Két új jóbarátom a szemszárazság és a szeméremcsont fájdalom. Az első inkább kellemetlen egy félvak szemüveggyűlölőnek, de segít rajta a műkönny, a másodikat pedig tudom, hogy normálisnak mondják, de ez nem az. Egyrészt nekem az ízületeim csak ne készülődjenek a szülésre a második trimeszterben, másrészt ez konkrétan most úgy fáj, mint szülés után.

Terpeszbe állni? Nagyobb súlyt megemelni? Ne vicceljünk, nem megy. Van helyette pingvinjárás és fontolva mozdulás. Már azon is elgondolkodtam, hogy nem várom ki az április végi időpontom a dokihoz, hanem elmegyek a napokban, és ez magamat ismerve igen rémületes fájdalomról árulkodik.

Persze nem mentem, helyette csendben szenvedek és sziszegek, jógaórákról álmodozva. Tényleg kéne valami rendszeres mozgás, a játszótéren homokozóból padra ülés nem kíván izommunkát, hányingerre már nem hivatkozhatok, a migrénjeim is bőven múlóban vannak, egyetlen mentségem maga a gyerek, "hát hova rakjam addig?!", de egy itthon dolgozó férjjel ez igazából gyenge lábakon álló érv. Ha folytatom az első terhességem újrajátszását és igazi ostoba libaként nem tanulok a hibámból és megyek el egy hónapon belül mozogni, hanem megvárom, míg véres szájjal és habzó mélekkel támad az egész családom, miszerint ha kell, a jógastúdióig kergetnek, mint előzőleg... az ostoba libázásba ti is beszállhattok.

A jelzőt amúgy is többször éreztem már a héten magaménak, mély hálám ezért a jogszabály-alkotóknak. Családi adózás, gyedről gyes, gyesről tgyás, hol van a táppénzes papír, nem, nem kívánok csalni, hölgyem, köszönöm a lehetőséget, akkor milyen papírt kell még pótolni, amit amúgy is leadtam már úgy hatszor az elmúlt három évben. Néha őszinte meggyőződésem, hogy vagy én vagyok funkcionális analfabéta, vagy direkt nincs valóban teljesen közérthetően elmagyarázva és leírva semmi. Teljesen őszintén, fogalmam sincs, hogy ha valakinek nincs olyan csudálatos anyukája, mint nekem, aki hellyel-közzel a témában dolgozik és még türelme is van elmagyarázni akár háromszor is, hogy mit mikor mivel, az mit csinál. Gondolom, szív, mert nekem ne mondja senki, hogy halandó ember tudja követni a folytonos változtatásokat. Vagy mindenki rendelkezik épkézláb könyvelővel és odafigyelő, korrekt pénzügyessel a melóhelyén? Akikkel én állok kapcsolatban, ott kettő teljes éve nem tudják átjavítani állampolgárságomat madagaszkáriról magyarra. Mostan lemúrokról és fosszákról álmodom.

Amúgy pedig árgus szemekkel meredek a tükörre minden reggel, mert bár a hányás elmúlta után egész meglepő dolgokkal tömtem magam folyamatosan és megállíthatatlanul, mint tízféle saláta és esténként fél kiló alma, most elkezdődött a cukoréhség. Így került be a hűtőbe a gyümölcs- és zöldségözönön kívül némi meggyfagyi, némi csokifagyi és sok egyéb szutyok, amiket jellemzően a nap bármely szakában tudok kétpofára tolni. Ha viszont csak egy apró változást is látok a testfelépítésemen az egyre nagyobb hasamon kívül, jelezvén, hogy a zsírosodás nem az alany pofiján, hanem rajtam kezdődött el, leállok, mert élénken él bennem az érzés a plusz tizenkét kiló mázsás cipeléséről, amivel múltkor a szülőszobára mentem. Nem kell itt semmiféle extra hízás, az biztos.

A testi nyígások mellett vannak persze lelkiek is, miért is úsznám meg az önemésztést. Mert voltak és vannak azok az esték, néha hajnalok, amikor egyszerűen nem tud az ember elaludni. Fáradt, akár még álmos is, de egyszerűen nem megy, kényelmetlen az ágy, túl meleg a takaró és túl hideg a levegő, túl hangosan szuszognak mellette, vagy épp hogy senki nem szuszog mellette. Remek órák voltak ezek az álmodozásra mindig is – ha már az álom nem jön. Először egy fiúról, aki majd kedves lesz és a hasa izmos, meg úgy néz rám, miközben almát hoz duplabiosz közötti szünetre, mert tudja, hogy nagyon szeretem az almát, hogy hát úgy még senki nem nézett rám. Aztán meglesz a fiú almával. Utána egy frankó érettségiről és egyetemről, pillanatok alatt jelesre megírt zéhákról, szakvizsgáról, szemináriumi dolgozatról. Aztán meglesz ebből is minden. Közben utazásokról, pálmafákról és fjordokról, pár hónapról egy óceán partján, bulikról heti hatszor. És pillanatok alatt már ezek közül is minden ott van. Utána talán egy gyerekről, vagy kettőről, mert az összeköltözés A Fiúval időközben szintén megtörtént és akkor lesz két fiú, az egyik beszél, a másik rúg. És akkor hirtelen elfogynak az álmodozások és hirtelen a pillangós elképzelések helyett csak a ragacsos felelősség marad. Pálmafa helyett lakáshitel, duplabiosz közti alma helyett mitfőzzekholnap. És most még csak panaszkodni sincs okom igazából, csak hiányoznak az álmaim, főleg, hogy szaporodnak az álmatlanul töltött hajnali órák.

A pasim szerint, aki a férjem, írhatnék már egyszer végre egy vidám posztot is, de én úgy emlékszem, említettem, hogy igazából én nem is szeretek terhes lenni. Cserébe tavaszi kép láthatatlan libabőrrel.

Nyina