A netezők életét megkeserítő szó, a spam (levélszemét) eredetileg a legótvarabb hulladékokból összeütött angol dobozos löncshús neve. Ezt emelte a legendás „Monty Pyhton Repülő Cirkusza” egy olyan marháskodás címévé, mely végül világszerte stílusikon lett. Így 1975-ben a szarból mégiscsak várat emeltek, kitalálva ezt az angol történelmet kíméletlenül fricskázó fogalmat.  Mindössze 150 ezer fontból Skóciában meg is rendezték, noha ez a pénz még arra sem volt elég, hogy pár nyamvadt élő lovat vegyenek... Viszont örök nyereségként így pattant ki fejükből a mára klasszikussá vált kókuszdiós ugribugris „lovaglás”! Látva anyagi vergődésüket, még a Pink Floyd és a Led Zeppelin is beszállt adománnyal e bulijukba. Erről a szintén dicső közelebb múltról a Wikipédián, illetve http://montypython.lap.hu -on lehet csemegézni.

Rajongóik számosan vannak azóta világszerte, így mi is – hála Galla Miklós fordítói és terjesztői hevületének– jó ideje megismerkedhettünk már a hat őrült angol zsenivel. Mindegyikük a fanyar szigetországi humor mintapéldánya (Gilliam meg az utánozhatatlan animációjuk mestere), olyannyira, hogy hármat közülük be is választottak minden idők ötven legjobb humoristája közé. Ezért nem túlzás, ha klasszikusnak nevezem a cirkuszukat, mert amit ők karikírozásba, nevetésbe ágyazva lefektettek történelem-, nép- és emberi magatartásvizsgálat címén, az máig utolérhetetlenül friss, aktuális, sőt hál’ istennek nyolc napon túl se gyógyul, inkább elgondolkozásra ingerel. Boldog nép lehet az, amelyik röhögve kibírja Montyék kíméletlen és minden apró nüanszra lecsapó pengeéles poénjait – vegyük csak Arthur király britjeit meg a Brian életében szereplő zsidókat –, pedig hát lett volna okuk tartósan megsértődni és hisztériásan őrjöngeni, olyan durva látleletet adtak róluk a (sok-sok női szerepben is brillírozó) akkori fiúk.

De a nagyság pont elviseli a rajta vihogást is, sőt önmagán tud a legnagyobbat röhögni – szerencsésebb országokban ez már csak így megyen... Amerika is elég jól tolerálja a South Park bicskanyitogatását 15 éve már. A Madáchban is emberek ezrei lettek beoltva e nagy dózisú humorvakcinával majd három éve folyamatosan, ami önelégültség, felfuvalkodottság, mások kirekesztéséből kovácsolt álöntudat és egyéb néphülyítő vész ellen véd. A röhögős felhőtlen jókedv szárnyain Madáchék elemelnek a komor napi valóságunktól, bár minden percben azért utalnak is rá.  Szirtes Tamás rendező teljesen a jelen Magyarországára szabta – Bárány Ferenc fordításában és egy dala segítségével – e jól ismert löncskonzerv bádogruháját: az itteni viszonyok köszönnek vissza a nemesen hülye brit múlt idehonosított kavalkádjában.

Azok a tüneményesen színes-szellemes jelmezek, melyek Rományi Nóra, illetve díszletek, melyek Rózsa István munkáját dicsérik, minden őrült ötlet kiváló támogatói. Nem vallanánk szégyent sehol gazdagabb tájékon se. Mert a régi filmből aztán – az idő, a divat, na és a pénz parancsára is – 2005 márciusában New York-i musicalbemutató lett, amit egy év múlva tomboló londoni West End-siker követett; s íme, három év múltán már mi is tapsolhattunk gyalogéknak! (Tony-díjjelölések özöne és 3 el is nyert kitüntetés rangsorolja a darabot.) Tökéletesen illeszkedik hofisan elszabott Pestünkhöz ez az egész tohuvabohu, és ettől is lesz szerintem olyan sikerszériája, mint a sok évtizede futó Macskáknak...

