Jesper Juul dán családterapeuta egy egészen különleges korszakban nőtt fel. Gyerekkorában a szülők többsége olyan családokban élt, ahol az apák egyfajta „vendégként” és „parancsnokként” viselkedtek (és joguk volt akár fizikai erőszakkal is az akaratukat a többiekre kényszeríteni, de a napi családi életben alig vettek részt), és ahol a nőket s gyerekeket a többségi vélemény jobb volt csak látni, de nem hallani. Mire elérte a nyugdíjaskort, a családok többségében látványosan és visszavonhatatlanul megváltozott szinte minden. Tanácsot is máshoz és másként kértek.
A 68-as nemzedék, melynek a 19-ben elhunyt terapeuta is tagja, rendkívül sokat tett a merev családi struktúrák lebontásában és egy újfajta családi munkamegosztás és kommunikációs stílus kialakításában. Ez azonban a terápiás munkában is új kihívásokat jelentett - másban és máshogy vártak segítséget.
Míg Juul pályájának elején a gyereknevelés célja az engedelmesség és beilleszkedés támogatása volt (amit ő az ipari társadalmak átkának tulajdonított, ahol az egyén elveszítette a személyes méltóságát és integritását), a hetvenes évektől átalakultak a családi viszonyok. A nők egyrészt dolgozni kezdtek, ami a háztartási terhek megosztását kényszerítette ki, másrészt személyesebb és érzelemtelibb kapcsolatot akartak a párjukkal, megosztva az úgynevezett „érzelmi munkát” is. A gyerekeiket se "idomítani" akarták, mint oly sokan korábban. Eljött a "kötődő nevelés" módszerének aranykora is, az ezzel együttjáró túlzásokkal együtt.
Az apák pedig ebben az átalakulásban egyrészt az anyákat kezdték el utánozni, másrészt sokan tanácstalanul tébláboltak minta híján az újfajta viszonyok közt. És sok esetben szakemberhez fordultak – vagy az itt bemutatottakhoz hasonló könyvekből próbáltak kiollózni valamilyen megoldást a saját életükre.
Jesper Juul egyrészt megértő szeretettel viszonyul a tanácstalanul téblábolókhoz, másrészt próbál az egymásnak ellentmondó elvárások, elméletek erdejében egyfajta útmutatót adni, de úgy, hogy az egyéni különbségeket soha ne tévesszük szem elől. A modern apák sokféleképpen lehetnek jók a szerepükben – elkerülve egyfajta hamis „nőiesedést” és a hagyományos „macsószerepet” is, hitelesen viselkedve a gyerekeik előtt és a párkapcsolatukban. Juul egyik könyvét kifejezetten apáknak írta, míg a másikban általánosabb útmutatást kapunk nevelési stílusunk kulturális örökségével, fejlődésével és csapdáival kapcsolatban.
Tisztázd viszonyod édesapáddal!
Bár semmilyen mintát nem érdemes egy az egyben átvenni az előző nemzedéktől, saját apánk megértése sokat segíthet saját apaszerepünk megélésében, véli a terapeuta. A hagyományosan „férfiasnak” tartott távolságtartás és merevség azonban sokszor akadályozza a mély, őszinte beszélgetéseket, és szerepek mögé bújtatja az egyént. Mégis érdemes gyerekkori emlékeinket újra átgondolva felidézni, és már Felnőtt Tudatossággal végiggondolni, ma mit tudunk tanulni apánk, szüleink hajdani viselkedéséből. Ösztönöz-e arra, hogy utánozzuk őt ebben-abban, vagy szándékosan másként csinálunk szinte mindent? Tudjuk-e már, hogy ebben vagy abban a helyzetben miért viselkedett éppen úgy? És mi?
Kapcsolat a társunkkal – munkamegosztás, felelősségvállalás
A problémák már ott elkezdődhetnek, hogy van olyan apa, aki a gyerek megszületése után társát nem, csak gyermeke anyját éri el, ha beszélgetést kezdeményez. A társkapcsolat helyett egyfajta „gyereknevelő Kft” jön létre, ami sokaknak lehet csalódás, főleg ha a gyerekek nagyobb korában is fennmarad a helyzet.
