meddőség kórház laparoszkópia

34 éves vagyok, 11 éve vagyunk együtt a párommal. Mindig is akartunk gyereket, azonban ahhoz túl racionálisan gondolkodtunk, hogy előbb ne az egzisztenciánkat tegyük rendbe. Egy éven keresztül próbálkoztunk összehozni az utódot, majd amikor elfogadtuk, hogy nem megy, 2015 szeptemberében felkerestünk egy magánklinikát. Magán intézményben akartam a kivizsgálásokat kezdeni, mivel úgy véltem, ez a leggyorsabb útja a válaszok megszerzésének.

Már az első ultrahangos vizsgálatnál válaszokat kaptam: folyadékkal telített az egyik petevezeték, mióma a méhben. Fájt a lelkemnek, de legalább elsőre megtudtunk valamit, miért is nem lettem terhes. Férjem vizsgálatánál nem találtak komolyabbat, határértéken mozgott a srácok gyorsassága. Ebben a kórházban volt életem első olyan nőgyógyászati vizsgálata, amikor tényleg nem éreztem semmi kellemetlent, elképesztően modern a felszerelés (persze zavarban voltam, mint mindig, hogy egy idegen meztelenül lát). Egy dolog, ami nem volt korrekt: nem adták ki az ultrahanggal készült képeket, mert szerintük az a saját dokumentációjuk, így a telefonommal fényképeztem és később hívattam elő őket. A műtét kivételével az összes hormonvizsgálatot elvégeztettem, hogy biztosan az is rendben van-e, mielőtt továbblépünk. A nálam találtakra csak a laparoszkópiás méh- és hastükrözés jelentett megoldást, ezért elindultam az állami rendszer felé, ugyanis egy ilyen nagyműtét komoly anyagi megterhelést jelent, amit már nem akartunk bevállalni.

Kőbányán lakom, ezért a Bajcsy Zsilinszky Kórházban szerettem volna elvégeztetni a műtétet, illetve a magánklinikán is ajánlották, nagyon jó a laparoszkópiás csapat – mondták –, nem mellesleg ebben a kórházban születtem. Az állami rendszerben a véletlennek köszönhetően egy fiatal orvosba botlottam, akivel megvolt a kezdeti szimpátia, így „kölcsönösen választottuk” egymást. Ő is megvizsgált, mindkét petevezetéket kitágultnak látta (felkavart), miómát nem látott (nem nyugtatott meg). Ami a második vizsgálat után nehezebbé tette a helyzetet, azok kavargó gondolataim, mert ha mindkét petevezeték ugrik, csak a lombik marad. Nehéz volt ezekkel a gondolatokkal beleugrani a műtétbe, miközben tisztában voltam vele, lehet, csak a mesterséges út marad, amit egyelőre nem akartam.

Az orvosválasztásnak az egész folyamat során élveztem előnyeit, de amikor be kellett feküdnöm a kórházba, akkor már nem volt jelentősége, hogy van-e választott orvosom, vagy sem, mert a nővérek akkor is ugyanúgy tették volna a dolgukat (bár nyilván mindenki tudta, kinek a betege vagyok), azonban, aki ilyen műtétre készül és megteheti, ajánlom mégis, válasszon orvost. A dokim még az elején elirányított a kórházban, „fogta” a kezem, így nem voltam elveszve, ha kérdeztem, mindig választ kaptam. Tökéletesen elégedett voltam azzal, amit kaptam az orvosválasztás által.

Első nap a kórházban: koplalás, délben üres leves, délután hashajtó, álmodozás egész éjszaka a rántott húsról. A nem evés az első napon tényleg szörnyű, de kibírható. A hashajtó (finom csoki ízű volt) nem vészes, főleg ha belegondolok, egy beöntés milyen kellemetlenségekkel jár. Furcsa volt, műtét után először kötelességből kezdtem enni és inni, az előző napi álmodozás a nagy zabálásról a semmibe veszett. Apró kortyok a vízből és kis falatkák jutottak este, no meg kis hányinger, nem volt vészes.

A műtét másfél órás, nekem röpke pillanat. Nem esett ki egy pillanat sem ébresztés után, még illedelmesen meg is köszöntem a műtőben lévőknek a munkáját. Sírni kezdtem – gondolom, az érzelmi megrázkódtatás volt a vétkes – kitoltak, a férjem mondta, megmaradt mindenem, akkor még jobban sírtam. Három tapasz volt a hasamon, a köldöknél a legnagyobb. Órákig feküdni kellett, mint a hasi műtétek után általában, aludni nem tudtam, de a szememet nehezen tartottam nyitva. Kaptam katétert, az aztán tényleg kellemetlen. Olyan volt, mintha folyton pisilnem kéne, felkelni sem tudtam, amíg bent volt. Két infúzió csorgott le, plusz fájdalomcsillapító, amiért hálát rebegtem. A műtét után öt órával kimásztam az ágyból, tettem pár lépést, jöttek látogatók, telt az idő. Az alhasamnál fájt, ami másnapra feszüléssé alakult, két nappal később pedig mintha elvágták volna a fájdalmat, harmadnap már egyenesen tudtam állni. A vállamban három napig éreztem nyomást, elvileg a hasamba fújt széndioxid miatt, aztán az is elmúlt. Csalóka érzés volt a gyorsnak hitt felépülés, mert könnyen kifáradtam, három napig a kanapén pihentem (ilyen sem volt még).  Az ötödik napon megtörtént a varratszedés, a köldöknél lévő vágás látszani sem fog, a másik kettő talán két kis halvány vonal lesz.

És mi lett az eredmény? Nem várt és elképzelhetetlen, mindeközben megnyugtató és felkavaró. Megmaradtak a petevezetékeim, átjárható elsőre mindkettő. Érthetetlen, hogyan látták két külön magánrendelőben is kitágultnak. A dokim azt mondta, lehetett gyulladás, ami elmúlt magától, de olyan rejtélyes ez az ügy, hogy erre soha nem lesz válasz, úgy hiszem. Nincs mióma. A Róbert magánkórházban biztosan állították, hogy jóindulatú daganat, a dokim azt mondta, nem valószínű, végül nem is volt ott semmi. Kaptam mindezek helyett endometriózist. Talán ez is gondot okozott a teherbeesésnél.

A beavatkozásról és a kórházi tartózkodásról csak végletekben tudok gondolkodni. Legjobb és legrosszabb. Legjobb, mert mindenki, az orvosom, az összes nővérke, az altatóorvos, a férfi, aki eltolt a műtétre, de még a takarító néni is tapintattal, kedvességgel és mosollyal fordult felém (és más betegek felé is). A legrosszabb azért, mert tudatilag életem legnehezebb feladata volt ezt végigcsinálni. Bemenni és megműtetni magam önszántamból, úgy, hogy nem érzek fájdalmat, nem vagyok beteg, ez a legrosszabb.

Összességében elmondhatom, bizony túléltem ezt is, és hős vagyok a saját szememben (igen, lehetünk magunkra is büszkék). Nagyon szerencsés vagyok, hogy tulajdonképpen három hónap alatt lezongoráztuk és eljutottam a műtétig, ami elviekben segít, reméljük gyakorlatban is, bár maradtak kételyeim. Végső gondolatom, hogy meddőséget kivizsgáltatni, kezelni, megoldani magánorvosokkal karöltve célszerű, ha belátható időn belül szeretnénk megoldást találni.

Következő hónapban újra próbálkozni fogunk. Bízunk a sikerben, mást nem is tehetünk, hiszen szeretnénk családdá válni.

Lizi