Amikor 19 évesen elkezdtem az egyetemet, nem erre készültem. Nem arra, hogy megtalálom azt a személyt, aki képes életvitelszerűen elviselni a hülyeségeimet (=életem párját), majd a hatására összeszedem a bátorságomat és pályát módosítok. Ha pedig valaki azt mondja, hogy 25 évesen egy másik város másik egyetemén online fogok vizsgázni, ölemben az alig egy hónapos kisfiammal, azt biztosan bolondnak nézem. Ez a vizsga nem is olyan régen megvalósult, de itt most a nemszülésem történetét szeretném megosztani veletek.

A terhességemet kifejezetten élveztem, nem voltam rosszul, és a hasam sem lett óriási, szülés előtt egy héttel még simán bicikliztem. A 37. héten derült ki, hogy a félévem egyetlen gyakorlati vizsgáját (az elméleti vizsgák mind online zajlottak) áttették a január végi időpontom helyett december 17-re, én pedig december 27-re voltam kiírva. Az egyetem Pesten, én vidéken, ha ott jön rám a szülés, kétórányi kocsiútra vagyok a választott orvosomtól és kórházamtól. Nem aggódtam különösebben, biztos voltam benne, hogy ez a baba még bent akar maradni. A lelkem mélyén arra számítottam, hogy még a kiírt napon sem történik majd semmi. Szinte nem is éreztem magam terhesnek, hogyis szülhettem volna hamarabb?

13-án nagyban készültem a vizsgámra, közben rám tört a mellszívó-vásárlási láz, úgyhogy a párom elment és megvette, amit már korábban kinéztünk. Aznap este ki is próbáltam (igen, tudom, oxitocin...) és gondosan elmostam minden kis alkatrészét, pedig egyébként utálok mosogatni, ha csak tehetem, halogatom. Későn feküdtem le, hajnal egy felé kerültem ágyba, de hajnal 3-kor felébredtem. A párom éjszakai bagoly, ébren volt még, így beszélgetni kezdtünk.

Kis idő múlva egy addig ismeretlen érzés jött a hasamba, nem hasonlított sem menstruációs görcsre, sem a korábbi jóslókra. Legalább fél percig eltartott, közben kőkemény lett a hasam. A harmadik vagy negyedik ilyennél szóltam a páromnak, hogy ne élje bele magát, de valami gyanúsat érzek. Előkereste a telefonján a jó előre letöltött fájásmérő alkalmazást, és elkezdtük mérni. Szabályos 5-6 percesek, 30-40 másodperc hosszúak, nem különösebben fájdalmasak. Még mindig nem akartam elhinni, hogy ez már AZ lehet, talán a közelgő vizsga miatt hárítottam ennyire.

Amikor az alkalmazás azt írta, lassan készülődjünk a kórházba, csak nevettem, de azért elmentem tusolni és hajat mosni, ne zsíros hajjal szüljek már, ha mégis lesz valami. Jólesett a víz, utána jött egy hosszabb szünet a fájásokban, gondoltam, ez ennyi volt, mehetünk vissza aludni. Tévedtem, pár 10-15 perces után felerősödve tértek vissza a jó kis 5 percesek. Amikor már hánytam és vécére rohangáltam mindegyiknél, akkor kezdtem elhinni, hogy itt 3 nap múlva nem lesz vizsga. Reggel 7 után felhívtam a szülésznőmet, hogy szerinte bemenjünk-e a klinikára. Ő azt javasolta, igen, legfeljebb hazaküldenek.

8 körül értünk be a kórházba, a párom kint várt a kocsiban, amíg az orvosom megvizsgálta a méhszájat és ctg-re küldött. Itt kevésbé éreztem a fájásokat, néha már azt hittem, elmúlnak, de a ctg jelezte őket 70 és 90 közti erősséggel. Ameddig az orvosomra vártam, hogy kiértékelje, átküldtem a leletet a szülésznőmnek. Ő azt mondta, szerinte ezzel fel fognak venni a szülőszobára, minden fájásnál egy kicsit csökkent a baba szívhangja, ezzel mutatva, hogy nyomódik lefelé a feje a medencémben. Végre megjött az orvosom a műtőből, újra megvizsgálta a méhszájat: 2 ujjnyi, vagyis nem tágultam az első vizsgálat óta. Elmondta, hogy ezzel az értékkel még nem vehet fel a szülőszobára, csak akkor, ha burkot repeszt, de azt nem javasolja, könnyen császár lehet a vége. Szerinte inkább menjek haza, aztán lehet, hogy még aznap este találkozunk, lehet, hogy másnap, de akár le is állhat az egész. A burokrepesztéssel kapcsolatban abszolút egyetértettünk, tisztában voltam én is a kockázatokkal, így hazaindultam és felkészültem rá, hogy ez egy hosszú nap lesz.