A megoldás része lehet, ha a két szülő az első perctől kezdve teljes felelősségvállalást tanúsít a gyerekkel kapcsolatos ügyekben. A felelősségvállalás” Juul szerint ott kezdődik, hogy MINDKÉT szülő teljes mértékben tisztában van a gyerek körüli teendőkkel. Ha csak az egyik van tisztában azzal, hányas ruhát hord a gyerek, mikor van szülői értekezlet, vagy mit érdemes tenni, ha belázasodik, akkor az a szülő vállal felelősséget. Az egyéb háztartási teendőket fel lehet úgy osztani, hogy csak az egyik tudja és csinálja – de a gyerekkel kapcsolatban nem biztos, hogy érdemes a magát kezdetben „kompetensebb” félre bízni mindent (általában az anya), aki utána magányosan cipeli a feladatokat, ezzel is eltávolodva a család másik felnőtt tagjától - akit ekkor nem is értékel, hiszen nem is vesz részt... A magát mellőzöttnek érzett fél ekkor dühös lesz, és kész a következő probléma, hiszen az agresszió is csak mélyíti az árkot a pár tagjai közt.
A jó kislányok tragédiája – a nők átalakulása
„Az egy generációval ezelőtti jó kislányokkal akkor találkoztunk először, mikor betöltötték negyvenedik életévüket, és elkezdte zavarni őket ez a szerep, mivel hátráltatta őket abban, hogy önmaguk lehessenek. Ma már a gyermekpszichiátrián, az iskolai pszichológusnál és a gyermekorvosnál találkozunk ezekkel a jó kislányokkal. Elveszettnek érzik magukat, olyanoknak, akik nem tudnak megfelelni a család és a társadalom elvárásainak, és akiknek az életviteli képességét korlátozzák. Ez szomorúvá és boldogtalanná teszi őket, ezt sokszor a klinikai depresszió követ. (…) Ők lelkiismeretesen és hatalmas felelősséggel igyekeznek az előírások szerint élni, amelyeket a jó szándékú szüleik és tanáraik előírnak, viszont mi abban támogatjuk őket, hogy megalkossák a saját szabályaikat.” – írja Juul a „hagyományos női szerep” árnyoldalairól, aki szerint korlátozottan van előnye a „jókislányságnak” (titkárnőként, ápolóként, tanítónőként, visszafogott, kedves, nyugodt és szolgálatkész természettel), de nem szabad közben önmagunkkal elveszíteni a kapcsolatot, és a szerep kedvéért feladni az egyéniségünket, vagy elfogadni bárki szoros kontrollját az életünk felett.
Maradj önmagad! – avagy a férfiak átalakulása
Érdekes az a fejezet, ahol Juul azt pedzegeti az egyenjogúság és skandináv életmód egyik bölcsőjéből, hogy az új szerepfelosztásban se szerencsés, ha „komornyikot” csinál magából a férfi társ helyett. „Ha mindent a kedve szerint csinálsz, akkor nemcsak őt fogod elveszíteni, hanem magadat is” – figyelmeztet Juul, hozzátéve, hogy ha minden döntést a társadra hagysz „legyen az ő kedve szerint, nekem mindegy” felkiáltással, akkor az a társ egyre magányosabbá fog válni, és egyre több dolgot fog (egyedül) kontrollálni.
A kezdeti szerelmi lángolás alábbhagyása után amúgy is eljön a külön programok ideje- ez még nem feltétlenül probléma, mivel személyes integritásunk feladása nem fog jobbá tenni egy kapcsolatot, az viszont rosszabbá teszi, ha valamelyik fél feladja az egyéniségét. (Az alkalmazkodás még egészséges mértékét egyébként az intézményrendszer elemzésének kapcsán is felveti a szerző – míg a pszichológiai módszerek felnőttek esetében a saját önértékelés javítását, az önállóságot célozzák, gyerekek esetében sokszor inkább arra „lőnek”, hogy a gyerek jobban idomuljon az iskolához, óvodához. Gyerek és felnőtt esetében is az a véleménye, hogy az életminőséget nagyban javítja az, ha az ember felelősséget tud vállalni a tetteiért – azonban tény, hogy ez esetben több energiát kell fektetnünk abba, miként hozunk döntéseket, miközben nem kenhetjük a következményt valaki másra.)
