Kicsi babánk decemberben fogant meg. Féltem, izgatott voltam, megállás nélkül gondolkodtam, hogy miben lesz más az életünk az érkezése után. Az első pár hét rendben volt, majd megjött a 12. heti genetikai véreredményem: közepes kockázatú esély a Down-szindrómára. Egyébként az ultrahangon minden erre utaló érték rendben volt. Nagyon sírtam.
Beszéltem a fogadott doktorommal, aki elmondta a lehetőségeket. Drága vérvizsgálat, ami nem 100 százalék, méhlepény-biopszia, vagy magzatvízvétel (ezek 100 százalékosak). Az értékeim alapján a méhlepény biopszia lett a „nyerő”.
Rá két hétre megtörtént a mintavétel. Majd a következő két hét iszonyú lassan telt az eredmény érkezéséig... Egyszer megcsörrent a telefonom. Negatív az eredmény, és kislány. Akkora szikla zuhant le a szívemről... Nagyon boldogok voltunk.
Teltek múltak a hetek, minden rendben. Majd a 29 .hetem körül sokszor voltam rosszul, fejfájás, szapora pulzus. Mértük a vérnyomásom, elég magaska volt, de nem vészes. Tegyük hozzá, nyár volt. Mentünk a 30. heti kötelező ultrahangra, de annyira rosszul voltam, hogy inkább a sürgősségire mentünk be. Két óra hossza után a szülőszobára hívtak be. Mértek vérnyomást, vért vettek, néztek vizeletet, és ctg-t is csináltak. Eredményem: hipertónia. Pár nap kórházat mondtak, míg beállítják azt.
Az első éjszaka csacsogással telt a szobatársammal. Másnap mennem kellett az előző napi elmaradt ultrahangra. Battyogok le, hívnak be... Mint ahogy mindig, semmi félelem nélkül. Észrevettem, hogy egy pontot nagyon sokáig néz a szonográfus... Majd hív egy főorvost. Ő is vizsgál. Majd elhangzik „duodenum atresia”. Lesek, a vérnyomásom az egekben, szédülök az idegességtől. Mi lehet az vajon?!? Patkóbél-elzáródás. Erre utaló jelek vannak.
Ezer kérdés a fejemben, félelem, aggódás... És jön a sok: „szülésig nincs hazamenet, - amint megszületik, műteni kell, mert meghal, retardált a kicsi, átszállítanak egy arra speckó kórházba/Szeged/Pest (ami az otthonunktól vagy 70 vagy 110 km)”. Itt kezdődött a pokol. A harc, miszerint nyolc orvosból hét azt mondta, hogy ezzel nem kell kórházban feküdni, csak érdemes az arra specializálódott kórházban szülnöm. Az az egy doki, aki nem engedett, az osztályvezető volt.
De a 3 hét „holnap átszállítjuk ide vagy oda”, és a „minek fekszik bent-ből” és ezek váltakozásából elegem lett és hazajöttem a saját felelősségemre. Így hetente, kéthetente kellett kontrollra mennem. A vége felé azt mondták, hogy valószínűleg nincs is semmi baja. Azt is mondták, hogy míg ez csak gyanú, szülhetek abban a kórházban. Elhittem, bíztam s reméltem, hogy ez így van.
38+6-ra megszületett 3100 grammal, és 53 centiméterrel a kislányunk. Mondták, hogy az volt az első dolga, hogy kakilt. Ami a patkóbél-elzáródást nagy valószínűséggel kizárja. Szopizott is szépen, így komolyabb vizsgálat nem is történt.
Másnap este sokat kezdett bukni, már gyanítottak valamit, de csak másnap lett ultrahang. Akkor már tudtam, hogy van baj, nem kicsi. Összeesett belek, reflux, renyhe bélmozgás, nincsenek gázok. Pár óra alatt minden összeomlott.
Kicsi babánkat vitték Pestre, mi külön autóval robogtunk utána. Ott már vártak minket. Addigra kivizsgálták a picikénket, és kapott is egy szobácskát. Jött a nagy beszélgetés... Másnap műtét. A patkóbél kis híján el van záródva. Az éjszaka borzalmas volt, behunyt szemmel is folytonos gyermeksírást hallottam. Elválasztva tőle, akit 9 hónapig hordtam... És úgy, hogy tudom, hogy műtét vár rá... Szörnyű volt.
A műtét hála Istennek jól sikerült. Hosszú és nehéz két hét után hazatérhettünk. Azóta volt epeköve is négy hónaposan, de azon is túl van már. Most már 7 hónapos a kis CSODABABÁNK.
Alexandra
Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
