Párommal nem terveztünk még babát, bár szó esett már róla, hogy majd szeretnék. Tény, hogy nem is tettünk túl sokat azért, hogy még ne legyen így - csúnyán mondva becsúszott. Nemsokára kétéves, és az életem legjobb döntése volt, hogy megtartom mindenképp. (Sose lennék képes elvetetni, hacsak nincs baj.) 

Viszonylag könnyű terhességem volt, talán kétszer volt enyhe hányingerem az elején, a végén, az utolsó hónapban folyton a savammal küzdöttem, illetve olyan szinten vizesedtem, hogy hiába pihentem, akkorára dagadt a lábam felkelés után egy órával, mint egy elefánté, de nem zavart, főleg, hogy alig vártam, hogy végre lássam a kislányom. Persze ő úgy gondolta, jó neki a pocakban, így ráhúzott hat napot. Majd’ megőrültem, mert esett szó az indításról is, és nem igazán akartam ezt. 

Szülés előtti este mondtam is neki, hogy jó lenne, ha magától akarna végre kijönni hozzánk, ne a dokikra várjon. Hallgatott rám, mert hajnali 5-kor arra keltem, leszakad a derekam. Mondtam is apának, hogy ma szülünk, azt hiszem. Persze egyből mondta, akkor nem megy dolgozni, de mondtam, hogy menjen csak, nem eszik olyan forrón a kását, nem lesz ez gyors szülés, és anyu is itt van. Így elment, de folyton tájékoztattam. Be is indultak a fájások, eleinte össze-vissza, majd 15 percesek. Sehol nem találtam a helyem, hol járkáltam, hol üldögéltem guggolgattam, de semmi nem volt jó. Anyukám aggódó tekintettel követte minden mozdulatom. Ezúton is köszönök neki mindent, a legjobb nagyi a világon!

Délben már ötperces fájásoknál mondta, hogy hívja a bátyámat, vigyen be a kórházba. Persze én nem akartam menni sehova, de hallgattam rá. Szóltam is apának, mi a helyzet, ő már úton volt melóból vissza a telephelyükre, mondta, hogy jön is egyből, ha beért. 

Kocsival öt percre lakunk a kórháztól (de vajúdva bőven sok is volt). Bejelentkeztem a szülészeten, hogy 5 percesek a fájásaim. Furán néztek, nem is értettem, miért, de nem is érdekelt. Beküldtek a vizsgálóba, ahol egy nővér és egy rezidens doki volt. Megvizsgált, kétujjnyira voltam tág, mondta, menjek szülőszobára, rám tesznek egy ctg-t, hogy mi a helyzet, aztán kijöhetek sétálni. A nővér megjegyezte, miután a doki kiment, és én is ki akartam menni, hogy nincs is fájásom, mert nem mutattam jelét. Én közöltem, hogy volt egy, amikor vetkőztem, amikor vizsgáltak, illetve öltözésnél is, és otthagytam. Mondtam anyunak, mindjárt jövök, csak ctg. Felfeküdtem az ágyra, és rám tették a ctg-t: 4 perces fájások, 80-as erősség. Aztán csak ott feküdtem egy órát, gondoltam, szegény anyu hogy aggódhat, azt mondtam, mindjárt jövök. Kaptam szexi kórházas ruhát meg parancsot, hogy igyak, de semmi nem volt, amit ihattam volna ...

Bejött két kis fiatal lányka, hogy vesznek vért es bekötik a tűt, mondtam, csak nyugodtan, sose volt bajom ezekkel a dolgokkal. Hát kínlódtak vagy 10-15 percig, de nem sikerült nekik, a padlón már ott volt a vérem, de a kis tubusban nem, mire bejött egy idősebb nővér, és végre neki sikerült a mutatvány. Márciusban szültem, így mondtam is neki, hogy csukják be az ablakot, mert itt fekve eléggé hideg van, erre: miért nem mozgok/guggolgatok? Néztem rá, mint borjú az újkapura, hogy mégis hogy, amikor megmozdulok, a ctg folyton elcsúszik így is. Meghúzta erősebbre, de persze ugyanúgy leesett, ahogy felültem. 

Kb. három felé megjött apa (hálisten). Mondtam neki, hozzon vizet, itasson, mert lefognak szidni megint. Ittam is mint a kisangyal. Aztán jött végre újra a rezidens, hogy alá kéne írni, hogy végezhetnek gátmetszést, illetve ad oxitocint, mert beragadtunk 4 perces fájásoknál 80-ason. Mondom, jól van, ő tudja, nekem első szülés. Aztán mikor ment ki, jött egy másik doki, megvizsgált ő is. Mondta, igyak többet, mert a baba szívhangja néha kicsit esett, de nem vészjóslón. Gondoltam is, szegény kislányom is biztos fáradt lehet, már annyit melózott, hogy kibújhasson.

Aztán előkerült egy szülésznő, aki anyukám ismerőse, azért jött, hogy tudja mondani neki, mi a helyzet. Így néha felbukkant és távozott is. Ő volt az első, aki mondta hoz egy labdát, rugózzak azon, segít majd. Őszintén? Tíz perc után mondtam, ha nem járkálhatok, inkább visszafekszem, ez a labda a lábam között egy lepedővel iszonyú kényelmetlen, majdnem el is estem vele, annyira csúszott a padlón. Illetve minden fájásnál jött egy kis magzatvíz, gondolom, ez se segített.