Otthon beleültem egy kád meleg vízbe, gondoltam, rám fér a szénhidráttöltés, úgyhogy bevittem magammal egy nagy tál szőlőt és banánt. Aztán a fájások felerősödtek, elment a nyákdugó is, ennek örültem, talán végre haladunk. Amikor már több időt töltöttem víztől csöpögő testtel a vécén, mint a jó melegben, akkor úgy döntöttem, inkább kiszállok a kádból. Visszafeküdtem az ágyba, az előre eltervezett sétálgatást nem kívánta egyetlen porcikám sem, de végül is megvolt, továbbra is gyakran látogattam a vécét. Kora délután a párom megkérdezte, nem szeretnék-e visszamenni a kórházba, mert egyre gyakoribbak a fájások és ahogy engem elnéz, erősödnek is. Egy ideig még tartottam magam, ő is igyekezett segíteni, hogy jobban viseljem, de aztán úgy éreztem, eljött az a pont, hogy tényleg be kell mennünk. Újabb telefon a szülésznőmnek, ő is egyetértett, úgyhogy elindultunk. Biztos voltam benne, hogy ezúttal már bent maradok. Hiszen érzem, hogy haladt előre a folyamat, akkor ebből záros határidőn belül szülés lesz, nem? Hát, mint kiderült, az orvosom szerint nem.

Ezúttal jóval lassabban másztam meg a lépcsőket, mint előtte, ismét becsöngettem a szülőszobára, ahol a délelőttről már ismerős ügyeletes szülésznő fogadott. Elmondtam neki, hogy alakul a helyzet és hívta az orvosomat. Gyors vizsgálat, még mindig csak 2 ujjnyinál tartok. Újabb ctg következett, ezúttal csukott szemmel, a szék karfájába kapaszkodva, majd visszabotorkáltam az emeletre az orvosomhoz, aki megint ellenőrizte a méhszájat, de még mindig nem tágultam semmit reggel óta.

Felvázolta a lehetőségeket: mivel a 2 ujjnyi tágulás még nem számít aktív vajúdásnak, vagy hazamegyek megint, vagy kapok egy ágyat a terhespatológián, ameddig nem nyílok tovább. Oda viszont sem a kísérőm, sem a fogadott szülésznőm nem jöhet be hozzám, csak akkor láthatom őket, amikor lekerülök a szülőszobára. Mivel anyukám és a nővérem is pár óra alatt megszült, nem mertem ilyen gyakori fájásokkal hazamenni, kértem, hogy vegyen fel az osztályra.

Rövid adminisztráció után, aminek nagy részét a földön térdelve, egy székre hajolva töltöttem, kaptam egy görcsoldó injekciót, majd jött értem az ügyeletes szülésznő és felkísért a terhespatológiára. Útközben összetalálkoztunk a rangidős kolléganőjével, aki láthatóan tudta, mi a helyzet velem. (A fogadott szülésznőm valószínűleg körbetelefonált mindenkit miattam, amikor megtudta, hogy nem jöhet be.)  Azt tanácsolta, próbáljak aludni, pihenni, mert ez hosszú lesz és nagyon ki fogok fáradni.

Megérkeztünk, kaptam két szobatársat, akiktől okosan megkérdeztem, szülni jöttek-e. Természetesen nem, mindkettőjüknek picike hasa volt, de nem vették zokon a kérdést, látták, mennyire nem vagyok már képben. A szülésznő azzal búcsúzott, hogy később visszajön és valószínűleg kapni fogok egy görcsoldó infúzót, hátha az ellazítja a méhszájat (ezt már az orvosom is kilátásba helyezte korábban).

