Precious  blogja azért született, mert írója úgy érezte, a gyerekkori bántalmazások feldolgozását segíti, ha kiírja magából, és talán a többi áldozatnak is segít. Olyannak írta a blogon közölt "leveleit" aki iránt mindig bizalmat érzett, de azóta eltávozott.

Ajánlása alapján közlünk szerkesztve egy írást a blogról, amely arról szól, a minket bántalmazó szülő vagy mostohaszülő is "érdemes" volna-e időskori törődésre, vagy a hajdani áldozat jobban teszi, ha egyáltalán nem keresi a kapcsolatot.

Drága Öreglány,

Képzeld, megvolt az osztálytalálkozónk, múlt pénteken. Jól sikerült, jó volt látni az osztálytársakat, hogy kiből, milyen felnőtt lett, ki hol találta meg a helyét a nagyvilágban. Ez a 31 éves találkozónk volt, ilyen hosszú ideig nem jöttünk össze szervezett formában. Én például 2 lányt kivéve most láttam mindenkit először ilyen hosszú idő után. Furcsa időutazás volt, mert ugye én azokra a 14 éves tinikre emlékeztem, akiktől ballagás után elbúcsúztam, és így is vártam a viszontlátást. Egy pillanatnyi gondolatként sem merült fel bennem, hogy ők is öregedtek, nem csak én.

Először az iskolánkba mentünk be, és néztünk szét, majd egy étteremben ebédeltünk meg, és beszélgettünk. Figyelve a beszámolókat, illetve a kisebb körben zajló beszélgetéseket, volt egy másik mellbevágó felismerésem: nem csak nekem volt nehéz gyermekkorom. Persze, nem vagyok annyira korlátolt, hogy azt gondoljam, hogy a világ összes nehézsége nekem jutott. Inkább azért volt döbbenetes élmény, mert akkor én azt hittem, úgy láttam, hogy mindenki tökéletes családban él, kivéve engem. Nem gondoltam, hogy XY attól szenvedett, hogy nem játszott vele, nem ölelte meg az édesanyja, másikunk elé iszonyatos elvárásokat támasztottak, volt, akinek az édesapja hunyt el, és bizony, volt agresszív édesapától szenvedő, abúzus áldozat is. Ne kérdezd, mindez hogy derülhetett ki egy osztálytalálkozó keretein belül, talán egy másik alkalommal majd elmesélem.

Volt még egy dolog, ami elgondolkodtatott: a fenti történetekből kiderült, hogy ezek a felnőtt emberek ugyanúgy látogatják, törődnek a szüleikkel, mintha mi sem történt volna. Mintha minden a legnagyobb rendben lett volna.

Öreglány, hogy lehet ez? Hogy látogatja valaki, segíti az anyát, akitől világéletében rettegett, mert soha nem tudott semmit jót csinálni, amivel az anya elégedett lett volna? Hogy lehet az, hogy látogatva van az az apa, aki agresszív dühkitöréseivel rettegésben tartotta a családot?  

Akaratlanul feltettem magamnak a kérdést: felnőttkorunkban meg kell-e húzni a határainkat a bántalmazó szülővel szemben? Mit jelent, mit jelez, ha a szülővel időskorában egyáltalán nem foglalkozunk, vagy a másik véglet, házasságunkat is feláldozva túlzóan lessük édesanya, édesapa minden gondolatát. Csak ebben a két végletben gondolkodhatunk, vagy fenn lehet tartani egy arany középutat?

Van egy nagyon közeli ismerősöm, vidéken él, édesanyjával, és feleségével. Hívjuk Istvánnak. István 50 éves, felesége 40, 20 éve házasok. Gyermektelen házaspár, a férj meddő, de a feleség sem egészséges.  Így élnek ők hárman, a fiú, az anya, és a betolakodó harmadik. Tudod, van az az egészségtelen kapcsolat anyuci és pici fia között, a túlzó ragaszkodás, amikor nem tudnak egymás nélkül élni. Az anya gyermekkorban érzelmileg magához láncolta a fiát, a fia pedig felnőttkorban nem képes kibújni az anya szárnyai alól. Húsz éve figyelem ezt a hármast, és „várom”, mikor robban a bomba, és mikor történik tragédia. A feleség gyűlöli az anyóst, volt már rá precedens nem egyszer, hogy megverték egymást.

