Miután szerencsésen tisztázódott, hogy a kislányom vérmérgezése vaklárma volt, a drámai történésekkel (és rengeteg iskolai szünnappal, emiatt otthon unatkozó gyerekekkel) teli május hála istennek véget ért. Reménykedtem benne, hogy a június jobb időket hoz nekünk, és mostantól nem lesznek se tragédiák, se rossz hírek. 

Ennél nagyobbat sajnos nem is tévedhettem volna... június hatodikán reggel ugyanis a férjem arra ébredt, hogy nem bír felállni.

Nagyjából ezerszer szajkóztam el neki az elmúlt hetekben, hogy NE a ház körüli munkákkal foglalkozzon és NE cipekedjen folyton, mert most nem ez a családi prioritás - de neki persze muszáj volt a rengeteg májusi szünnap alatt haladnia, még úgy is, hogy hetek óta fájlalta a derekát, amit még a szülésem előtt húzott meg. De hiába... és most tessék, itt volt az eredménye: bár alapvetően a derekával volt a gond, mégis, a bal lábát fájlalta annyira, hogy rá se bírt állni. 

Miután realizálta, hogy lépni sem bír, azonnal Dr. Google-höz fordult jótanácsért - és nagyjából 15 perc alatt arra jutott, hogy biztosan rákja van, az okozza ezt a borzalmas, elviselhetetlen fájdalmat. Talán mondanom sem kell, hogy fejben rögtön el is kezdte temetni magát, és elérzékenyülve, könnyes szemekkel nézegetett körbe - ahelyett, hogy segített volna a megvadult kutyák módjára viselkedő fiúkat lecsendesíteni, és összekészíteni a suliba.

Mikor megosztotta velem is újdonatúj felfedezését, nem tudtam nem felröhögni... nyilván, mi más baja is lehetne, mint a lehető legsúlyosabb betegség. Még véletlenül sem elképzelhető, hogy valami kisebb, neadj'isten kezelhető dologról van szó.

Egy darabig igyekeztem lelket önteni belé - de aztán tetszett vagy sem, muszáj volt összekaparnia magát, és elmennie a Kicsivel az aneszteziológiára aznap délelőtt. K. ugyanis június végére kapott műtéti időpontot, hogy megoperálják a fitymaszűkületét (még ez is!), és muszáj volt beszélni előtte az anesztesekkel, én pedig sajnos nem tudtam átvenni tőle ezt a dolgot. 

Így hát folyamatosan zsibbadó, egészen a lábfejéig kisugárzó fájdalommal, örökös sziszegés közepette, de mégis felkelt. Csak görnyedve tudott járni, látványosan húzva maga után a bal lábát, félpercenként elmondva, hogy neki mennyire FÁJ. Annyira rosszul volt, hogy a Kicsi időpontja után - ha már úgyis a kórházban voltak - elment az ortopédiára, hogy roggyant állapotára hivatkozva besírja magát a rendelésre. Innen azonban továbbküldték a reumatológiára, akik viszont először egy képalkotó vizsgálatot írtak ki neki, mert anélkül semmit sem tudnak mondani arról, mi a baja. 

Közben kezdtem magam én is egyre rosszabbul érezni. Nekem a jobb mellem fájt és lüktetett, miután a trombózisra való tekintettel fájó szívvel ugyan, de úgy döntöttem, kivételesen egy hónap után befejezem a fejést, hogy a folytonos vérhígítós injekciózás helyett szedhessek végre tablettát, és az agyonszurkált combjaim megnyugodhassanak végre. 

Míg fejtem, amennyit csak tudtam, lefagyasztottam az anyatejből, és jó esélyem volt rá, hogy még egy hónapon át tudjak ily módon adni belőle a babának, minden nap egy kicsit. 

Hétfőn reggel szívtam le a mellem utoljára (addig folyamatosan apasztottam el a tejem), és kedd reggel vissza is vittük a bérelt mellszívót a gyógyászati segédeszköz boltba. Hiba volt. Bár eddig már háromszor apasztottam el a tejem, úgy tűnik, negyedszerre egy kicsit elsiettem a dolgot, és most ihattam a levét: reszkettem a láztól, és forrón lüktetett a jobb mellem. Jobb híján káposztalevél-kúrára fogtam magamat, és reménykedtem, hogy ez, meg a gyulladáscsökkentő segítenek helyretenni a dolgot.

Segítettek is, és pár nap láz meg rossz közérzet után elmúlt a dolog - helyette viszont egy újfajta fájdalom kopogtatott. Eleinte csak a vécén jelentkezett a furcsa, belém nyilalló fájdalom, de pár napon belül odáig jutottam, hogy még egy szimpla pisilés is húsz percig tartó, ajtófélfát szorítós szenvedéssé vált. Aztán már nap közben is jól érezhető volt a kismedencémben hasogató, brutális nyilallás... úgy hiányzott még mindez, mint üveges tótnak a hanyatt esés.

