Három évvel ezelőtt megírtam az első szülésem történetét, most pedig a második terhességem, illetve szülésem történéseit szeretném veletek megosztani.
Szerencsére a kistesóra sem kellett sokáig várnunk. Miután eldöntöttük, hogy jöhet a következő csemete, az elhatározásunkat követő harmadik hónapban meg is fogant. A terhességem nagyon hasonlóan telt, mint ez előző, főleg, hogy ugyanabban az időszakban voltam várandós. A lányom augusztus 24-én született, míg a babával szeptember 4-re voltam kiírva.
Az első trimeszterben a hányás ismét elkerült, de volt helyette egésznapos émelygés, étvágytalanság és mérhetetlen fáradtság. Ezek mellett újdonságot is tartogatott számomra ez a terhesség: a szagok és illatok elképesztő módon zavartak. A férjem tusfürdőjének illatától hányni tudtam volna minden este mikor mellém feküdt. Ezt megelégelve a közeli drogéria összes férfiaknak kínált tusfürdőjét végig szagoltam, hátha találok olyat, amitől kevésbé fordul fel a gyomrom. Választottam egy enyhébb illatút, és bizakodtam, hogy ezt megérezve nem érzek késztetést arra, hogy lehányjam szegény férjemet. Sajnos nem igazán sikerült. A 12. héten anyai vérvételen alapuló genetikai vizsgálatot csináltattunk, amelyből kiderült, minden rendben van a babával, valamint megtudtuk, hogy egy kislánnyal bővül a családunk.
A második trimeszterben remekül éreztem magam, elmúlt a hányinger, a fáradtság. Igyekeztem minél inkább kiélvezni áldott állapotomat, tekintve, hogy nem tervezünk több gyereket, így valószínűleg ez volt az utolsó várandósságom.
Az utolsó hónapokban a melegtől szenvedtem leginkább, éjszaka alig tudtam aludni, a hasam hatalmas volt – bár érdekes módon nem éreztem extra nagynak vagy nehéznek, mindig csak a tükörbe nézve realizáltam, hogy úristen tényleg mekkora nagy!
Mivel a terminus napja – hétfő - szintén eseménytelenül telt, járhattam naponta nst-re, és kétnaponta ultrahangra. Szerdán ezek mellett a doki a méhszájat is megnézte, ekkor 2 cm-re volt nyitva. A baba az ultrahang alapján jól érezte magát bent, bár már nagyon lent volt a feje, amit éreztem is, elég kellemetlen volt néha. Csütörtök reggel enyhe jósló fájásokat éreztem, illetve a nyákdugó lassacskán, darabokban távozni kezdett. Pénteken és szombaton már közepesen erős összehúzódásaim voltak, de úgy igazán nem akart beindulni a dolog.
Kissé nehéz volt eldöntenem, hogy most akkor ezek milyen fájások, mivel az első szülésem magzatvíz elfolyással indult, valamint ilyen erős kontrakciókat csak a vajúdás során tapasztaltam akkoriban.
Vasárnap reggel újfent elindultunk a férjemmel nst-re a kórházba. Szomorú voltam és csalódott mert a baba még mindig a pocakban volt, annak ellenére, hogy szinte – kisebb-nagyobb mértékben - folyamatosan fájdogáltam péntek óta és az orvosok is azzal bíztattak, bármikor beindulhat a szülés. Míg férjem vezetett, én kezdtem beletörődni sorsomba, miszerint másnap reggel be kell feküdnöm a kórházba indításra.
A váróban nem sokáig várakoztunk, már mehettem is be. A hölgy felrakta az nst-t, közben váltottunk pár szót, majd időként rápillantva a masina szalagjára egyszer csak megszólalt: „Nem olyan jó ez az nst, átkísérem a sürgősségi ambulanciára és akkor ma megindítják a szülést.” Egyszerre könnyebbültem meg és lettem izgatott, hogy végre megszületik a baba és szerencsére a férjem is végig mellettem tud lenni. Az ambulancián kaptam egy kórházi hálóinget, megvizsgált a doki, aztán mehettünk a szülőszobára. Ekkor 3 cm-re volt nyitva a méhszáj.
A szülőszobában a szülésznő ismét felrakta a tappancsokat, majd magunkra hagyott. Ettem, ittam, beszélgettünk a férjemmel, a fájások jövögettek, de teljesen elviselhetőek voltak. Dél elmúlt, amikor jött a doki burkot repeszteni, ekkorra már 6 cm-re tágult a méhszáj. A burokrepesztést követően bekötötték az oxitocin infúziót is. Ennek hatására az eddig viselhető fájásokat felváltották a jóval erősebb összehúzódások, szinte szünet nélkül éreztem őket. Fekve nem is bírtam tovább, iszonyatosan kényelmetlen volt. A szülésznő hozott labdát, azon ültem az ágy mellett. Egyre rosszabbul éreztem magam, hányingerem lett, izzadtam. Hidegvizes törölközővel törölgettem az arcomat és a homlokomat, ez segített valamelyest.
Nem sokkal később elemi erővel és mély torokhang kíséretében, visszatarthatatlanul tört rám az első tolófájás. Engedtem a késztetésnek és nyomtam, majd mikor már meg tudtam szólalni, kértem a férjemet, szóljon a szülésznőnek. A hölgy berohant, kissé megijedt, mert az ágy mellett állva talált, rögtön mondta, hogy gyorsan menjek fel az ágyra. Nagy nehezen feltornáztam magam, a szülésznő megnézte, mi a helyzet, majd sietősen távozott, miközben a válla felett csak annyit mondott:
„Ne nyomjon!”
Néhány másodperc múlva az orvossal együtt érkezett vissza, aztán a férjem kezét szorongatva, minden erőmet összeszedtem és nyomtam, ahogyan csak bírtam. 3-4 tolófájást – és egy gátmetszést – követően 14 óra 26 perckor 3720 grammal és 54 cm-rel megszületett a második kislányunk.
A második szülésem volt számomra a Szülés, csodálatos élmény volt, én is éreztem azt a katarzist és eufóriát, amiről olyan sokan beszélnek, és amit az előző alkalommal sajnos nem sikerült megtapasztalnom.
Nyunyuné
Olvasónk korábbi szüléstörténetét itt olvashatod el.
KÉRÉS
Ha még nem töltötted ki a Bezzeganya anonim kérdőívét, kérünk, tedd meg ide kattintva. Nagyon köszönjük!