A fiú asztmás, de volt már tüdőembóliája, gerincbetegségek, urológiai problémák, amit el tudsz képzelni. Borsodiasan mondva: mindenki idegbeteg. Sokszor beszélgettem már Istvánnal, hogy próbáljon meg pszichológushoz fordulni, az anyja nem él örökké, de a felesége itt marad. Nem ez az élet rendje, a Bibliában is benne van (hívő református), hogy „elhagyja anyját, és apját”, stb.. Mindig figyelmesen meghallgat, „hát igen” tekintettel figyel, de történni, semmi nem történik. Az anya demens lett, a meny szerint rájátszik, István pedig azt mondta, megöli magát. Míg nem, a múlt hétfőn beadta öregek otthonába.

Véleményem szerint a házasságának már késő. A fiam azt mondta erről: milyen bölcs, hogy legalább megtette az első lépést. Kérdésem: jól tette István, hogy beadta az otthonba 76 éves anyját? Kivágta az idős fát, szinte biztos, hogy nem gyökerezik már meg sehol, szép lassan kiszárad, és elhal majd. Legyen lelkifurdalása, hogy az anyát, akinek hálásnak kell lennie (ezek nem az én gondolataim, hanem az Istváné), mert felnevelte, és éjszakákat virrasztott asztmás, beteg fia mellett, eldobta, és bedugta egy kétágyas szobába?

Hálátlan vagyok én apámmal szemben, mert jó, tett, amit tett, de mégis felnevelt? Ruházott, nem utcán nevelkedtem, és amikor kiment külföldre dolgozni tinédzserkoromban, akkor viszonylag jómódban nevelkedtem.

Amikor 20 évvel ezelőtt első terápiámra jártam,  akkor az első ülések egyikén könnyek között, kétségbeesve fogalmaztam meg: hogy nem értem magam. Nem értem, mert azt az embert, akitől rettegve féltem éveken keresztül, sajnálom, hogy egyedül él. Bennem van a szánakozás, a segíteni akarás, és nem tudom miért, de bűntudatom van, hogy nem segítek neki eleget. Úgy éreztem, hogy van közöttünk egy láthatatlan, nagyon erős kötelék, ami nem enged. Egyszerűen nem enged továbblépni, hozzá vagyok láncolva. Akkor a terapeuta azt mondta, hogy ne aggódjak, ez az érzés szép lassan el fog múlni. Emlékszem, mikor a párommal összeköltöztünk, akkor apám még járt hozzánk. Aztán egyszer nyáron, melegben levette az ingét, én meg elzavartam a p...ba. Akkor láttam utoljára.

Eleinte azért nem találkoztam vele, mert féltem, mert dühös voltam, mert rettegtem, hogy bántani fog. Aztán múlt a félelem, de évekig leszartam, hogy mi van vele. Most pedig már közömbös. Nem érdekel, és érint meg, az sem, ha él, és nagy valószínűséggel az sem fog megérinteni, ha meghal. Igaza volt a terapeutának, már nincs köztünk kötelék. Már nincs bennem bűntudat. Meghúztam a határaimat, már nem engedem meg, hogy bántson. Nem tartozom neki semmivel. Vetett, és most arat. Nem vagyok felelős azért, mert rosszul sikerült az élete. Nem vagyok köteles segíteni anyagilag, lelkileg, sehogy. Nem vagyok köteles veszélyeztetni a házasságomat egy esetleges túlzott ragaszkodással a szülőhöz, csak mert az a szülő úgy élt, hogy egyedül öregedett meg. Házastárs, rokonok, barátok nélkül.

Véleményem szerint, és ez a tapasztalataim alapján kialakult véleményem: onnan tudjuk meg, hogy szülőnkkel szembeni haragunkat, bántalmainkat feldolgoztuk, hogy nem érezzük már kötelességünknek, hogy gondoskodjunk rólunk. Az én életemben ez így működött.  

Ha belegondolok, megszültem a lányom és a fiam A legjobb gyerekek a világon. De, soha nem éreztem még, hogy hálásnak kellene lenniük a sok átvirrasztott éjszakáért, túlóráért, másodállásért, lemondásért. Nem. Én vagyok hálás, mert vannak. Anyaként nekem feladatom, hogy embert neveljek belőlük, és hogy elengedjem őket. Jelzem, ez nagyon nehéz. Tudatosságot, helyes önbecsülést, önértékelést igényel, és az sem hátrány, ha jó házasságban él az ember. Nem akarom szárnyát szegni a gyermekeimnek, kijelölni nekik az irányt, hogy  hogyan éljék az életüket.

Egy kép jut eszembe: a héten függönyt mostam, és a fiam tette vissza a függönyöket. Felállt a létra legfelső fokára, és kétségbeesetten kiabált: „Anya, gyere, állj ide mögém!”

Ő nem láthatta, de én már ott álltam. Mindig is ott fogok. Azt hiszem, anyaként csak ennyi a feladatom.

Precious