Reménykedtem, hogy pár nap alatt magától elmúlik a dolog, de amikor már annyira fájt, hogy időnként csak derékszögbe hajolva, hangosan felkiabálva tudtam létezni, beláttam, hogy tenni kell valamit, úgyhogy sürgősséggel foglaltam magamnak egy időpontot a proktológushoz. Jobb ötletem nem lévén, arra gondoltam, hátha egy különösen nagy, ámde magát jól álcázó, láthatatlan (?) aranyér okozza a panaszokat. 

A proktológus azonban nem talált semmit. Hogy mégis kiderüljön, mi okozza a furcsa, belém nyilalló fájdalmakat, továbbküldött hasi ultrahangra. Lóhalálában foglaltam időpontot másnapra a város másik végébe, ahol még volt szabad hely - és a vizsgálat végére meg is született a diagnózis: ez bizony hematóma, 6x3 cm nagyságú.

- És akkor most mit csináljak? - tettem fel az adekvát kérdést a kiértékelő orvosnak.

- Vigye el a leletét a nőgyógyászához, majd az megmondja - mondta a doki. 

Hát jó, úgyis holnap kell mennem hozzá a hathetes kontrollra, akkor majd elviszem - addig meg viselem tovább valahogy a hétrét görnyedést a fájdalomtól... legalább szolidarítok a férjemmel, akinek az MRI-n közben megmondták, hogy gerincsérve van, úgyhogy lehetőség szerint semmit ne emeljen... és persze pihentesse. No, igen, arra tényleg sok lehetősége van szegénynek. Aaaa, nem hiszem el... eszméletlen, hogy mindig van valami! Igazán vége lehetne már ennek a pech-sorozatnak. 

Másnap reggel a nőgyógyász már az ajtóban állva azzal fogadott, hogy "hírei" vannak. Mi a fene, ilyen gyorsan mennek itt az infók? Hiszen csak tegnap délután voltam a hasi UH-n, ilyen gyorsan nem küldhették át neki a leletemet - morfondíroztam magamban. 

Alig ültünk le az asztalához, már mondta is, mik a "hírek". Előző nap megkapta a műtét utáni szövettan eredményét, és kiderült, hogy egy rendkívül ritkán előforduló dologra bukkantak a laborban: a méhlepényem konkrétan beleépült a méh szöveteibe. 

Placenta accreta-nak hívják ezt a fajta összenövést, és konkrétan arról van szó, hogy a placenta (általában valamilyen, a méhen belüli hegen át) belenő a méh szöveteibe-izmaiba, és a kettő szétválaszthatatlanul összenő - magyarázta az orvos. - Vagyis amikor ő megpróbálta leválasztani a méhlepényt a szülés utáni káoszban, azzal csak még nagyobb vérveszteséget okozott. 

Egy darabig elméláztunk rajta, milyen heg lehetett ott, miután én sose szültem császárral, és ez általában császárosoknál fordul elő. Végül arra jutottunk, hogy a két vetélésem egyike után sérthettek meg valamit (mindkettőt kürettel fejezték be), és abból lett a heg, mert más magyarázat nincs erre. 

Miután ezt kielemeztük, rátértem jövetelem valódi okára, és beszámoltam neki a tegnapi UH-ról meg a hematómáról. Már küldött is a vizsgálószékbe és néztük az UH-n, hogy mit lát. 

És valóban ott volt a hematóma, a Douglas-űrben... A doki ötször három centisnek mérte, és szerinte a műtétem szövődménye lehetett... de hogy eddig miért nem fájt négy héten át, és miért kezdett el hirtelen mégis fájni az ötödiken, azt nem tudta megmagyarázni. Valószínűleg mostanra gyulladt be - tárta szét a kezét. Hát köszi.

Úgy éreztem, lassan elkezdhetném írni a praxisblogot a sajátom helyett.... ez már tényleg nem igaz, hogy MINDIG van valami új - gondoltam magamban.

Ezután átküldött vérvételre a laborba, illetve sürgősséggel kellett kérjek nyolc napon belül egy MRI-t is, hogy többet lássunk abból, mi van odabent - és hogy addig is történjen valami, antibiotikum-kúrára fogott, remélve, hogy az majd megszünteti a gyulladást.

Hazafelé menet még egyszer végiggondoltam mindazt, ami az elmúlt hetekben, a szülés óta történt, és arra jutottam, hogy tulajdonképpen minden bajom kiváltója a méhbe nőtt placenta volt. Ha az nincs, akkor nincs méhrepedés, se belső vérzés, elmarad a műtét és a méhkivétel, nincs trombózis és nincs hematóma - én pedig élhetnék szépen, mintha semmi se történt volna.

Folyt. köv.

Shadow

Shadow blogját itt tudjátok követni: shadowinfrance.com