A férjemmel több mint 11 éve ismerkedtünk meg (ez egy másik kalandos történet), az idén májusban volt a 10. házassági évfordulónk. Első perctől kezdve szerettünk volna közös gyermeket, neki van már egy nagy fia az előző kapcsolatából, akinek én vagyok azóta az anyja, mióta együtt vagyunk. Ő is nagyon szeretett volna kistestvért.

Nem védekeztünk soha, vártunk. Hiába. Közben rendetlenkedni kezdett a ciklusom, bár addig soha nem volt vele gondom, mindig időben jött. Most kimaradt, hónap közepén pecsételtem. Elmentem hát nőgyógyászhoz, ahol beszéltünk arról, hogy babát szeretnék. Kaptam petesejtérlelőt, bár igazából volt peteérésem, csak nem a ciklus közepén. Az ultrahangon kizárták a PCOS-t, egyre többször hangoztatták, hogy a túlsúlyom okozza a problémákat, de semmilyen egyéb vizsgálat nem történt, így közel egy év után feladtam.

A problémák nem szűntek meg. Ennek ellenére 2010 novemberében, másfél év próbálkozás után, kezemben volt egy pozitív teszt! Boldogok voltunk, de nem tartott sokáig, a 6 hetes ultrahangon üres petezsák látszott csak, két hét múlva ugyanez. Egy világ omlott bennem össze, nem érdekelt, mit mond az orvos... Pár hónapon nem múlik semmi, ne sírjak, nekem egészséges kisbabára van szükségem, stb. Be kellett feküdnöm, életem egyik legrosszabb élménye volt. Gyászoltam volna a meg sem született gyermekemet, a mellettem lévő ágyon eközben egy fiatal lány feküdt, aki családi problémái miatt elvetetni készült a babáját (amit egyébként teljesen  megértettem), és nem hagyott aludni egész éjszaka, mert szerinte túl hangosan vettem a levegőt, ezért ő nem tud aludni...

Elmúltak az ünnepek, elmúlt egy újabb év, nem akart sikerülni a baba. A ciklusom viszont egyre kevésbé volt rendben, így 2012 januárjában újra elmerészkedtem a nőgyógyászhoz. Februárban az ultrahangon minden rendben volt, az ultrahangos végre megjegyezte, hogy ezek szerint hormonális gondok állhatnak a háttérben, nem kért még hormontükröt a doktor úr? Nem kért még, de én mondjam meg az orvosnak, hogy milyen vizsgálatot kérjen?! Mindegy, átadtam az orvosnak az üzenetet. Doktor úr bólogatott, majd megnézte az ultrahang leletemet, a naptárra nézett, és azt mondta, hogy ma bújjunk össze apukával, majd meggondolta, inkább ne ma, hanem holnap. Adott egy hormonreceptet, és azt mondta, menjek vissza, ha terhes vagyok. Gondoltam, bárcsak ilyen egyszerű lenne... Bakker, ilyen egyszerű volt... Azonnal pozitív lett a tesztem!!! Azért csináltunk még pár tesztet, mire elmentem az orvoshoz. ultrahangon még nem látszott, annyira pici volt, azt mondták, két hét múlva menjek vissza. Két hét gyötrelem... De volt szívhang, mindene rendben volt!

Veszélyeztetett terhes voltam végig, sok probléma nehezítette. Vérnyomás egekben, az elején többször véreztem, mert babóca a méhszájra telepedett. A cukor miatt végig éheztem gyakorlatilag, fogytam, míg terhes voltam, mert azzal riogattak, hogy ha nem sikerül határértéken belül tartani, óriási lesz a baba. Végül a vérnyomásom tette be az ajtót, a 36. héten a védőnő beküldött az orvoshoz, aki nem engedett haza... Nem volt nálam se telefon, se pénz, se semmi...Reggel vizitkor az orvos megvizsgált, megtapogatta a hasamat és megkérdezte, hol van egyáltalán a baba?

Ultrahang, vérvétel, egyebek. Az ultrahangos szerint túl pici a baba, 2450 grammra tippeli. Anya egyre jobban pánikol, ez így nem jó... Menni kell a megyei kórházba, itt problémás szülést nem tudnak vállalni. Pánik tovább nő, apa nem ért be a baba cuccaival, így semmi nem volt nálam. Kaposváron egy picivel nagyobbra tippelték babócát, 2600 grammra, de még most sem tudták megmondani, kislány vagy kisfiú. Ez csütörtökön volt, szombaton reggel már olyan magas volt a vérnyomásom, hogy az osztályvezető professzor szerint nincs mire várni, császár lesz. Pánikgomb on, erre nem voltam felkészülve, még három hét hátra van, pici is, mi lesz így?! Az ügyeletes doktornő nagyon aranyos volt, megnyugtatott, hogy ők azért vannak, hogy semmi baj ne legyen, és ha most pici is, majd megnő idekinn! Különben is, az a tapasztalata, hogy a babák úgy tíz százalékkal nagyobbak az ultrahangon mértnél.

