerek, amiket eddig nem ismertem?
Nem könnyen, de eljutott a KLIK-hez. Megszületett kérdéseimre a válasz:
NEM LEHET GYERMEKEKET ILYEN MÓDON BÜNTETNI. DE MÉGIS LEHET!
Lássuk, mik voltak a kérdések:
1. lehet-e az udvaron „sétáltatni” gyerekeket fél órákon át büntetésből? Ebben az osztályban az 1. osztály óta ez a divat,
2. lehet-e (vissza)csúfoltatni az egész osztállyal egy gyereket,
3. lehet-e visszaadatni a tanítónőnek egy ütést a másik gyerekkel?
Az iskola igazgatóját megkérdezte a KLIK. Telefonon. Azt mondták, hogy ilyen esetek nincsenek. Oké, mondta erre a KLIK, akkor rendben van, az apuka tévedett, tisztázzuk vele a dolgokat, vizsgálat nem kell.
Én először 2015-ben kértem találkozót Magda tanítónőtől, aki elismerte, hogy visszaadatja az ütést, csúfolódást, de ...
„ez nem szemet-szemért, fogat-fogért elv, hanem meg kell tanítani a gyerekeket arra, hogy milyen érzés az, ha valakit megütnek”,
majd hozzátette:
„ha nem tetszik, akkor vigyem gyermekemet másik iskolába",
majd rendkívül dühös lett rám, kiabált, vörösödő fejjel.
Ekkor már tudtam, hogy a dolgok bizony így történtek, és azt is, hogy nehéz dolgom lesz.
Továbbra is mesélt a gyermekem hasonló történeteket. Én meg türtőztettem magamat, „a negyediket fél lábbal is kibírjuk”, hátha ötödikben egy másik tanító, más osztályfőnök más elveket vall. A türelem azonban nem termett rózsát.
„Szoláriumozás”
Idén márciusban, amikor gyermekemért mentem délután fél 4-re az iskola udvarára, látom, hogy ő egy társával le-föl, oda-vissza, monotonon rója a hosszakat az aszfaltos kosárpálya hosszában. Percekig néztem és próbáltam kitalálni, hogy mit játszanak. Nem sikerült. Andrea tanítónő az árnyékban ült, majd amikor az udvarra léptem, távolról szívélyes mosollyal üdvözölt, és szólt a fiamnak, hogy mehet.
Hamarosan kiderült, hogy legkisebb gyermekem büntetésből sétál le-föl, immáron fél órája, miután előzőleg már megbüntették őket a vécében való „lövöldözésért” (pisztolycső: mutatóujj, kakas: hüvelykujj). Kiderült az is, hogy a büntetés eme formája évek óta divatban van, el is nevezték „szoláriumozásnak”, utalván arra, hogy főleg napon történik a sétáltatás. Tulajdonképpen még örültem is, hiszen éppenséggel ki is köthették volna őket a napsütötte kosárpalánkhoz fél órára. Valamiért Rejtő Jenő szaharai idegenlégiós történetei jutottak eszembe. De azért kissé felment a vérnyomásom. Eddig azért nem tudtam róla, mert gyermekem eddig nem esett áldozatul eme új nevelési módszernek.
Kérdések az igazgatónak, majd a KLIK-nek
Levelet írtam az iskola igazgatójának, csak az eseményeket leírva és megkérdeztem, hogy tud-e a tanítónők módszereiről és mi a véleménye? Az igazgató nemes egyszerűséggel szóra sem méltatott. Ekkor már éreztem a „hatalom” kisugárzását, sőt, tudtam, hogy nem fogok nyertesként kikerülni a… miből is? ...talán az eltérő nevelési módszerek csatájából.
Egy szinttel feljebb léptem, és ugyanazt a levelet elküldtem a felettes kerületi KLIK-nek is, mivel honlapjukon azt olvastam, hogy "A KLIK által fenntartott iskolákban rengeteg pozitív példa van újszerű pedagógiai irányzatok használatára". Megkérdeztem tehát, hogy az általam a Bp. XIX kerületi iskolában tapasztaltak-e az új módszerek?
A KLIK válaszolt, de nem a kérdésekre
Válaszuk meglepő volt:
1. egy „tisztázó megbeszélést” szerveztek az igazgató, tanítónők, gyermekem anyja és közöttem,
2. egyben rögtön továbbították az iskola álláspontját, akik eleve közölték, hogy a „dolgok nem úgy történtek”, mint ahogy állítottam,
3. rögtön közölték azt is, hogy a részükről ezzel befejezték az ügyet.
Igen, jól értik:
- nincs vizsgálat, a dolgok sem úgy történtek, nyilván én ferdítek, magyarul hazudok, nagy kegyesen tisztázzák majd az „én” félreértéseimet … oszt kész, vége, tovább nincs, lehetőleg kussoljak a továbbiakban.