Ott agonizáltam az ágyamban, nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor jött egy nővér és elkísért az ügyeletes orvoshoz. Ő is megvizsgált, tágulás változatlan. Utólag messenger-üzenetekből rekonstruáltam, délután 5 volt ekkor, vagyis 8+ órája nem tágultam semmit, csak a fájások sűrűsödtek egyre jobban. Javasolta, hogy menjek el tusolni, folyassak meleg vizet a hasamra, hátha az segít. A nővér átsétált velem a tusolóba, adott párnahuzatot törölközőnek, megmutatta, hol a nővérhívó, majd otthagyott. Ráálltam a szocializmusból ottmaradt betontálcára, megnyitottam a csapot és gondoltam, legalább jól kisírom magam végre. Még ez sem hozott megkönnyebbülést, nem jött könny a szememből.

Eddig bíztam abban, hogy halad a vajúdás, csak nem úgy, ahogy a tankönyvek leírják. De amikor már a második orvostól kaptam meg, hogy ez még nem is igazán az, miközben én már majd’ összeestem a fájdalomtól... Akkor kezdtem azt hinni, hogy sosem fogok kitágulni. Ekkor már nagyon sűrűn jött rám az, amit inkább ördögűzésként írnék le, mint szülési fájásként. Próbáltam ellazítani magam és mélyeket lélegezni, de nem sikerült. Rengeteg edzéssel és jógával a hátam mögött megrémített, hogy ennyire nem tudom uralni a testemet. El voltam keseredve, lélekben már felkészültem a császárra, amit annyira el szerettem volna kerülni, de itt már csak az érdekelt, hogy mindketten épségben túl legyünk ezen az egészen.

A kisfiamra gondoltam, hogy mit érezhet, jól van-e. Mióta fájásaim az osztályos felvételi papír szerint „jóslóim” voltak, nem éreztem mozogni, szívhangot talán egyszer néztek a ctg óta. Elszomorított a gondolat, hogy azzal indítom az életét, hogy feladom és meg sem próbálom őt megszülni. De annyira fáradt voltam, hogy esélytelennek tűnt ezt végigcsinálni. Hiszen ez még nem is igazi szülés és már így kivagyok, akkor mi lesz itt később? Megnyomtam a nővérhívót, és az érkező ápolót megkértem, szóljon az orvosomnak, hogy beszélni szeretnék vele egy esetleges császárról. Mint később kiderült, ekkor az orvosom már nem volt bent a klinikán, de a nővér csak bólintott és ment a dolgára.  A fájások közben önkéntelenül leguggoltam és halványan éreztem, mintha a testem tolná lefelé a babát, de azt gondoltam, csak valami delíriumos képzelgés, hiszen előtte kb. 10 perccel mondták, hogy sehol sem tartok még...

Amikor már eleget áztattam magam, visszamentem a kórterembe a szobatársaimat szórakoztatni az ördögűzős magánszámommal. Két fájás közt a párommal beszélgettünk messengeren, bár utólag visszaolvasva fogalmam sincs, hogy értette meg abból a betűhalmazból, hogy mit akarok írni. A szülésznőmnek is írtam, már ő is aggódott, félóránként kérdezgette, mi a helyzet. Az ügyeletes szülésznőt kérte meg, hogy figyeljen oda rám, ameddig ő nem jöhet be. Ő hozta az infúziót, amit ötödszörre sikerült is bekötni sűrű bocsánatkérések közepette. Megnyugtattam, szurkáljon csak, legalább eltereli a figyelmemet. Kérdeztem, nem kaphatnék-e fájdalomcsillapítót, de a válasz a szokásos volt: majd a szülőszobán.

Lefolyt az infúzió, a fájások mintha még gyakrabban jöttek volna. Hívtam egy nővért, kértem, hogy vizsgáljon meg megint az ügyeletes, mert úgy érzem, alakul valami, hátha lemehetek végre a szülőszobára. Nyugtázta a kérésemet, elment és nem láttam többet. Ekkor már azért imádkoztam, hogy folyjon el végre a magzatvíz (ez volt a másik módja annak, hogy végre szabaduljak a száműzetésből) és úgy tűnt, szerencsém van: a fájások közben rózsaszínű folyadék préselődött ki. Bizony, préselődött, mert közben a testem magától nyomni kezdett a fájások közben. Na, itt már kezdett gyanús lenni a dolog, de inkább a magzatvízre fókuszáltam és attól vártam a megváltást. A hívásomra jött egy újabb nővér, faarccal konstatálta, hogy ez bizony magzatvíz, és azzal a lendülettel sarkon is fordult. Még bizonytalanul utánaszóltam, hogy úgy érzem, nyomnom kell, de erre már nem reagált. Közben hívtam a szülésznőmet, hogy jöhet. Utólag mesélte el, hogy amikor meghallotta a telefonban az épp esedékes ördögűzést, azonnal felpattant és rohant befelé hozzám, mert ő már tudta, hogy ebből hamarosan gyerek lesz...

