Május 5-én lett volna az esķüvőnk, április 27-én volt a missed ab. Májusban volt egy menstruációm, júliusban egy napot késett, mentem tesztet venni.
KÉT CSÍK!
Nagyon halvány, de két csík! Muszáj venni még egyet. Kettőt vettem, egy drágábbat, hogy az biztos jobb, meg a szokásosat, középkategória. KÉT CSÍK! És a halvány csík is csík! (Utána kétnaponta vettem, amíg teljes értékű csíkot nem kaptam.)
Két napja késik, nőgyógyászat, a mogorva nőgyógyász, a „ne sírjon már…”
- Két nap nem késés, két hét, az késés. Nem mondtak magának, hogy 6 hónapot minimum várjon?
Persze ilyenkor még semmit sem látni, de én úgy be voltam zsongva, tudnom kellett. Méhnyálkahártya megvastagodott. Talán ennyit mondott és elküldött egy teszttel a mosdóba. Meg sem néztem, úgy adtam vissza, Ő nézze, Ő mondja! Két csík.
- De hány százalék? De tuti? De mikor jöjjek?
Kisbabát vártam, bő egy hónappal a vetélés után.
Bár az előzőnél is nagyon vigyáztam, de most még jobban akartam.
8. hét. Az a félelmetes nyolcadik hét...
Egy bútorboltban ágyat néztünk. Éreztem, hogy valami kilökődik belőlem. Picikét… Már az irodába mentünk fizetni (vidéki bútorbolt). Leültem, anyu és a párom nézelődtek tovább. Halkan szóltam, valaki menjen már fizetni, valami nem oké. nem hallották.
Az eladó behívott, hellyel kínált. Leültem. Nem mertem a lábaim közé nézni, de muszáj volt... Vér. Sokkot kaptam. Megint ugyanaz a rázkódó zokogás. Autóba be. Kórház, kukás autó előttünk. Előzd már kiii!
Ambulancia. Mogorva orvos. Öltözőfülke, vizsgáló, minden csupa vér. Vége…megint..
De nem! A baba jól van. Befektettek, egy ér pattant el. Az embrió mellett hematoma, kilökődhet egy újabb vérzéssel, szigorú ágynyugalom. Így telt az egész várandósságom, ágy„nyugalomban”.
2019. március 7-re voltam kiírva.
Apuka december óta külföldön dolgozott, de a szülésre hazajött volna.
Február 14-én éjjel nagyon kellett pisilnem, de mivel szinte állandóan nagyon kellett, így aludtam tovább, hogy még egy kicsit...olyan álmos vagyok.
Nehezen aludtam el, állandó légszomjam volt, éjjel ki kellett nyitnom az ablakot. Jóformán halálfélelmem volt néha az érzelmi hullámvasutak miatt, meg mert nem kaptam levegőt. Egy mosópor reklámon is el tudtam sírni magam. Meg az önsajnálat, hogy a végére „itthagyott” engem egyedül, miközben teljesen közös döntés volt.
És hogy nekem milyen nehéz. Én milyen magányos vagyok, és úgy félek, és mi lesz, ha korábban jön, hogy jön haza, ki vigyáz ránk akkor és egyáltalán hogy szülök meg egyedül, én nem akarok egyedül, miért vagyok egyedül. Megint olyan kiszolgáltatott leszek. Félek.
A téli ablaknyitogatásnak hála megfáztam, elég csúnyán köhögtem, de nekem mindig melegem volt, nem éreztem, hogy fáznék. Jól elkanyarodtam... Szóval nagyon kellett pisilni, de nem mentem.
Fordultam egyet, éreztem valami pukkanás szerűt, de nem foglalkoztam vele. Aztán egyszer csak becsorgott, de csak icipici. Oh, semmibaj, előfordul, már mindenhova betéttel jártam. Aztán megint, de már több. Kipattant a szemem, gyorsan vécé. De útközben is, pedig pár lépésre van. És letoltam a bugyim, és érzem, hogy csavarni lehet belőle. Látom, hogy a hálóingem elázott elöl. Bepisiltem, ez van. Vagy mi ez..? Ez lenne a magzatvíz..?
Át anyuék szobájába.
- Anya, bepisiltem, vagy nem tudom mi ez..
Anyu felpattan a szeme csukva.
- Ez nem az, öltözz! Hány óra?
Negyed öt volt. Felhívtam apát. Elfolyt a magzatvizem, hazajössz?
- Mi? Ne hülyéskedj már, még van két hét. Úristen!