Újabb levél a KLIK-nek
Levelet írtam ismét a KLIK-nek, melyben aggályaimat fejeztem ki a „tisztázó megbeszéléssel” kapcsolatban. Megemlítettem, hogy szerintem nincs mit tisztázni, válaszokat szeretnék, igent vagy nemet, hogy a módszerek megfelelőek-e? Függetlenül attól, hogy megtörténtek-e? Ha majd megszületik az álláspontjuk, akkor majd lehet „tisztázni” a dolgokat, addig értelmetlen. Jeleztem, hogy majdnem teljesen biztos vagyok abban, hogy az iskola le fogja tagadni az eseményeket, el fogja ferdíteni, azt, ami egyértelmű. Én meg nem akarok vitatkozni arról, hogy megtörténtek-e a dolgok, vagy nem. A tények ugyanis makacs dolgok.
Közöltem azt is, hogy mivel az esetek az osztály összes gyerekét érintik, egyáltalán nem az én gyermekemről van szó (címadó „fejbeverés az asztalba” sem fiammal történt meg), sőt, ő viszonylag ritkán került célkeresztbe az új nevelési módszerek alkalmazását illetően, ezért gyermekem anyjának részvétele teljesen fölösleges, vagy hívják meg a többi szülőt is. Persze ez sem történt meg. Azt is tudni lehetett, hogy kizárólag csak a gyerekek tudnák megerősíteni azt, ami velük történt, történik, erre pedig nem lesz alkalom, ezt nem fogja engedélyezni az iskola. A „tisztázó megbeszélésen” nem vettem részt (ezen és más okok miatt).
„Tisztázó megbeszélés” utáni 1. KLIK válasz:
Közölték:
1. sérelmezik azt, hogy a fővárosi KLIK is tud a történtekről, miért írtam nekik,
2. tisztázták a dolgokat nélkülem is,
3. gyermekem anyja mindenben velük ért egyet, tehát nyilván abban, hogy nem voltak ilyen esetek,
4. ismét közölték, hogy részükről befejezték az ügyet (immáron másodszor nem győzik hangsúlyozni, hogy semmi közük semmihez. Oké, de akkor kinek van?)
Újabb kérés, régi kérdés a KLIK felé
Ismét feltettem a kérdéseimet.
A választ immár nem az eddig kirendelt KLIK-es kolléganő írta alá, hanem maga az igazgatónő, aki röviden, fél oldalban válaszolta a kérdéseimet:
1. Nem lehet büntetésből az udvaron sétáltatni fél órán át egy gyermeket, de ez a módszer nem divat ebben az osztályban és az iskolában sem. Az udvaron való sétáltatás és közben a problémás kérdések megbeszélése bevett pedagógiai módszer, nem büntetés.
2. Nem lehet és nem fordult elő az az eset, hogy egy gyermeket az egész osztállyal csúfoltattak volna.
3. Nem lehet visszaadatni a tanítónőnek egy ütést a másik gyerekkel. „De tudomásom szerint ilyen nem fordult elő”- írta.
Mi is tehát a lényeg?
A három büntetési módszer tehát nem alkalmazható az iskolákban. De ezek nem is fordultak elő.
Most akkor tehát mi is van?
Nézzük pl. a „sétáltatást” (amit a gyerekek szoláriumoztatásnak neveznek), ami egy bevett, jó, megfelelő, elfogadott módszer, amit nem büntetésből alkalmaznak! Hát mi a fityfene céljából? Ha egy tanítónő ülve, állva, vagy éppen séta séta közben beszélget egy gyermekkel, arról említést sem kellene tenni, de ez a szó szerepel: „sétáltatás” Ráadásul a tanítónő nem „sétált” a két gyerekkel, hanem vidáman hűsölt a padon. És ha velük sétál fél órán át? Akkor azt lehet? Sétáltatni lovakat és kutyákat szoktak, no meg rabokat az udvaron. Én erről a pedagógiai módszerről nem hallottam, de hát változnak az idők.
Mi az eredménye annak, hogy megkérdőjeleztem az iskolai büntetési módszereket?
Semmi. Abszolute semmi. A KLIK döntött:
- Nem történtek meg az esetek, annak ellenére, hogy több gyerek hónapokkal később is ugyanúgy mondott el mindent.
- Ha megtörténtek, akkor meg a módszer nem büntetés volt.
Kimondatlanul közölték, hogy a történeteket én, vagy a fiam találta ki, nyilván szórakozásból vagy rosszindulatból, tehát mi hazudtunk. Pont.
Én meg ismét közlöm, hogy az esetek megtörténtek és pont úgy, ahogy leírtuk fiammal. A két tanítónő, meg az igazgató hazudik, a felettes szerv, most éppen KLIK néven, meg falaz, nem érdekük az igazság kiderítése, az elhallgatás annál inkább.
Lelki terhek
Az iskolát sem zavarja az, hogy a gyerekek sok méltánytalanságon, meg nem érdemelt büntetésen, lelki terheket cipelve mennek át az évek folyamán. Nem érdekli őket, hogy sok gyerek hazafelé menet azon gondolkodik, hogy szóljon-e az anyjának, hogy bántották, megbüntették, kigúnyolták, vagy hallgassa el?