Minden részvevője meg is érdemelné ezt, mert – olyan lubickolást csaptak a színpadon poénokban, zenében, dalban, mozgásokban (koreográfusuk a híres Fekete Vámpír, Tihanyi Ákos, karmester Zádori László), hogy csak na!  Miután kezdésül a hamiskás zenészeket nemes egyszerűséggel lelövi a felajzott karmester, e dörrenésekre tényleg úgy elgaloppírozzák magukat a szereplők, hogy meg se állnak a kétrészes mű végéig! A kókuszdió-csattogásra saját lábán lovagló király – Barát Attila leheletnyi fenséges komolyságot azért mindig megőrző, idézőjeles alakításában – rögvest két Fábry Sándor-imitátor őrszembe botlik lovaghajkurászós útján. Ezek – végigvihogva „fenséges-pazar” vágtáját – el is kergetik Tüdő-izomcsávós rizsájukkal a koronás vándort, Patsy-val, az ő csörgő-zörgő hű csatlósával együtt. A kietlen brit vidék eme Sancho Panzáját Ömböli Pál adja, aki tekintélyes termetét meghazudtoló keccsel táncolja és énekli el jóval később a mű legnagyobb slágerét: a Felhők mögött mindig kék az ég címűt (átvéve a Brian életéből).

A lankadó élcsapat térítő útja során ezután belefut ott a mocsárvilág kellős közepén egy zavaros, anarcho-szindikalista forradalmár-bölcsész dumát pöszögő nyomoroncba és b.  anyukájába. Már-már fokozhatatlan az abszurditás, noha ezt a vonalat nem is annyira a huszon-harmincévesek értékelik nyerítve, mint inkább az ezt létező cucilizmusként bőrükön megélt idősebbek... Nagy Sándor, aki – színészsége mellett – az Adagio énektrió legolvadóbb nézésű tagjaként tipikus bel ami, ebben a szerepében – végighadarva egy rövidített Marx-Engels-Lenin összest – lenyűgözően szellemes. Síkproliból Sir Galahaddé transzformálódva aranyszőkén is végig humoránál van, egészségesen kitörve az olajos pillantású Ájem latin lóver-dobozból. Mint majdnem mindenki – kivéve az egyetlen valódi nőt, a Tó Tündérét – ő is több szerepet alakít (mást-mást előadásonként és egy este is jó pár félét), így ezen túl még a mocsok erőszakosan nősíteni akaró királyi apukát, illetve a rettenetes Fekete Lovagot is előadja... Ebben az ő felszalámizása valódi szcenikai bravúr.

Az egész sztorit egy lelkes angol (öltönyös) történelemtanár vezeti fel – Serbán Attila egyik arca a négyből –, és mivel gyorsan beszél, az elején bemelegítésnek egy kis magyaros tatárjárásos katyvaszt, amolyan „mongol vagy angol, egyre megy vazze!” – revüt is kapunk. Szirtes azon törekvése, hogy ne csak a brit, de a hazai vérzivatarok is feltűnjenek, igen frappáns, kavalkádos tömegjelenetben tárul elénk. Plusz sikerül így behoznia a színre a régi Monty Python-truvájt, a nyers hallal pofozkodást is. Nálunk ezt épp a mongolok viszik véghez, de így is simán belefér a dilibe. Ha már említettük az egyetlen – a filmben nem is szereplő, csak a zenés színház kedvéért megírt – hősnőt, emeljük meg kalapunk Molnár Szilvia hangi, testi és egyéb kvalitásai előtt. A Lohengrin fennköltségét kifigurázó csónakjelenetben, ahogy a többiben is – jó alakján csodaszép jelmezben – hatalmas karikírozókészséggel alakítja a mindent magának akaró-kikaparó díva szerepét, a tünde kötelező szendeségét félredobva. Még a vasfüggöny elé odahengeredik a koszba, csakhogy ő látszódjék utoljára a tapsorkánban.

A másik nőt – Montyék hagyományaihoz hűen persze – egy férfi, Galbenisz Tomasz adja, aki épp olyan randa sipítozós vénség, mint az ő klasszikus angol öregasszonyaik, sőt jobb pillanataiban teljesen a már elhunyt, valaha örök boszit adó Bakó Mártára hajaz. Concorde alakítása az ő nevéhez fűződik szilveszter délutánján. Mivel mindegyik figura hármas szereposztásban lép színre, változik, ki mikor kivel ökörködik éppen együtt, nehéz is felismerni a maszk alatt az egyéneket. Segítségül itt a hivatalos lista az aktuális előadásokról, szereplőkről (én ezt a 2008-as szilveszteri adásról írtam). 