Légy falkavezér!
Ezt a tanácsot Juul már nemcsak a férfiakhoz, de a nőkhöz is intézi, megerősítve azt, amit már a laza és demokratikus Vekerdy is kijelentett, sokak meglepetésére: a gyereknek nem jó, és meglehetősen magányos pozíció is, ha őt rakjuk a főnöki székbe, és olyasmiben is ráhagyjuk a döntést, amiben mindenkinek jobb lenne, ha a felnőtt döntene. A gyerekeknek szüksége van irányításra – anélkül, hogy a személyes méltóságába gázolnának, vagy bizalmatlanok legyenek vele szemben. A vezetés és irányítás pedig szükséges feladat egy gyerekes családban, és ezt nemcsak hatalmaskodó és agresszív módon lehet tenni.
Juul kihangsúlyozza: a felnőttség a személyes felelősségvállalást is jelenti, ami jó esetben önbecsülésen is alapszik (nem keverendő össze a magabiztossággal, amely azon alapul, hogy valamit jól tudunk csinálni, amire képesek vagyunk). Mivel a hagyományos szerepek felbomlottak, illetve legkésőbb kamaszkorban a hatalmon és/vagy agresszión alapuló, vagy manipuláló viselkedés általában hatástalan, Juul szerint ki kell alakítanunk a magunk személyes tekintélyét, és azzal a kíváncsisággal kell gyermekünk felé fordulni, amivel csecsemőkorában igyekeztünk megismerni őt, és még nem hasonítgattuk valamiféle „elvárt” modellhez.
Ne csinálj a gyerekből projektet!
Terapeutaként Juul egyre növekvő csoportként érzékelte azokat a szülőket, akik a saját, be nem teljesült álmaikat akarják a gyerekükre erőltetni, esetleg valamilyen vágyott jövőkép érdekében igyekeznek gyerekük életét minél inkább kontrollálni és „fejleszteni”. Bár ezek a szülők általában „jót akarnak”, ha ők akarják meghatározni a gyerek identitását, akkor a gyerek egy ideig együttműködhet, de előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor az utód súlyos identitásválsággal néz szembe, és nem elképzelhetetlen a teljes szakítás sem, mivel a „projektszemlélet” tárggyá teszi a gyereket, és a személyes kapcsolatoknak egyáltalán nem kedvez.
Juul nem ír egyetlen „csodamódszerről” vagy elméletről sem egyik könyvében sem. Nem gondolja, hogy minden percünkben azon kellene igyekeznünk, hogy gyermekünket boldoggá tegyük (ez akár teher is lehet a gyerek számára), vagy hogy minden lehetséges anyagi és egyéb erőforrást folyamatosan biztosítsunk számára, ehelyett arra kell törekednünk, hogy önálló személyiséggel és kellő magabiztossággal rendelkezzenek. Az egészséges felnőtté váláshoz, sőt, az egészséges társadalomhoz vezető út szerint néhány nem bonyolult értéken alapulhat: egyenrangúságon, integritáson, hitelességen és személyes felelősségvállaláson, és elég erősek legyenek ahhoz, hogy végigmenjenek saját útjukon. Attól tartok, jelenleg mi elég messze vagyunk ettől – akár még szavakban és gondolatokban is, nemhogy tettekben. De addig is olvassunk Jesper Juult (is), aki egy derűsebb, kíváncsibb, nyitottabb és felelősebb családi élet felé szeretne terelgetni bennünket.
Vakmacska
Jesper Juul: Férfinak és apának lenni, Móra Kiadó (Móra családi iránytű sorozat)
Jesper Juul: Falkavezérek (Szeretetteli irányítás a családban), Móra kiadó (Móra családi iránytű sorozat)