Már össze volt készítve a táskám, előtte való este már babaruhákat vasaltunk.
Én valamiért úgy éreztem, hogy korábban fog jönni. Ja, és ugye ez csütörtökön volt, szerdán reggel nem ment bele a papucsomba a lábam, úgy be volt vizesedve, meg a tükörképem is ijesztő volt, az arcom is megnőtt picit.
Felébresztettük az öcsémet, ő vitt be, meg jött velem anyu, ő volt a vésztartalékom, ha apuka nem érne haza a szülésre, de egyébként is mindig, minden vizsgálatra elkísértek.
Én még otthon lezuhanyoztam, közben is végig folyt a magzatvizem, úgyhogy egy törölközőt szorítottam a combjaim közé.
Fogadott orvosom volt, pont csütörtökön ügyelt, de még hajnal volt. Ambulancia, éjszakás szülésznő már nem is emlékszem miket kérdezett, mehetek fel a szülőszobára. Felsétáltunk, 5 előtt a szülőszobában voltam, az ajtóban két takarítónő épp kifele igyekezett (ennek még a későbbiekben jelentősége lesz).
Már a nappalos szülésznő felvette az adataimat. Szívhangot nézett, megvizsgált, két ujjnyi.
- Fájás van?
- Nincs.
Beöntés. Utána szaladok a vécére, amit korábban megmutatott, merre van. Benyitok. Az egész körbef*sva. Elnézést. Mit csinált akkor bent két takarítónő? Felmostak… ennyi. Na, mindegy, itt kicsit megrogytam.
Zuhany. Szülésznő: fájás van? Nincs. Sétáljon.
Teljesen nyugodt voltam. Aláíratott velem pár dolgot, mindegyiknél elmondta, micsoda.
Szülőszobán megint odahív, ezt még írjam alá.
- Mi ez?
- Császár, hogy engedélyezem.
- Én ezt nem írom alá, nem szeretnék császárral szülni.
- Ez nem az, csak ha szülés közben komplikáció lép fel, akkor ne kelljen ezzel foglalkozni, meg lehet, alá sem tudja írni.
Meggyőzött, meg úgy gondoltam, úgysem lesz az, meg miért hazudna? Aláírtam.
Közben bejött anyu, hiszen apuka nem ért volna már ide a szülésre, én meg nem akartam egyedül. Bár a párom pont az ilyen esetekre kellett volna, mert anyu olyan kis mimóza lelkű, sosem emelné fel a hangját senkire. De legalább ott volt.
Felfeküdtem az ágyra, rám tette a ctg-t. Meg már nem tudom, azon kívül mit csinált. A szívhang pár percenként felerősödött, közben ő mászkált mindenhova.Egyszer csak megjegyezte:
- Miért mondja, hogy nincs fájás?
Amikor a szívhang felerősödött, minimális valamit éreztem, még görcsnek sem nevezném, menstruációs előjelszerű fájás halovány változata. Ja, mondom ez az? Elnézést, még nem szültem, nem tudtam, milyen. Nagyon magas a fájdalomküszöböm, tudtam, hogy nem fog annyira megviselni.
Mellettem kétágynyira felfektettek valakit, nem volt több 16-nál. Ő ordított, izzadt, tekergett, szenvedett.
Néztem az órát, kétperces fájásaim voltak, a hangok szerint. Nyolc óra előtt voltunk pár perccel, mikor megjött végre az orvos. (5 órától?!) Megvizsgált. Minden rendben… Még mindig 2 ujjnyi a szülésznő szerinti három.
Nézte az értékeket, valamit susmorogtak, megint vizsgált, megint nézte.
- Császár lesz, a baba szíve nem biztos, hogy bírná az erősebb fájásokat, már ez is megviseli. Fél 9-kor műtét.
Ezt már nem tudom, hogy nekem mondta, vagy a szülésznőnek. De elkezdtem úgy remegni, hogy mozgott velem az ágy és a teljes berendezés. Mivel még orvos sem volt, és én is hallottam, hogy erősebben és gyorsabban ver a szíve fájásoknál, félig hittem neki, de be is pánikoltam.
- Nem akarom ezt… minek jöttünk, menjünk haza. Nem akarom, nem akarom, nem akarom, anyu...
Nagyon nem akartam császárt, annyi rosszat olvastam erről (mindenki mondta, hogy ne olvasgassak).
Szegény anyu.
Na, műtő. Az altatóorvos nagyon kedves volt, mindent részletesen elmondott, és igyekezett megnyugtatni, hiszen még mindig nagyon remegtem, így nem tudott megszúrni.