Gond az több is volt. Nem tudtak epidurálisan érzésteleníteni, így végül altatásban végezték el a műtétet. Vagy nagyobb dózist kaptunk, vagy érzékenyebb vagyok az altatóra, de nem tudtak felébreszteni rendesen a műtét után, csak halványan emlékszem néhány dologra. Utólag tudtam meg, hogy babóca nem sírt fel, az első Apgarja rémes lett, másodjára 8/10 volt, egy estét inkubátorban töltött. Én sok vért vesztettem a műtét alatt, több, mint két órát küzdöttek, hogy elállítsák a vérzést. Kaptam két egység vért. A műtőbe 2012. november 10.-én, szombaton, egy óra körül toltak be, egyperces fájásokkal, babóca 13 óra 52 perckor született meg, 3400!!! grammal és 56 centiméterrel.

Én másnap reggel tértem magamhoz, katéterrel, egy cső lógott ki a hasamból, és még a 9 órás viziten sem tudták megmondani, mi van a babával. Nem tudtam, hogy lányom vagy fiam lett, hogy rendben van-e. A szülésznő hozott később egy cetlit a baba adataival, így tudtam meg, hogy Lilikém van. 11 körül hozták be először, gyönyörű, pufók, rózsás arcocskája, égnek álló hajacskája, gyönyörű, hosszú szempillája volt, és édesdeden aludt végig... Nem bántam, csak gyönyörködtem az én pici csodámban... Apa reggel volt benn, egy pillanatra engedték be, hozta a csomagomat, majd lányos zavarában haza is vitte... Babát nem látta, mert csak 9-től lehetett megnézni, de addigra elment a buszuk... Akkor látta először, amikor hazahoztuk, mert dolgoznia kellett, nem tudott bejönni a kórházba.

Császárosként 24 óra az őrzőben, utána lehetett menni az osztályra, ahol egész nap velünk lehetett a baba, este 11-kor vitték el őket. Kicsit nehezebben indult a tejelválasztás, utána pedig a babóca nem tudott szopni, így begyulladtak a melleim. Fejni kellett, iszonyúan fájt, de utána jobb volt. Persze mindenki próbált segíteni, de babóca továbbra sem jött rá, hogyan tud jóllakni, így nem hízott... A védőnő nem akart minket hazaengedni, a köldökcsonk sem volt szép... Muszáj volt elkezdenünk tápszerezni, mert a védőnő elég határozottan tudtomra adta, hogy vagy így csináljuk, vagy nagyon sokára mehetünk haza.

Utáltam a kórházban lenni, alig hittem, hogy hazamehessünk. Végül 8 kórházban töltött nap után mehettem haza, babóca egyhetes volt. Hazajövetel előtt azért még a védőnő mondta, hogy hogyan lesznek a kontrollvizsgálatok, és hát a mi esetünkben szorosabb nyomonkövetésre lesz szükség. Értetlenül néztem rá, így elmondta, hogy a babám lyukas szívvel született, nem tudtam?! Hát nem!!! 

Otthon végül tudtam szoptatni, de bár mindent elkövettem, nem volt elég tejem, folyamatosan kellett pótolnom is tápszerrel. Babóca igazi cici-fan lett egyébként, két és félévesen még nem önszántából hagyta abba a szopizást... 

A szívén a lyuk 4 éves korára tökéletesen bezáródott, sem addig, sem azóta nincs problémája ebből kifolyólag. 

Nos, szerettünk volna még babát, de az élet úgy gondolta, van már két gyerkőcünk, elégedjünk meg velük! Nem estem többet teherbe spontán, én pedig nem erőltettem a dolgot. Bizonyára hozzájárul ehhez az első baba elvesztése, a nehéz terhesség (végül közel 20 kilót adtam le a terhesség előtti súlyomhoz képest), a komplikáció a végén, és a kórházi bánásmód is. Hiszem, hogy megmentették az életünket, és hiszem, hogy jó, sőt kitűnő szakemberek láttak el. Viszont nem hiszem, hogy ne lehetne emberként tekinteni egy kismamára. 

Nem szültem még egyszer, és kijelenthetem, hogy már nem is fogok. De nem bánom! 

41 éves vagyok, megelégszem azzal, akit ma is csodaként élek meg: az én gyönyörű, lassan nyolcéves pici lánykámmal! 

Gabi

Olvass még szüléstörténeteket!

Hárman könyökölték ki belőlem a kisfiamat

Karácsonykor született a kislányom

Nem sírt fel a babám a szüléskor