Így visszafeküdtem ágyra, apának parancsba adva, hogy nyomja a derekam, amilyen erősen csak tudja, ha fájásom van. Na, ez többet ért mindennél. Bár alig merte nyomni, de miután rásegítettem, rájött, hogy úgy gondoltam, izomból. Fájdalomcsillapítót nem kértem, nem is akartam. Bár már minden fájt, még az is, aminek nem kéne, de úgy voltam vele, akkor se kell ha visítok. Azt mondták, viszonylag csendben voltam, csak néha nagyobbat nyögtem, és egyszer kicsúszott egy káromkodás is. Ezen csodálkozom is, hogy csak egyszer, mert általában előszeretettel vezetem le ezzel a feszkót. Aztán már marhára untam az egészet, mer látni akartam végre, mindenkitől azt kérdeztem, mikor jön már ki.

Hatkor mondták, mindjárt kitolás jön, szóljak, ha nyomni kell. Nemsoká szóltam is, csak épp azért, mert vécézni kellett. Akkor mondták, hogy jön a baba, de még ha lehet, ne nyomjak. Mondtam apának, fogja a kezem, szegénynek majdnem eltörtem, mivel valami vasat is szorítottam pluszban. Aztán jelezzek, ha nyomni kell és nyomjak. Na, itt volt a baj, hogy folyamatosan úgy éreztem, nyomni kell, de hiába nyomtam, elfáradtam... A doki a hasam nyomta végül, én amennyire tőlem telt, nyomtam. Így született meg a mi kis husigombócunk este fél 8 magasságában, 3740 grammal, 49 centivel, egyből felsírt.

Körülbelül 15-en nézték a szülést végig, akik nem is tudom, hogy kerültek oda a doki mögé, mindenesetre iszonyú szar érzés volt kiterítve, nagyon megalázó, mintha egy mozifilm lennék. Persze értem, ha tanulók, látni kell nekik, de nem lehetne megkérdezni az embert erről előre? Iszonyúan zavart, és most is, ha rá gondolok, nem is engedtem volna, maximum egy-két plusz főt, hisz ez a mi kis csodánk, de elrontotta 15 néző, plusz akik ott mászkáltak, mivel a függönyt se húzták be.

A kisasszonyt alábecsülték. Azért nem tudott rendesen jönni, mert nagy is volt, én nem tágultam olyan jól, mint kiderült... Kívül-belül tarolt az életem, pedig gátmetszés is volt. Másfél órát varrtak ketten, azóta is vannak problémák. Végre rám tették és láthattam. Olyan volt, mint egy szumó baba szívecske alakú szájjal, kicsit liláspiros arccal, kis husi mindenhol, imádtam az első pillanattól kezdve, apa is büszkén nézegette.

Aztán elvitték méregetni, majd apának adták, míg varrtak... Ezt bántam, hogy nem lehetett rajtam addig. De utána volt húsz percünk hármasban. Majd jött egy tanuló, hogy pisilni kéne. Mondtam neki, hogy fekve nem tudok, pedig kell, érzem. Hívott segítséget, hogy leguggolhassak. Ketten tartottak, jobb is, mert remegett mindenem. Majd este kilenckor kezemben a kislányommal végre kitoltak a szülőszobáról (szegény anyu el se mozdult onnan). Mivel első baba volt a családban 13 fős csapat várt lufikkal. Én elsírtam magam örömömben – nagyon köszönöm nekik, hogy részesei voltak a pillanatunknak - bár az akkor készült pár képet elnézve, ahogy én kinéztem, csoda, hogy nem lettek rosszul.

A rezidens, akinél szültem nagyon figyelmes volt, naponta többször jött ellenőrizni, megnézni, minden rendben van-e, illetve dokik is jöttek, naponta legalább kettő, gondolom, az elmondottakból, amiket hallottam varrás alatt, nagyon cefet volt a helyzet belül... Nem részletezem inkább, nem túl gusztusos. A szobatársam fel is volt háborodva, hogy fogadott orvosa épphogycsak benéz rá, engem meg úgy nézegetnek, mintha mindenkit lefizettem volna. 

A gátvarratomat kivették harmadik nap távozáskor... Hát köszönöm szépen, hogy ennyi eszük volt, mivel két nap múlva otthon tüsszentettem, és felszakadt az egész. Akkorát ordítottam, hogy szegény lánykám is sírva fakadt a kiságyban, velem együtt. Visszamenni nem voltam hajlandó, így anyukám kezelte és szépen helyrejött.

Mindent összevetve minden percét megérte a lánykám miatt, akkor azt mondtam soha többet! Majd ha apa megszüli, lehet tesója, vagy lepottyan az égből, esetleg örökbefogadunk. Amúgy is csak egy gyereket akartam mindig. 

Most mégis belemennék a tesóprojektbe. Mindent megér egy csöppséget látni, hogy tud egyre többet és lesz egyre okosabb, ügyesebb meg a határtalan szeretet, amit az embernek adnak, még ha néha az idegeinkkel játszanak is.

Kívánom mindenkinek, aki szülni készül vagy tervezi, hogy menjen könnyen/gyorsan és hallgass mindig a megérzéseidre. Mi, nők vagyunk a legerősebbek, mindent kibírunk, még ha úgy érzed, nem így van, akkor is így lesz. Higgyetek magatokban!

Anikó

Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést