2016.11.19-én szombaton, éjfél és hajnal 3 óra között fura érzéseket tapasztaltam. Körülbelül 10 percenként érkeztek, nem voltak különösen erősek, a hasam alsó részébe húzódott. Végül sikerült elaludnom. Ezek voltak az első jósló fájások a 39. hét 2. napján.
2016.11.20-án vasárnap újrakezdődött valamikor a délelőtt, majd nagyjából ebédtől elkezdett folyamatossá válni. Estére eljutottam odáig, hogy 5-6 percenként jött és már igen kellemetlenné vált.
Délután felhívtam a választott orvost, elmondtam neki mi a helyzet. Vidéken járt, javasolta, menjek be a kórházba, hogy megnézzenek, ha a baba meg akar születni, elindul azonnal.
Este bementünk a férjemmel a Bajcsy-Zsilinszky kórházba, hogy megmondják ez már az-e. Fiatal szülész orvosnő vizsgált, nem tartotta elég jónak a fájásaimat, mert nem sugárzott föl a hasam egészére, kábé a köldököm vonalánál véget ért a feszülés. Egy ujjnyira tágultam, ez kevés volt. A fájások, amikor jöttek, zihálva lélegeztem és a legtöbb esetben már fájt annyira, hogy kapaszkodnom kellett valamibe. Nem vettek fel a szülőszobába, mi meg csalódottan hazamentünk.
Nem aludtunk egy pillanatig sem. Eljutott odáig a rendszeresség, hogy 2-3 percenként jött, hajnal 4-kor már odáig fajult, hogy a testem görcsbe rándult, a férjembe kapaszkodtam, amíg tartott. Egyre jobban fájt, férjem már könnyek között kért, hogy induljunk a kórházba. 5-kor bementünk, azzal a tudattal, hogy minket nem fognak elküldeni, ott maradunk, ezek nem lehetnek szimpla jósló fájások, amik ennyi ideje tartanak, erősödnek, sűrűsödnek és ilyen fájdalmasak. A doktornő nulla empátiával kijelentette, hogy oké, ha már visszajöttünk, felvesz, de készüljek rá, amint jön a reggeli váltás, kiraknak osztályra, mert ezek a fájások szerinte semmire sem jók, különben is ez még napokig eltarthat így, ebből semmi nem lesz. Amint felvett, hívtuk az orvost és a szülésznőt, hogy bent vagyok. A szülésznő úgy fél óra múlva érkezett, megvizsgált, biztatott, ha jön a dokim burkot repesztenek, és még délelőtt megszületik a kisfiam. Kezdtünk megnyugodni.
Mire az orvos beért megvolt a beöntés, ami nem volt kellemetlen, így nem bántam, meg úgy voltam, ha eljutunk a kitolási szakaszba sokkal jobb, ha onnan nem jön belőlem már sok minden.
Reggel 8 óra körül a burokrepesztés semmilyen érzéssel nem járt, megnyugtatóan csurgott a meleg magzatvíz, ami már biztos ígérete volt annak, megszületik a kisfiam. Ezután a fájdalom fájásról fájásra rosszabb lett. Végül lefeküdtem az oldalamra a szülőszobában lévő ágyra, és onnantól kezdve fel sem keltem. Két szóval tudom jellemezni ezt a fájdalmat: fokozódó és elviselhetetlen. Mondta a szülésznő, ez csak a kezdet, hiszen a kitolási szakasz a legnehezebb. Elképzelem sem volt, hogyan viselem el. Hiába mondogatták, gondolj a kisbabádra, hamarosan magadhoz ölelheted, a mérhetetlen fájdalom a kisfiam iránti őszinte vágyat elnyomta, nem tudtam arra gondolni, hogy ez a fájdalom jó, ez a fájdalom segít neki megszületni. A víz az első órákban patakzott rólam, de volt, mikor a hideg rázott. Fél óra után csak a melltartó volt rajtam, lábam között egy betét, nem érdekelt, ki lát, pedig alaposan kigondolt „szülési öltözékkel” érkeztem a kórházba, még egy fürdőruha felső is volt nálam, mert gondoltam, ha kádban vajúdok, úgy milyen jó lesz, hogy van rajtam valami tisztességes. Vicc, miket hittem.
A férjembe csimpaszkodtam, aki próbált tartani, biztatni, hogy vegyek levegőt, másik oldalon pedig a szülésznő tartott olykor. Kaptam valami injekciót, ami kicsit enyhített a kínokon, de tényleg csak egy kicsit, komolyabb jelentősége nem volt. Folyamatosan vizsgáltak, de mindig csak akkor, amikor jött a fájás, tehát a legrosszabb pillanatban. Úgy rakosgatták a végtagjaimat azon az ágyon, mint egy rongybabának, nem volt erőm megmozdítani semmimet.
A fájások alatt görcsbe rándult testtel feszültem. Amikor az infúzióhoz ökölbe kellett volna szorítani a kézfejem, már az sem ment. Elég gyorsan eljutottam odáig, hogy kérlelni kezdtem mindenkit, a férjemet, a szülésznőt és az orvost, adjanak fájdalomcsillapítást. Csak azt a két szurit nyomták belém, pedig többször (még mielőtt idáig jutottunk akkor is) kértem az epidurált. A doki és a szülésznő megbeszélte egymás közt, mivel a gépek szerint nem elég erősek a fájások, az epidurál csak belassítaná a természetes szülést, így nem adtak, és a végén azt mondták, már nem lehet, mert abba a szakaszba értünk. A férjem is hagyta őket, úgy gondolta, muszáj belemennie a játékba, hiszen egy szülés biztosan ennyire fáj, és mi jó kezekben vagyunk (egyébként tényleg jó kezekben voltunk), de képtelen voltam képviselni az érdekeimet, más meg nem tette meg helyettem. Nem felejtem el, hányszor mondtam ki, hogy segítsetek, adjatok valamit, vagy nem bírom tovább.
Aztán adtak oxitocint, a fájások még rosszabbak, segítségért könyörögtem. Feltekerték, hogy erősödjenek, közben kérdezgették, mit érzek. Érzem-e a fejét, tudok-e a nyomni, aztán mondták, hogy véletlenül se nyomjak. Aztán letekerték és enyhült... Szerintük... Nekem már semmi sem volt jó. 11 óra körül elkezdtek jönni-menni a főorvosok, vizsgáltak, mindenki bennem nyúlkált. Volt pillanat, amikor felkiáltottam: elég!
A kisfiam feje nem illeszkedett be jól a szülőcsatornába, nem forgott, bár kitágultam ahhoz, hogy megszülethessen. Utólag kiderült, amikor elkezdték adni a fájáserősítőt, akkor a szívhangja vészesen zuhanni kezdett. Férjem azt mondta, a dokim szerinte azonnal vitt volna műteni… De nem tehette. Miért? Egyrészt foglalt volt, utána pedig ki kellett fertőtleníteni. Másrészt (ezt közben azért felfogtam) engedélyeztetnie kellett a főorvosokkal. Itt újra szembesültünk azzal, ki hol helyezkedik el egy kórházi orvosi ranglétrán. A kórház teljes mértékben beavatkozás-mentes, természetes szülés párti, amivel nincs is igazán gond. Gondolom az epidurál nem olcsó fájdalomcsillapító eljárás, később valószínűleg az orvosomnak indokolnia kellett volna, minek is kérte. Megértettem már közben is, mi miért történt, de az az egy óra, amíg elvittek a műtőbe, lassan telt, és már szinte minden mozdulatra jött a fájás.
Amikor felkerültem a műtőasztalra és szúrták a gerincközeli érzéstelenítést, előtte, illetve közben is fájásom volt. Elsőre sikerült a szúrás és az érzés leírhatatlan! Abban a pillanatban megkönnyebbült a testem, elmúlt minden fájdalom, hátradőltem, végre újra önmagam voltam és végre újra tudtam a kisfiamra gondolni. Pár perc alatt előkészítettek, megkezdődött a műtét, és a kezdéstől talán nem telt el három perc, világra jött életem legnagyobb csodája a kisfiam, Iván, 3700 grammal és 56 centiméterrel. A műtét folyamán mindenki mérhetetlen kedvességgel nyúlt hozzám és bánt velem, mindenről teljes körűen tájékoztattak. Őszintén szólva meglepett az a figyelmesség, amiben részesültem.
Kisbabám nem jól illeszkedett, nem forgott be szülés közben, nyakára volt tekeredve a zsinór (mint sok babának, de az ő esetében nem lehetett hagyni, hogy oxigénhiányos állapotban szülessen meg), ami valószínű visszafogta és végül belekakilt a magzatvízbe. Felsírt és vitték is. Pár perc múlva visszahozta a szülésznő, adtam neki egy puszit és vitték apának, aki a mellkasára rakva pótolt engem kisfiunk életének első pillanataiban.
A császármetszés a legjobb dolog, ami történt. Életem második legszebb pillanata az érzéstelenítés, az első természetesen Iván baba.
Utólag kiderült – én ebből semmit sem érzékeltem –, amikor a vége felé közeledtünk, a szülőszobán mindenki gyorsan összeszedte magát, mert Iván babának meg kellett minél előbb születnie, ezt a szobatársam elbeszéléséből tudom, aki szintén császármetszésre várakozott. A születés módjával, a császármetszéssel teljesen elégedett vagyok, azzal már kevésbé, hogy nem kaptam meg mindent, ami szerintem jár, főként, ha választott orvosa és választott szülésznője van egy kismamának. Az epidurállal ugyanide jutottunk volna, csak mindezt két órával előbb (ezt az orvosom maga mondta), ugyanígy szívhang-leesés lett volna és műtét, de hangsúlyozva, két órával lerövidült volna a szenvedés.
24 órát vajúdtam a fiammal – de természetesen a burokrepesztéstől indult be nagyon az esemény –, a szülés a világon a legfájdalmasabb, a császár maga a megváltás. Mindent összevetve jól tettem, hogy választottam orvost, szülésznőt, hiszen ha ők ketten nem veszik kezükbe az irányítást, akkor sokkal tovább tart a borzalom, és ki tudja, mi történik, ezért tényleg hálás vagyok mindkettőjüknek. Azonban nem vették komolyan a kérésemet, sem a fájdalmamat, így nem mondhatom azt, teljes megelégedésemre szolgáltak. Megértem, hogy a kórházi protokoll szerint kellett eljárni, de azt hittem, az ilyen brutális fájdalom elkerülhető, könnyíthető. Persze megtették, ami tőlük telt és tudom, szülni fájdalmas, de akkor sem lehet ennyire nehéz, különben az én olvasatom szerint nem élnének emberek ezen a földön.
A férjem utólag nagyon sajnálta, hogy nem követelte ki a fájdalomcsillapítást, mert elhitte, a szülés minden esetben ennyire fáj. Mindenki más intenzitással éli meg a fájdalmat. A szülés részét borzalomnak éltem meg, a császármetszés utáni rész meg se kottyant, másnak meg pont az volt szörnyű.
Hétfőn született kisbaba, csütörtök délben jöhettünk haza. A kórházi tartózkodással semmi gond nem akadt. Kellett az a négy nap a műtét utáni regenerálódásra, illetve a babával való ismerkedés, tanulás is itt kezdődött. Nem volt szabad alapítványi szoba, de nem is hiányzott. Háromágyasba kerültem, remek szobatársakkal, semmi zavaró tényező. Egy probléma volt, az alvás hiánya, mert hol az egyik baba, hol a másik sírt, így pedig pihenni nem igazán lehetett, másrészről otthon alszik a legjobban az ember. A kórházi alkalmazottak mind nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, bár a szoptatásra nagyon ráfeszültek, rólam lepergett, amit mondtak, tudtam, a tej nem jön azonnal, a császárosoknál meg főleg nem.
Nem fogom elfelejteni soha, ami történt, nem fog megszépülni és kellemes emlékké válni a vajúdás/szülés része.
Ellenben a császármetszés a legszebb emlék, a legjobb, ami történhetett, egyrészt biztonságban megszületett a fiam, másrészt mindenem teljesen ép maradt, pedig már előre készültem a gátseb okozta kellemetlenségre és az aranyérre. A műtét után 6 órával felkeltem, másnap még húzódott a seb, harmadnap enyhén kellemetlen, de már fájdalomcsillapító sem kellett. Egy hét sem telt el és már semmit sem éreztem.
Ebben az életben soha, de soha többet nem akarok szülni! Ha szeretnénk később testvért a kisfiunknak, az császármetszéssel szeretnénk, ha születne, ebben egyetértünk a férjemmel. Vajúdásról szó sem lehet!
Nem váltam anyává a terhesség során, akkor csak terhes voltam, szó szerinti állapotban. Iván világra jöttét követően lettem anya, azóta is úgy érzem, arra születtem, hogy a kisfiam anyukája legyek. Minden perc egy csoda, amit igyekszem a legpozitívabban megélni, még akkor is, amikor mondjuk fáj a pocakja és vigasztalhatatlanul sír, de amikor elmosolyodik, akkor az én szívem a legboldogabb kerek e világon.
Megtörtént… anya lettem.
Lizi
