A tragikus hír utáni napon hazaengedtek a kórházból - de még aznap este majdnem vissza is kerültem. Megindult ugyanis végre a tejem, amit már a kórházi bentlétünk alatt is folyamatosan igyekeztem szívni a mellszívóval - ám a sokadik vérvétel eredményére és a zárójelentésre való végtelen, „mindjárt indulunk” várakozás közben már nem volt lehetőség még egyszer utoljára leszívni.

Ennek eredményeképp mire hazaértünk délután háromkor, a melleim brutálkemények lettek és fájtak a beinduló tejtől, úgyhogy szinte első dolgom volt összerakni a bérelt mellszívót. Hogy elmúljon a feszítő érzés és a betonkeménység, egy alapos, félórás fejéssel indítottam - miközben a férjem, aki addigra összeszedte a fiúkat az iskolából, elment segíteni szegény barátnőnk férjének, engem és a négy gyereket a szüleimre bízva.



Nem gondoltam, hogy bármi bajom lesz, mert eléggé erősnek éreztem már magam - de a hülye fejés annyira kivette belőlem azt a kevéske erőt, amit addig összegyűjtöttem, hogy mikor a lefejt tejet félretettem és elmentem lezuhanyozni, az ajtót gondosan magamra zárva, nehogy a Kicsi rám törjön, megint rám jött a hidegrázás és a gyengeség, pont úgy, mint mikor belső vérzésem volt.

Ájulásközeli állapotban voltam, és szédültem, míg folyt rám a meleg víz. Nem bírtam elzárni a csapot, és a torkom annyira összeszorult, hogy kiáltani se tudtam. Teljes testemben remegtem, és egyfolytában az járt a fejemben, hogy nem ismétlődhet meg velem ugyanaz, nem lehet, hogy megint megtörténjen, ami a szülésem után.

Utolsó erőimet összeszedve igyekeztem kiszállni a kádból úgy, ahogy voltam, vizesen, törölköző és minden nélkül... Az egyetlen szerencsém az volt, hogy maradt annyi lélekjelenlétem, hogy mielőtt eltaknyoltam volna a földön, ki tudtam nyitni az ajtót, mert így a szüleimnek nem kellett rám törniük azt.... de nagyon rosszul voltam. Azt se tudták, mit csináljanak velem... az arcom falfehér volt, az ajkaim kékeslilák, és jártányi erőm se volt.

Mikor aztán a férjem hazaért, kétségbeesetten hívtuk fel a szülészetet, hogy most mi legyen. Mikor elmeséltük az esetet, az első kérdésük az volt, hol volt ő ezalatt. Mikor kiderült, hogy nem otthon, nagyon leszidták a telefonban. „Mit kóricál ide-oda ahelyett, hogy a frissen szült feleségével lenne” - osztotta ki az ügyeletes szülésznő.

- Monsieur, a feleségének kivették a MÉHÉT - magyarázta elég idegesen. - Lehet ezt játszani, hogy magára hagyja, de ha bármi baja lesz, és kórházba kerül, akkor magának kell megoldania a négy gyerek ellátását, mert ő a kórházból legalább egy hétig nem megy sehova! - mondta neki mérgesen a telefonba.

Végül mégsem kellett újra bevonulnom, mert másnap reggelre elmúlt a rosszullét, és hálistennek nem is jött többé vissza. A helyi bábával arra jutottunk, hogy a szervezetem így reagált a tej beindulására - ritkán, de előfordulnak hasonló epizódok (velem még sosem történt ilyen). Családom szigorú ágynyugalomra ítélt, és az eredetileg szombatra tervezett újszülöttfotózást is le kellett mondanunk.



Vasárnap este, mikor a gyerekek már mind lefeküdtek, leültem a kanapéra az egyhetes Ninababa mellé, majd erőt vettem magamon, és végre elolvastam a kórházi zárójelentésem, ami eddig a szekrény tetejére dobva árválkodott, én pedig úgy kerülgettem, mintha véres rongy lenne. 

"41+2", "indított, normál szülés", "magzatvíz állapota: véres", "700 cc vérveszteség", "ultrahangos vizsgálat", "értesítettük a radiológust", "atipikus fájdalom", "sürgősséggel való feltárás a műtéti blokkban" - sorjázott a szemem előtt az orvosi kifejezések végtelen sora.

