2012-ben megvolt az esküvőnk. Kellett egy kis munkaviszony, és jöhetett a baba, mindig is így terveztük. Hónapról hónapra csak tesztelgettem. A hatodik hónap után már kezdtem félni, hogy valami nincs rendben. Elmentem a nőgyógyászhoz, aki megnyugtatott, hogy minden szuperül működik a vérvétel és vizsgálat alapján. Annyit mondott még, hogy ha gondolom, nézessük meg a férjem „katonáit”, utána vizsgálódnánk tovább nálam. A férjemnél minden rendem volt. A következő lépés: petevezeték-átfúvás! Meg is lett az időpont erre a félelmetes eseményre. Itt jött a fordulat: a műtét előtti napon pozitívat teszteltem. El sem akartam hinni, egyből hívtam is az orvosom, hogy lemondjam a másnapi akciót.
Azt beszéltük meg, hogy két hét múlva megyek vizsgálatra, addigra már látszódni fog minden. Egy hét elteltével a munkahelyemen barnás pecsételést vettem észre, amitől nagyon megijedtem. Hazaérve egyből hívtuk a kórházat. Nem tudtam, mire számítsak, a telefonban sok jóval nem biztattak, ráadásul nagyon lekezelőek voltak. Gondolom millió ilyen eset van, hogy első babás anyuka agyon aggódja magát címszóval próbálják lerázni a kismamákat. Úgy gondoltam, be kell mennünk. „Ultrahang alapján nem normális formájú petezsákban életjelet nem adó embrió feltételezhető.” A hatodik hétre saccolta az ügyeletes orvos. Rendes volt, de nem mondta, hogy minden rendben lesz.
Azt mondta, hogy egy hét múlva jelentkezzek orvosomnál. Sajnos spontán vetélés lett belőle, amit soha nem felejtek el. Szerencsére műteni nem kellett, magától kitisztult minden. Az orvosom nagyon pozitív beállítottságú: teherbe tudok esni ez már tény. Vigasztalt, hogy ennek a babának lehet, hogy valami baja lett volna, a természet végezte a dolgát.
Fel a fejjel, gyakoroljunk tovább! Három hónapra rá ismét pozitív a teszt. Boldog voltam a kétségek között: mi lesz, ha megint baj van? Hívtam az orvosom, aki adott időpontot egy héttel későbbre. Szerencsére minden rendben volt: szabályos petezsák, de még nem volt szívhang, csak a két héttel későbbi vizsgálaton. Kaptam gyógyszert az előző vetélés miatt. Borzasztó hosszú volt kivárni a következő ultrahangot, ahol megbizonyosodhattunk, hogy vele már minden rendben, dobog a kis szíve. A terhesség tökéletes volt, minden percét imádtam, hiányzik is sokszor. Na, nem az utolsó két hét, az tény.
A kiírás dátuma 2015. 03.09. Ezen a napon sem történt semmi, kezdődtek a másnaponkénti ctg-k. Na, meg a magzatvíz vizsgálat (amnioszkópia). Az orvosom azt mondta, hogy itt Győrben, a kórházban tíz napot lehet ráhúzni, ha minden oké, utána indítják a szülést. Március 14-én szombaton reggel ctg. Mondta az aznap ügyeletes dokim, hogy úgy látja, akár ma is meglehetne a baba. Nem nagyon tetszett az ötlet, hiszen még volt három-négy napunk. Féltem az indítástól, sok jót nem olvastam róla. Abban egyeztünk meg, hogy ha gondolom, délután menjek vissza. Eszem ágában sem volt! Minimálisan már nyitva volt a méhszáj, de hát van, akinek az egész terhessége alatt nyitva van. Nem fog engem csőbe húzni a doki! Nem történt aznap semmi. Hétfőn újból ctg: semmi! Itt már kaptam konkrét információt a szerda reggeli indításkor, hogy reggel 7-kor az osztályon jelentkeznem kell, ha addig nem indul be a szülés.
Aznap este nagyon sokat sírtam, féltem mindentől. El kell őt engednem magamtól. Vártam is, meg nem is. Kedd délután négy óra körül az indítás előtti napon szurkált a hasam. Kicsit fájt is, de igazából nem tudtam, mit kell éreznem, ha egyszer majd beindul a szülés. Kezdtem figyelni az órát: szabályosan, tíz percenként jöttek a fájások. Szóltam a páromnak, hogy lehet, hogy beindult magától, milyen jó! Örültem. Este 9-kor jutottam el odáig, hogy hol három perces, hol öt percesek a fájások, most már induljunk a kórházba.
9:25-kor felvettek, megvizsgált az ügyeletes, aki annyit mondott, hogy nyugodtan maradhattam volna még otthon. Hát köszönöm szépen! Utólag igaza volt. Tájékoztatták a fogadott orvosomat, akivel ugye másnap reggel lett volna a randink. Beöntés-borotva-ctg-séta! Teltek az órák, de semmi nem történt, csak egyre jobban fájt. Visszagondolva már összefolynak az események, kihagy az emlékezetem. Nem kaptam semmit, minden haladt a maga rendjén, csak lassan. Senki nem mondta, hogy mindjárt vége, pedig ezt már nagyon szerettem volna hallani a hajnali órákban.
Reggel 7-kor megjelent a fogadott orvosom, megvizsgált és burkot repesztett. Nem kérdeztem mit, miért, hogyan, csak legyen már vége! Na, innentől kezdve önkívületi állapot! A 10. óra vajúdás nagyon fájt már. Labdán már nagyon nem volt jó, mondtak mindenfélét, hogy mit hogyan kellene, de úgy nagyon nem volt jó. Végre elérkezett a pillanat, amikor kimondták, hogy következő fájásnál nyomhatok. Na, de nekem nem volt olyan érzetem, hogy nyomnom kellene! Ezt ott akkor nem mondtam, csak nyomtam! Három nyomásra 9:29-kor megszületett a kisfiunk, és tényleg abban a pillanatban elmúlt minden fájdalom. Kemény menet volt, de őérte bármikor újra végigcsinálnám!
Renáta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
