25. hét

Amikor kislány koromban a vécében a polcon egy doboz tampont találtam, megkérdeztem anyukámat, hogy mi is az, amit a kezemben tartok, és mire való. A válasz biztos, hogy kielégítő volt, de le kellett fordítanom magamnak a hallottakat, így másnap, mikor egyedül voltam, a csap alá tettem a tampont, ami egy szempillantás alatt a háromszorosára nőtt.

Azt gondoltam, hogy na, akkor most már mindent értek, csak azt nem, hogy hogyan lehet, hogy anyukámnak nem fáj, ha egy ilyen nagy izé van benne. Pár év múlva persze lehullt a lepel, és rájöttem, hogy a csapot azért nem kellett volna teljesen megnyitni, és hát nem is reped szét senkinek semmije és nem fájdalmas az az izé, ha a térfogata nő. Most a terhességem alatt sok ilyen felismerésben van részem.

Gyerekkoromban úgy képzeltem, hogy a terhes nőknek azért kell az orvoshoz menniük, hogy az ajtók mögött mindenféle méréseket végezzenek a mama hasán, és ha már elég nagy a has, akkor megszületik a gyerek. Nem kevésbé volt naiv feltételezés a részemről, hogy az ultrahangképen folyton úgy fogom majd látni a gyerekünket, mintha egy kisfilmet néznénk, és szépen minden egyes ujját meg tudom majd számolni. Élesen láthatom majd az arcát, a képernyőn kirajzolódik az egész teste, és a mozgása is egyértelmű lesz, szinte mintha egy természetfilmet néznék. De a fekete háttérből kirajzolódó fehér paca meg sem közelítette az én természetfilmes elképzelésemet.

Persze, hogy hallottunk a 4D-s ultrahangról, ahol apukák, anyukák végre láthatják gyerekük valódi arcát, grimaszait,de a 12.000 forintos élményről eleinte lemondtunk, mondván ezt a pénzt szívesebben költenénk valami gyerekcuccra, és a meglepetés még nagyobb lesz ha a születése pillanatáig várunk a találkozással. De mikor először szembesültünk, hogy Ábel kislány, mire kedves ismerősök, barátok rengeteg aranyosabbnál aranyosabb szoknyácskákkal árasztottak el, úgy gondoltuk, talán mégiscsak meg kellene bizonyosodnunk, hogy nem lesz nevetség tárgya a gyerek, ha ezekbe a ruhákba öltöztetjük. Így elmentünk, és mondhatom, hogy nagy élmény volt. Szerencsénkre úgy kaptunk időpontot, hogy sem előttünk sem utánunk nem volt senki, és mivel a mi lányunk közel 35 percig arccal lefelé rúgkapált, és csak azért se mutatta meg magát, a már kissé feszült doki néni adott még nekünk 5 percet, mikor végre elaludt, ráadásul nekünk kedvező pózban, és akkor csattogtak a „vakuk” hogy azért kapjunk is valamit a pénzünkért.

A szóval a tampon nem repeszt ketté senkit, az ultrahang nem egy természetfilm, és hát a terheléses cukorvizsgálat sem olyan, mintha egy fincsi kórházi limonádé partira invitálnának. Arról már nem is beszélve, hogy bár éhgyomorra kell ugye menni a vizsgálatra, és 75 g cukor után jogosan gondoltam arra, hogy az éhségem elmúlik majd, és a vércukorszintem sem fog leesni ekkora adag után, vagyis simán ki fogom bírni a 9:00-11:00-ig tartó vérvételes vizsgálatot. Hát sajnos ez sem így van. Közel kétórányi hányingeres szédüléses partiba csöppentem, amit egy helyes kis padon ülve próbáltam D segítségével átvészelni a közvetlen a kórházi lift mellett. De legalább már tudom, hogy milyen egy liftes néni munkája, még ha két órát láttam is belőle, és jelentem már liftes néni sem szeretnék lenni, a lepel lehullt erről a mítoszról is.

Szép hetet!

Ildikó (yzzma)