Bár pontosan tudtam, mi történt, és 1-2 apróságot leszámítva semmi újat nem tudtam meg a leírtakból, mégis brutális volt visszaolvasni a szikár tárgyilagossággal megírt, szakzsargonnal tarkított szöveget, amiben órára-percre pontosan lebontva szerepelt, mikor mi történt velem. Könnyes szemmel olvastam, miközben többször is meg kellett állnom szünetet tartani, mert kavargott a gyomrom a leírtaktól... émelyítő volt a tudat, hogy ez mind velem történt, alig egy héttel ezelőtt. 

Mikor végeztem, felálltam és kinéztem a teraszajtón... az égen fenségesen nagy felhők takarták el a napot, ami arany csíkba vonta a szélüket. Az a nagy kék ég... - idéztem fel magamban, aztán arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy ránézhetek, hogy egyáltalán láthatom ezt a naplementét... Anyámék a háttérben prézsmitáltak férjjel vacsora közben - és csak ez akadályozott meg abban, hogy el ne sírjam magamat... aztán visszafordultam, és ránéztem a lányomra. Békésen pihegett, az arca kisimult, és a legnagyobb nyugalommal aludt az újszülöttek semmivel össze nem téveszthető módján.

Nem érdekel, mennyire sok szenvedéssel járt, hogy ő itt legyen, mert így is megérte... - gondoltam, míg néztem a kis alvóbabát, akinek pont olyan szőrös a fülcimpája, mit a középső bátyjának volt, és akinek még egy héttel a születése után is jól látszódott a bevérzés a szemeiben.

Másnap reggel, mikor a babát a kötelező gyerekorvosi vizitre vittük apámmal (én meg se bírtam emelni a gyerekülést, nemhogy cipelni, férj pedig a fiúkat vitte iskolába) a gyerekorvosnak csak úgy mellékesen feltettem a kérdést, szerinte mitől fájhat a bal karom annyira, hogy lassan már felemelni se bírom: ez csak a branülök miatt van, amiket beszúrtak, vagy valami más?

Az előzmények ismeretében a gyerekorvos azonnal átküldött egy angiológus kollégájához a faluban. Fél órán belül már a kezemben is volt a diagnózis: trombózis a bal karban. 

Azt se tudtam, sírjak-e vagy nevessek ezen az újabb fordulaton... mível vérhigítót már amúgy is szedtem a műtét miatt, ezért az egyetlen dolog, amit tenni tudtak, hogy extra adagot írtak fel belőle, és az eredetileg kötelező három hét helyett nyolc hétig kellett szúrni. A combom már most is olyan volt, mint egy tűpárna, tele kék-zöld véraláfutásokkal - de a „szoptatás” (értsd: mellszívás) miatt nem kaphattam tablettás, csak injekciós verziót. Úgyhogy szúrtuk tovább.

Ezután már csak laza levezetés volt, hogy három nappal később, mikor a szüleim már elmentek haza, egy random pelenkázásnál azt vettem észre, hogy a lányom köldökcsonkja furcsán nedvedzik, és állatira büdös. Jobban megnézve az alhasát, mintha egy piros vonalka is ott lett volna.... Férj rohanva vitte be a babát az ügyeletre, míg én otthon ültem a három fiúval, akiket leültettem mesét nézni, én pedig igyekeztem úgy sírni, hogy ők ne lássák és ne ijedjenek meg tőle. Szinte biztos voltam benne, hogy N. köldökcsonkja elfertőződött és vérmérgezést kapott, és most meg fog halni... utólag irreálisnak hat a félelem, de abban a felfokozott idegállapotban, amiben már napok óta voltam, nem tudtam megnyugodni. 

Csak folytak a könnyeim, miközben teljes szívemből imádkoztam azért, hogy ne haljon meg a tíznapos gyerekem. Senkinek nem kívánom azt az egy órát, amit kétségek közt, tépelődve és zokogva töltöttem, egészen addig, míg hírt nem kaptam róla a férjemtől, hogy fals riasztás volt az egész, az orvos szerint a csonk ugyan nem szép, de szepszisről hál'istennek szó sincs, úgyhogy hazaengedték őket.

Folyt. köv.

Shadow

Shadow blogját itt tudjátok követni: shadowinfrance.com