Akkor épp Sir Robin Weil Róbert, Sir Lancelot pedig Nagy Balázs volt. Mindegyikük hálás magánszámokat kapott lovagként a rendezőtől, mert a mindig maga alá csináló, gyáva Robin énekelheti-táncolhatja a „mindenhol keresni kell egy magyart” témájú nótát, ami a Szent Grált keresők legfontosabb teljesítendő feladatát – a Madáchba bekerülést és fellépést – jelenti (az eredetiben persze egy zsidót kell találniuk, mert az ottani célkitűzés: bejutni Broadway-re, csak így teljesülhetne, lévén ugye a szórakoztatóipar az ő territóriumuk Montyék szerint). Sir Lancelot pedig miközben „hősleg” kiszabadítja a fogoly Herbertet, belé is szeret, és hipp-hopp rájön, hogy jé, ő tulajdonképpen homokos... Ez fergeteges tempójú és ruhájú melegbárhangulatot indukál a cuki fiútánckar ehhez illő mozgásával.

Ezentúl Nagy Balázs még a vitriolos nyelvű francia gúnyolódót (minden angol rémálmát) és a gördeszkán cirkuszi vénával a magasban száguldozó Tim varázslót is alakítja – bár negyedik szerepében, a Ni-t mondó Főlovagként meg épp a legyökerezettséggel hat... Weil Róbert a bepisilős Robinon túllépve ájtatos szerzetesként idegőrlő időhúzással motyog a fenevaddal szembeni élethalálharcban. Mert az események a Vérnyúl jegyében zajlanak persze.  Serbán Attila formálja meg – a történész, a Hullajól érzem magam-táncban bizonyítgató pestises öregapa és a pimasz lantos mellett – az angyalarcú, hímező-hámozó, szendén picsogó Herbert királyfit, kit gonosz apja (Nagy Sándor) erőszakkal akar – óh, borzalom!! – megnősíteni...

Szőrmepomponos hálóingecskéjében, aranyló bubifrizurája alól ártatlanul pillogó szemecskéjével és a függönyök, sőt minden textil iránti olthatatlan érdeklődésével csipkésen nőlelkű androgünt játszik, aki a zord atyai önkény ellen nagyobb drámát bír rendezni hangban és táncban, mint száz sárkányőrizte igazi királykisasszony... Annyi kényeskedéssel és mórikálással teszi ezt, ami még épp nem ciki, de jól érzékelteti a természet szemétsége – asszony férfitestbe zárva – miatti bánatát. Ám hős Lancelotja karján megleli a „szőke férfiban legszebb nő” helyét a világban, amitől ki is simul teljesen e lila, lányos fiúszobában.  Végül a már teljesen „megdolgozott” közönséget is bevonják a játékba, hiszen a Szent Serblit – nagyon jó a rajzos, vetített Gilliam-féle körítés is – egy néző (fiatal srác) széke alatt leli meg végre a válogatott csipetcsapat annyi megtöretés és hercehurca után.

A gyereket ( ő is beépített-e, nem tudom) felhívják magukhoz, sőt kitüntetve bevonják a Kerekasztal Lovagjai körébe, mintegy ezáltal is hirdetve a nézők és a színház megbonthatatlan egységét és barátságát (ez az állandó jelzői szerkezet kis visszautalás a kezdeti marxi-lenini hablatyra). Két részben játsszák iszonyú hajtásban, végig nevetésben fürdetve a közönséget és magukat. A teljes asszociációs elengedettség meglátszik mindenben (ami nem jelent fegyelmezetlenséget, mert precíz a tánckar, jól cseng mindenkinek hangja, tökéletes az összhang a szereplők közt), hisz például a franciák – végső biológiai csapást mérve így az utált angolokra – Charles De Gaulle-tól Edith Piafon keresztül Marcel Marceau-ig (híres pantomimművészük) mindenkijüket trikolóros fodrokban kánkánoztatják...

Két szomszédvár örök kakaskodása pár percben összefoglalva. Poéntűzijáték és önfeledt bolondozás a magyar Spamalot a szigorú koreográfia, a nehéz szövegek/énekek és a bonyolult színpadi trükkök – festett díszletek mozgatása, stb. – dacára. Voltak olyan felvetések a bemutató környékén, hogy ez sajna nem száz százalékig Monty Python... Hogy is lehetne az itteni alapanyagból?! De a nagy hatosfogat szelleme nem veszett el, csak átalakult, ahogy minden adaptációnál ez megtörténik. Érthető az is, hogy a Madáchban – Montyékkal ellentétben –, nem nyomják annyira a musical mint műfaj durván karcos kritikáját, lévén azért ez a közegük. De sok önirónia belefér e lágyabb verzióba is. A szedett-vedett – szakácsi szakszóval pepihusis – löncs, a Spamalot magyaros ízekkel (Röltex Rózsi és hasonló kiszólások) , tálalásban nagyon is fogyasztható!

Juszasz