Harmadszorra sikerült, ő is és a két asszisztense is nagyon kedves volt, végig mosolyogtak rám és beszéltek hozzám. Én annyit tudtam mondani, vigyázzanak a babámra. Nem tudom, miért nekik mondtam.
Az orvosomat nem is láttam és nem is szólt hozzám, csak a hangját hallottam.
A hallottakból és a későbbi tanúvallomások alapján kiderült, hogy oktató műtét volt, több orvostanhallgató is végignézte. A hallottak miatt sikerült megnyugodnom, mert bár csak foszlányok jutottak el a tudatomig, de azok ilyenek voltak. „ezért jó ez az új császár, minimális vérzés sincs, mindent szépen látni, nem kell tamponokat keresgélni”, aztán még annyit, hogy „szép vágás, gyönyörű a seb”.
Én talán még ezek előtt kérdeztem az altatóorvost: mikor fognak vágni?
Merthogy szerinte húzást lehet, hogy fogok érezni.
- Vágni? Mindjárt kint a baba!
És a következő pillanatban már felemelték.
És megint az a fránya sírás. Hát ilyen szép babát még soha nem láttam. És az enyém. Megint remegtem, de ez már jólesett. Nagyon gyengén felsírt. Anyura néztem.
- Láttad?
- Igen - mondta könnyes szemmel.
Az altatóorvosra és a két asszisztensére néztem.
- Köszönöm!
Ez mindenkinek szólt, azoknak is, akiket nem láttam. Ők közben dicsérték a babát, milyen gyönyörű kisbaba. Engem, milyen ügyes voltam. De kicsit a valóságba zökkentem, nem volt sírás, ez a filmekben mindig rosszat jelent.
Felnéztem, egy anesztes volt ott.
- Valami baj van? Miért nem sír?
- Nincs semmi baj. Nyugodjon meg anyuka!
Simogatott közben. És akkor végre felsírt.
8:40-kor 2400 grammal es 41 centivel született az én gyönyörűségem.
Anyu hetek múlva mondta csak el itthon, hogy nem lélegzett, a csecsemős nővér kiabált, hogy valaki hívja az orvost. Senki. Már ordított, akkor az egyik anesztes a telefonhoz szaladt, az orvos a babához. Ütögette, rázta, megmosta hideg vízzel… és akkor felsírt..
Közben a nővér kiabált, hogy hányszor mondta, hogy nem jó a leszívó (nem tudom a nevét), és hogy ebből egyszer baj lesz. Nem tudom, hány perc telt el a sírásig, anyu sem tudja. Közben megjött a gyerekorvos. Inkubátorba tették, pár napig abban is volt. Nem láthattam. Nem tették a mellkasomra.
Közben tüdőgyulladásom lett, egész nap remegtem, az ágy megint mozgott velem. Mikor kiment az érzéstelenítő, minden köhögésnél úgy fájt a sebem, mintha szétszakadna, ez itthon is elkísért még pár hétig.
A nappalos csecsemős műszakváltás előtt, este 6 körül behozta, megállt vele az ágyam végénél kb. 2 másodpercre, fel sem fogtam és már kivitte. Hiába nyújtottam felé a kezem, nem hozta közelebb. Annyit tudtam mondani neki, hogy Szia, nyuszikám, gyönyörű vagy, szeretlek.
Éjjel egy fiatal nővér? Fogalmam sincs, ki volt, sosem láttam ott, de gondolom, megesett rajtunk a szíve, mert behozta, odasúgta, hogy egy perc, de szerintem legalább negyedórát bent volt, a mellkasomra fektette. Életem legszebb percei voltak. Végig mosolygott.
Másnap már rendesen behozták, cicire tettem és úgy féltem, hogy ügyetlen leszek. De ő ügyes volt, rögtön elkapta, elsőre és utána is mindig. Párszor jönni akartak segíteni, megmutatni, hiszen fogalmam sem volt, hogy kell, de meglepetten fordultak ki.
- Na, ügyes!
És innentől kezdve nekem semmi nem fájt, még a köhögés közbeni kínjaimat is eltompította, hogy ott volt. Ő egy Csoda. Most itt szuszog mellettem, másfél éves. Anya vagyok. Végre. ANYA. Boldog anya.
T.
Olvass még szüléstörténeteket!
Vetélés után három hónappal ismét babát vártam
Két vetélés után sikerült a lombik
Későn indították be a szülést