Feljött a következő ügyeletes szülésznő (közben műszakváltás volt), veszekedett velem egy sort, hogy hol a papucsom, miért vannak ledobálva az ágy mellé a cuccaim, majd amikor látta, hogy nem vagyok beszámítható, inkább ő összeszedett helyettem mindent és elindultunk egy emelettel lejjebb. Hozzáteszem, van a klinikán lift, de én végig lépcsőztem mindenhova, sem nekem, sem másnak nem jutott eszébe, hogy használhatnám azt is. Szerencsére nem mentünk messzire, pár fájással később már a szülőágyon feküdtem. Megvizsgált: a buroksapka ép, a méhszáj viszont már majdnem teljesen eltűnt, csak a perem maradt. Hirtelen megértette, miért nem hozott lázba az imént tusolós és nem tusolós papucs kérdésköre. Kikerekedett a szeme és kapkodni kezdett.

Kért, hogy próbáljak sóhajtani nyomás helyett, pedig nem is nyomtam, a magzatkilökő reflex dolgozott. Nem érdekelt, én már nem voltam hajlandó visszatartani semmit. Átfutott az agyamon valami a túl korai nyomásról és a méhszáj ödémásodásáról, de gyanítottam, hogy más az oka a késlekedésnek: várták az orvosomat. Miközben én határozottan nem vajúdtam a magam kellemes 3-4 perces fájásaival, ő egy szó nélkül elment magánrendelni. Értem én, ott is sok kismama számít rá, de azért szólhatott volna... Ennyit hagytak egyedül szenvedni és még én várjak az orvosra, na, persze. Rég nem érdekelt, ki kapja el a gyereket, csak legyen már kint végre. Az egyik fájásnál nagy pukkanással elpattant a burok, így utólag örülök, hogy eddig tartotta magát és pont a megfelelő pillanatban adta fel. Hamarosan megérkezett a szülésznőm, majd az orvos és végül a párom is (őt is felhívtam, már a szülőszobából). Két tolófájás közt gyorsan megkérdeztem, kaphatok-e még EDÁ-t, hátha...

Innentől jött a szokásos protokoll: feküdjek a hátamra, fel a lábat. Ebben a pózban a magzatkilökő reflex mintha kikapcsolt volna, de már nem volt energiám azon vitatkozni, hogy hadd forduljak vissza az oldalamra. A kitolásra visszatért az erőm, hagytak a saját ritmusomban nyomni, nem szóltak bele. A párom mesélte el később, hogy egy ponton a baba feje folyton visszacsúszott és a fájások közben már alig haladt előre. Én semmit nem érzékeltem az egészből, de ő látta, ahogy az orvos a szülésznőhöz fordult, hogy mi legyen. Azt tanácsolta, folytassuk, de nem haladtunk sehova, így végül a fej úgy bukkant elő, hogy az orvos a hasamra támaszkodott.

Más testhelyzetben valószínűleg nem lett volna ilyen probléma, sőt, háton fekve is előbújt volna egy kis türelemmel, dehát a protokoll nagy úr... Amikor a baba annyira lent volt a szülőcsatornában, hogy a ctg már nem érzékelte és csak pittyegett, az orvos lecsatolta rólam és hirtelen teljes csend lett. Ez a jelentéktelen mozzanat beleégett az agyamba, számomra ekkor váltunk külön. 37 perccel azután, hogy a kórteremből felhívtam a szülésznőmet, megszületett a kisfiam. Ekkor 2 és fél óra telt el az utolsó vizsgálat óta, ahol még csak 2 ujjnyi volt a méhszáj. Megpróbálták a gátvédelmet, de végül vágni kellett, és még ennek ellenére is repedtem, így jó pár öltéssel lettem gazdagabb a végén. Meg is jegyezte az orvos, hogy a baba csinált magának helyet rendesen.

