Elsősorban azért írok Nektek, hogy kiadjam magamból ezeket az élményeket, amik frissek is, fájnak is. Nem igazán tudom, kihez fordulhatnék.
Tegnap megtudtam, hogy terhes vagyok. Fél órával később, amikor jött értem a párom (Fecó), a kocsiban éppen szakítani akart velem. Közöltem vele a nagy hírt, a szavába vágva, mert rettenetes volt hallgatni, hogy mennyire bír és milyen aranyos lány vagyok, de... Most pedig nem tudjuk, hogy mi legyen.
Biztosított a támogatásáról, ami kedves, de némileg szánalmas gesztus. "Megérdemelné", hogy felelősségre vonjam Őt is (ahogyan magamat), hiszen a beszélgetésünk során kiderült többek között az is, hogy úgy ejtett teherbe, hogy még csak nem is kívánt. Már akkor ki kellett volna dobnia. Most pedig babát várok a férfitól, akit szeretek és nem szeret viszont.
A helyzetet nehezíti, hogy még csak 24 éves leszek tavasszal, a szüleimmel élek. Ezer egy gondolat kavarog a fejemben: miből fogom felnevelni, kivel fogom végigcsinálni, hol lesz a kiságya, hogyan mondjam el otthon, hogy jön az unoka, de apukája úgy néz ki, nem lesz? Mi lesz a cicáimmal? Pár hónappal ezelőtt megmondtam Fecónak, hogy ha nem védekezünk, tudnia kell, nálam az abortusz nem opció. Ő is családot akart, én is. Ha valakit most hibáztatok, az saját magam, hiszen egy férfi hogyan is érthetné meg a születés folyamatát? Bár Ő is ugyanolyan hibás, hiszen hitegetett csak, ahelyett, hogy egyenesen megmondta volna, amikor elmúltak az érzései. Én akartam ezt a babát, Fecóval minden olyan "tökéletes" volt (nagyon szeretem a hibái ellenére, elfogadtam, társként tekintettem rá). Holnap megyek nőgyógyászhoz. A legrosszabb érzés az, hogy megfordult a fejemben, bárcsak ne lenne igaz, hogy bennem van egy baba. Félek.
Fiatal vagyok, hiába olvasok régóta cikkeket, blogokat, a terhesség hirtelen ijesztő és óriási szörnnyé vált, akivel ráadásul úgy néz ki, egyedül kell megküzdenem. És hogy az abortusz opcióvá vált-e? Gondoltam rá. Le tudom úgy élni az életem, hogy megölöm az első gyermekem vagy leélem-e úgy, hogy tudom, az apja, aki mellettem van, nem szeret, neki csak egy feladat vagyok. Percenként könnybe lábad a szemem, rettenetesen félek, mi lesz velem és a babámmal, akit annyira vártam. Nem tudom, hogyan tudnám neki biztosítani mindazt, amit megérdemel, egyedül. Viszont hétvégi apukát sem akarok neki. Pláne, hogy én nem tudok barátként tekinteni Fecóra, ha marad a baba, ha nem, Fecónak mennie kéne. Hogyan vágjam ki az életemből? Egyáltalán megtehetem? Fecóval igen, de a babával? És ha elfogadom Fecó támogatását, és azt, hogy velem és a babával marad, hogyan fogom élni a mindennapjaim úgy, hogy a gyerek ne érezze az én fájdalmam, amit a viszonzatlan szeretetem okoz?
Azt tudom, hogy minél előbb meg kell nyugodnom. Igyekszem egyelőre egy dologra koncentrálni, lépésről lépésre haladni. Első a nőgyógyász. Nem akarok hirtelen döntést hozni, mivel szeretném a babát, csak nem így szerettem volna. Ez viszont nem a baba hibája, miért vegyem el az életét, ami még el sem kezdődött? Képes lennék gondoskodni róla, nem vagyok hülye, főzni éppen már tanulgatok néhány hónapja, jó anyukája lehetnék, hiszen mindennél jobban szeretném. Még sosem voltam anyuka, nem tudom, milyen különleges képességek kellenek hozzá, de azt remélem, hogy a babával együtt jönnek azok is. Anyukám mindent tud. Gondoltam, ha anyuka leszek, akkor én is mindent tudni fogok. Miért ne lennék képes minderre? A szüleim biztosan támogatnának, bárhogyan döntök. Nem is tudom, mikor mondjam el nekik. Vagy hogy hogyan.
Most nagyon kicsinek és nagyon elesettnek érzem magam. Nem tudom, mi a megoldás, mit kéne tennem, mi lenne a helyes, mi lenne jó a babának, az apának és nekem is.
Köszönöm, hogy leírhattam nektek!
Dóra
