Egy pocsék kapcsolat és az anyukám noszogatásának eredménye volt, hogy regisztráltam egy társkereső oldalra. Rendkívül jól szórakoztam a rosszabbnál rosszabb leveleken. Egy kis lélekvidítás céljából mindenkinek ajánlom.
Összesen három olyan levelet kaptam, amire érdemes volt válaszolni. Az egyik levélíróval találkoztam is, de hamar kiderült, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon (Nagyon nem! Elvesztegetett jó pár óra.). A találka után, kissé reményt vesztve, nem is válaszoltam az egyik levélre. Majd egy hét múlva elolvastam újra és akkor azt éreztem, hogy talán hiba volt nem visszaírni. Nagyon nem jellemző rám, hogy így meggondolom magam. Ha egyszer nem írtam vissza, kétszer sem fogok. De valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába.
Válaszoltam, elnézést kértem, hogy nem jelentkeztem, Ő visszaírt, megbocsátott és levelezni kezdtünk. Pár levél után éreztem, hogy nem fogom "megúszni" a találkozást. Megint gondolkodóba estem, mellesleg még a fénykép alapján sem tűnt szimpatikusnak. Azok a fránya előítéletek. A randi előtt majdnem megint meggondoltam magam. Szabályosan rosszul voltam, hányingerem volt, folyt rólam a víz, alig tudtam elvonszolni magam, ennek köszönhetően késtem is. Ő ott didergett (nagyon mínusz volt!) a kávézó előtt, nem vett sapkát, hogy legyen esélyem megismerni.
Nem ismertem meg, mert szemüveget azt vett, arról pedig nem tett említést. Simán elsétáltam mellette, persze ő azért szemfülesebb volt. Bementünk, mindketten nagyon zavarban, kértünk, leültünk. Állítólag nagyon csendes voltam, pedig csak nagyon próbáltam figyelni Őt. Beszélgettünk, mindenről egészen addig, míg a hely be nem zárt. Összesen majdnem öt órát (Vagy öt percet? Legalábbis érzésre.). Hazamentem és olyat éreztem, mint még soha. Nem agyaltam azon, hogy vajon tetszettem-e neki, felhív-e, találkozzak-e vele még egyszer? Nem volt bennem egyetlen egy darab kérdés sem. Nem mondtam ki és még csak nem is gondoltam rá, de tudtam, hogy Ő más, Ő az én Ő-m. És erről minden nap, minden percben meggyőződöm.
Nem érzem, hogy rám borult a rózsaszín köd. Egyszerűen csak úgy érzem, azoknak a kérdéseknek, amiket minden kapcsolatban feltettem, itt most, vele kapcsolatban nincs helyük. Nem kérdés, hogy hozzá mennék-e, hogy Tőle akarok-e gyereket, vagy, hogy képes vagyok-e vele leélni az életem. Ő a legjobb ember, akit néha úgy érzem, meg sem érdemlek. Minden együtt töltött percben, igyekszem Őt megbecsülni. És a szüleim 37 éve tartó házasságát látva, talán ez az egyik legfontosabb dolog. Nem szabad elfelejteni, hogy kit szerettünk meg, és mit szerettünk meg benne. Lehet, hogy változunk, de ha ezt szem előtt tartod, nagy baj már nem lehet.
A mai napig nem értem, hogy lehettem ilyen szerencsés, hogy így belenyúltam a tutiba. A barátnőm erre azt mondta, hogy ehhez kellettem jócskán Én is (az, hogy visszaírjak, hogy elmenjek, hogy higgyek.), mert, hogy Ő bár egyedül van, és nagyon szeretne szeretni valakit, de nem merne ilyen utakra evezni a társkeresés tengerén.
A konklúzió? Sosem gondoltam volna, hogy így fogom megtalálni Őt. Esélyt kell adni magunknak. Nem a társkereső oldalnak, nem egy pasinak, hanem saját magunknak.
LilaLepke