A gyermek azon gondolkodik, hogy elmondja-e otthon, hogy ő megütött egy másik gyereket és ezért a tanítónő parancsára az eddig szenvedő gyermeknek is meg kellett ütnie őt. Mit is fog mondani erre az anya? A tanítónőket és az igazgatót sem érdekli az, hogy mi megy végbe egy gyerekben akkor, ha arra kötelezik, hogy üssön vissza. És mi megy végbe akkor, ha megtudja, hogy amit átélt, az meg sem történt, legalábbis a tanítónő szerint?
Mi az egészből a tanulság?
- Az, hogy a pedagógusok összezárnak, „büntetnek és büntetni hagynak”, nehéz rést találni a monolit társaságukon.
- Az, hogy egyelőre nem sikerült utat találni egyetlen pártatlan ellenőrző szervhez sem, nem lep meg, de nem veszi el a kedvemet.
- Az is látszik, hogy a pedagógusok minősítési eljárása alkalmatlan az ilyen esetek és az alkalmatlan pedagógusok kiszűrésére.
- Azt is tudjuk, hogy a tanítóképzőkben nem foglalkoznak az alkalmazható büntetésekkel, fegyelmezésekkel. Annyit tanítanak meg, hogy fizikailag nem lehet büntetni, utána a pedagógus fantáziájára és vérmérsékletére van bízva, hogy mit találnak ki. Mindezt persze az „életre nevelés szent zászlaját” lobogtatva.
Esetünkben a két tanítónő, úgy tűnik, saját maga találta ki az „aki - adja – kapja”, „szemet-szemért", „szoláriumoztatás” nevezetű módszereket, amelyek az iskola szerint nem büntetések.
- Rengeteg olyan történet ismert, az újságok teli vannak, ahol lényegesen durvább lelki bántalmazást szenved el egy gyermek a tanítójától, mégsincs semmilyen következmény.
- Ismertek a tanítók, tanárok olyan beszólásai, hogy „kövér vagy, lusta vagy”, a rossz jegy mellé gúnyosan odasercintett „na, ez aztán szép!”, a sokkal egyszerűbb biztatás helyett, az udvarra rohanó gyerekek feje felett vészjóslóan elüvöltött személytelen igeragozású „nem rohan, leül, feláll, odamegy, nem pakol a fűre!”
Rossz a véleményem a pedagógusokról?
Igen, határozottan rossz. Soroljam?
Soroljam az eseteket, amint oviból éppen kikerült csöppségeket a sarokba állítanak, mert nem figyel 10 perc után? Amikor a tornaórán büntetésből leültetik a padra, mert izeg-mozog, nem áll sorba? Az előző, számára unalmas órák után? Mindezt miért is? Azért mert „rendre kell a gyerekeket tanítani, szoktatni”.
Ezekre nem mozdul egyelőre a magyar társadalom, érzéketlen a szülők többsége is. A kisebbség meg csöndben marad, fél megemlíteni, a pár érző szülő meg kétféle: vagy ütni megy az iskolába, vagy levelezni kezd.
(Csak halkan jegyzem meg, hogy a napokban a tanítónőt bántalmazó családot mindenki elítélte, gyorsítva kaptak büntetést, ugyanakkor senki nem tette fel a kérdést, legalábbis hivatalos részről, hogy a gyereküket előző nap milyen inzultus érhette. És ha kicsi is, hányadik? Mert érte, ez kétségtelen, a gyermek nem kitalálta a fizikai, vagy/és lelki bántalmazását. Ne úgy legyen most, de a tanítónők mindent beleadnak szenvedésük bemutatására, ami éppenséggel felelősségüket takarja el.)
Ismert az is, hogy a pedagógusok gyakran összekeverik a verbális agressziót a nevelési célzattal. Esetünkben a fizikai agressziót is, ők ugyanis az „életre” nevelnek. Ismert az is, hogy a pedagógus csak „viccel”, míg a gyermek meg nem tud nevetni a rajta csattanó viccen.
Folytassam? Tudnám, de elég rákeresni az „iskolai büntetés” szavakra a neten.
„Az iskolának fogalma nincs róla, hogy milyen egy gyerek, és mikor milyen egy gyerek. (Vekerdy)”
Én még hozzáteszem, hogy nem is érdekli őket. Többet foglalkoznak a fizetésükkel.
Mielőtt valaki írna, hogy „ne általánosítsak, mert ő ismer...”, közlöm, hogy nem róla írtam. Hanem a többségről.
Egyébként nem a tanítókat ért inzultusok vannak többségben, hanem fordítva. Lényegesen több a pedagógus által történt bántalmazás, lelki-, sőt testi agresszió, brutalitás, mint a pedgagógusverés.
2016. június
Endrődy Pál
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