A kisfiamat egyből rám tették, szegény úgy nézett ki, mint Gollam szőrösebb verziója, mégis ő volt a legaranyosabb a világon. Csak néztem, hogy ez a picike ember hogy került ide, olyan nehéz volt elképzelni, hogy ő az, akinek hónapok óta a hasfalamon keresztül éreztem a talpát. Az volt az első kérdésem, hogy jól van-e, megnyugtattak, hogy minden oké vele. Pár perc múlva az orvos szólt, hogy már nem pulzál a köldökzsinór és teljes természetességgel nyújtotta a párom felé az ollót. Bár tudta, hogy a párommal fogok szülni, csak a szülőszobán szembesült vele, hogy a várt apuka valójában anyuka. Mégsem kezelt minket máshogy egy pillanatra sem, mint bármelyik másik szülőpárt. A szülésznő már tudta, mi a családi felállás nálunk. Amikor elmondtam neki, fel voltam készülve pár furcsa pillantásra és indiszkrét kérdésre, de kb. úgy reagálta le a dolgot, mintha azt közöltem volna vele, hogy barna a hajam. Ekkor már tudtam, hogy jól választottam. Ő csinálta az első képünket hármasban és egyébként nagyon sokat segített később a gyerekágyas osztályon is.

Amikor az orvos elkezdett dolgozni a sebeimen, az jobban fájt, mint a kitolás. Az első pár szúrásnál káromkodtam, de azt gondoltam, még csak akkor adja be a lidocaint, az fáj annyira. Később mondta el a párom, hogy az már a varrás volt, nem kaptam előtte semmilyen injekciót...

Három nap után jöttünk haza. Egyikünk sem élvezte kimondottan a bentlétet, de szerencsére itthon hamar összeszedtük magunkat. Kisfiam feladta a bent megkezdett éhségsztrájkját és ma már három hónapos, gyönyörű, egészséges, hurkás kis uraság.

Az első hetekben sokat agyaltam azon, ami történt. Kerestem az okokat, dühös voltam az orvosomra, a kórházi protokollra, de legfőképpen magamra. Az egész terhességemet tudatosan éltem meg, miért pont a szülésnél csúszott ki a kezemből az irányítás? Miért kellett egyedül agonizálnom ahelyett, hogy egy szép szülésélménnyel fogadhattam volna a babámat?

Aztán lassan átértékelődtek a dolgok. Igen, semmibe vették, hogy mit érzek, pusztán a szülés előrehaladásának (szerintük) objektív fokmérőjére hagyatkoztak. Azt éreztették velem, hogy nem szülök elég jól, nem vajúdok eléggé. Igen, magamra hagytak. De inkább végigcsinálnám még egyszer ugyanezt ugyanígy, mint hogy a szülőszobán a párom kezét fogjam, miközben burkot repesztenek, az elhúzódó tágulás miatt telenyomnak oxival, majd betolnak a műtőbe, mert leesik a baba szívhangja.

Tisztában vagyok vele, hogy ameddig nincs életveszély egyik részről sem, addig elutasíthatom a beavatkozásokat. De akkor és ott elfogadtam volna bármit, amit felajánlanak, csak táguljak már ki végre. Több mint 8 órán keresztül nem tágultam semmit, ebben a kórházban, ebben a helyzetben talán ez volt az egyetlen esélyem, hogy természetes úton, beavatkozásoktól mentesen megszülhessem a kisfiamat. Tulajdonképpen szerencsésnek érzem magam.

Szomorú, hogy már ennek is örülni kell, de Magyarországon a jelenlegi szülészeti gyakorlat mellett sajnos erre van lehetőség. Megtehettem volna, hogy hazamegyek másodjára is, nyilván jobban jártam volna, de mikor induljon el a kórházba egy először szülő, akinek még 3 perces erős fájásoknál sincs „elegendő” tágulás? A tolófájásoknál?  Sosem voltam otthonszülés-párti, de a szülésem elgondolkodtatott. Talán az lesz a legjobb, ha a következő babánál el sem indulok.

Sushi

Olvass még szüléstörténeteket!

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést