5 gyermekes édesanya vagyok, és szeretném megírni a legutóbbi szülésem történetét.
Előzmények
2019 elején lettem várandós ötödik gyermekemmel. Az előzmény miatt nagyon aggódtam, nem tudtam teljes szívemből örülni, mert féltem.
Előtte 2016-ban ikreket veszítettünk el 13. héten magzatelhalás miatt (tudom, a szaknyelvben ez egy sima vetélés, nekünk azonban mély gyász volt, nagyon szerettük a két kis Pöttyöt). Mindketten nagyon fájdalmasnak éltük meg, de vigasz volt számunkra a meglévő négy gyermekünk, és lassan, de szelídült a fájdalom. Az ikreink emlékét egy tulipánfa őrzi a hálószobánk ablaka alatt.
Amikor pozitív lett a tesztem, a szokásos rózsaszín köd borított el, puha babapofi, selymes-illatos babatalpak jelentek meg lelki szemeim előtt; de valahol a lelkem mélyén sötét árnyként lapult a múlt fájdalma, és a félelem, hogy újra megtörténik... Elhatároztam, hogy nem élem bele magam, nem álmodozok, nem akarok rettegni. Hát ilyet elhatározni könnyű, de megvalósítani nekem nem sikerült. Egyre boldogabb voltam, minden nappal egyre nagyobb volt a reményem, hogy most minden rendben lesz.
Aztán egyik nap vérezgetni kezdtem... Annyira fájt a lelkem, hogy elmondani nem tudom, teljesen elveszítettem a reményt. Vártam, hogy akkor most majd megindul, elvetélek, vége... Minek is hittem el, hogy minden rendben lehet?
De a vérzés nem erősödött, nem görcsöltem. Kértem egy időpontot a nőgyógyászomhoz, aki mindent rendben talált, és a biztonság kedvéért, meg az ikrek elvesztése miatt írt fel progeszteronpótlást. Onnantól még egyszer-kétszer volt pecsételésem, utoljára 22. héten, de a baba szépen fejlődött.
A férjem első pillanattól kezdve örömmel várta ötödik kis kincsünket, amikor dolgozni indult, vagy hazaért, mindig járt a csók mellé egy kis simogatás akkor még csak pár millis-centis babácskának. Egymás közt Pöttynek neveztük el.
A gyerekek eléggé hamar megtudták, hogy kistestvérük lesz. Nálam már a terhesség 6. hetében jelentkezik a reggeli hányás, amit semmivel nem tudok enyhíteni, egyszerűen csak az segít, ha túlesek rajta.
Egy-két hányós reggel még nem keltette fel az érdeklődésüket, de amikor már egy hete minden reggel, akkor kezdett megjelenni az aggodalom a szemükben. Végül legnagyobb lányom, aki akkor volt 7 éves, megkérdezte, hogy
„Anya... nagyon nagy betegséged van? Azért hánysz minden reggel?”
Láttam, hogy mind arra várt, hogy valaki megkérdezze. Leültem velük, és elmondtam nekik. Megkértem őket, hogy ne beszéljenek róla még senkinek, ez a mi titkunk, a mi családunk titka. Nagyon cukik voltak, és végül is meg is tartották a titkot, ameddig szerettük volna.
A vérezgetések és a hányós időszak elmúltával rohamosan nőni kezdett a hasam. Félidőig dolgoztam heti 12 órában. Addigra sikerült az utódomat betanítani, és már fárasztó is volt a sok házimunka, főzés, 3 iskolással tanulás mellett az a heti 3×4 óra munka. Tudom, nem sok, de ennyi gyerek mellett nekem az volt.
34. héten amikor megvizsgált az orvos, azt mondta, ne ijedjek meg, lehet, hogy ez a baba korábban fog érkezni, mert már most eléggé nagy. Nagyon nem lepődtem meg, mind előbb érkezett 2-3 héttel, 3300-3900 gramm közötti súllyal. Magamban örültem is, mert addigra már nagyon nehéz volt a hasam. Onnantól minden összekészítve, utolsó simítások elvégezve.
Ahogy közeledett a kiírt időpont, egyre jobban aggódtam. Tudtam, hogy anyósomék lesznek riasztva, hogy vigyázzanak a gyerekekre, ők laknak a legközelebb. Valahogy mégis nyugtalan voltam, hogy ha éjjel kell mennünk, és reggel nem leszek ott, hogy reggelit készítsek nekik, iskolába-óvodába indítsam őket...
A 38 hetes vizsgálaton az orvos azt mondta, hogy ha a 39. betöltött hétig nem indul meg a szülés, akkor másnap indítani fogja, mert a baba túl nagy.
Keddi napra esett, és mivel anyukám készült hozzám 1 hétre segíteni, meg is beszéltük, hogy akkor hétfő reggeltől szabadságot vesz ki, és jön.
A nagy nap
Hétfő hajnali fél kettőkor arra ébredtem, hogy fájdogál a derekam.
Sok jóslóm volt, már hetek óta, sokszor be is csapódtam, azt hittem, beindult a szülés, aztán mégis elmúltak...
Ez azonban most másabb volt, és nagyon ismerős. Beleültem a kádba, és elkezdtem magamra folyatni a meleg vizet. Nagyon jólesett, de a fájások jöttek továbbra is. Közben felébredt a férjem is, kérdezte, hogy menjünk-e be, hogy érzem? Mondtam neki, hogy szerintem hamarosan mehetünk.
Izgatottak voltunk, és boldogok, hogy végre eljött a nagy nap, én külön örültem, hogy a szülésindítást megúsztam.
Mielőtt elindultunk még kikészítettem a gyerekeknek a ruhát, hogy mit vegyenek fel, és olyan megnyugvás töltött el, mert tudtam, hogy anyukám pont ma érkezik, és gondjukat viseli, mintha csak én lennék velük, addig a pár napig is...
Apósom jött át, megágyazott neki a férjem a nappaliban, mi pedig elindultunk be. Itt szeretném elmondani, hogy a fájásaim erőssége még nem indokolta, hogy bemenjünk, de a harmadik szülésem nagyon gyors volt, és ugyanilyen mértékű fájdalommal már 3,5 ujjnyi tágulásnál jártam. Így nem mertem otthon várni tovább, nem tudtam felmérni, hogy vajon hol tart a folyamat odabenn.
Amikor beértünk, épp egy koraszülés zajlott, hatalmas hangzavar szűrődött ki a szülőszoba irányából, már ott voltak a koraszülöttmentők is. Csengettünk párszor, mire észrevettek minket.
A szülésznő, aki fogadott, és megvizsgált, nem volt túl kedves, és nem tetszett neki, hogy túl korán érkeztem, csak szűk két ujjnyi volt a méhszáj.
Rosszul is esett akkor, ott, azt kívántam, bár inkább maradtam volna még otthon. De közben ott volt bennem, hogy az orvosom óva intett attól, hogy túl sokáig otthon húzzam, ha beindul, mert nagy a baba, nehogy baj legyen.
Előkészített, aztán CTG-re kötött, feküdjek. Utána eltűnt, néha benézett, és hümmögött, hogy hát milyen összevissza fájásaim vannak. Addigra már a férjem is velem volt, ült mellettem abban a hideg, zöld csempés szobában, és mindketten kicsit elkeseredettek voltunk.
Lassan hajnalodott, és hallottuk, hogy megérkezett a váltás. Egyszer csak bekukkantott egy ismerős arc, egy szülésznő, aki első szülésemtől kezdve mindig benn volt éppen, amikor szültem. Egy végtelenül kedves, együttérző középkorú hölgy. Olyan érzés volt vele találkozni, mint amikor reménytelen helyzetben felragyog a remény, amikor a kilátástalan helyzetben minden a helyére kerül, és kiutat találsz.... Mosolyogva köszönt, ő is rám ismert. Onnantól ment minden, mint a karikacsapás.
Azonnal leszedte a CTG-t, és végre sétálhattam, közben bátorított, hogy minden rendben lesz, pikk-pakk „megszülünk ügyesen”. A sétától, és szerintem a szülésznő kedves, bátorító hozzáállásától végre elkezdtek erősebb fájásaim lenni, éreztem, hogy „beindul a dolog”. Megkérdezte, megvizsgálhat-e, majd a vizsgálat után felhívta a dokit, hogy jöhet, 3 ujjnyinál jár a tágulás.
Az orvos is vidáman érkezett, meg is jegyezte, hogy a felesége figyelmeztette, hogy ne felejtsen el boldog névnapot kívánni nekem. Megvizsgált, majd oxitocint javasolt, hogy a fájások egyenletesekké váljanak. Látta az arcomon, hogy lelombozódtam, már kezdtem volna mondani, hogy ne...De akkor elmagyarázta, hogy csak kis dózisban, nem ráerősíteni, hanem rendszerezni... Beleegyeztem, és valóban, nem jött a falat kaparó fájdalom, csak érezhetően rendszeresebbek lettek a fájások.
Aztán kezdett egyre jobban fájni. Igyekeztem befelé fordulni. Álltam kapaszkodva, ringattam a csípőmet, és behunytam a szemem. Éreztem ahogy egyre nagyobb a fájdalom, közben a kislányomra gondoltam, hogy a kis feje a méhszájamnak feszül. Próbáltam arra koncentrálni, hogy a legnagyobb fájdalom közepette is ellazítsam a számat. Valahol olvastam (talán itt?), hogy összefüggés van vajúdás alatt a száj ellazítása és méhszáj között. Szerintem ez teljesen igaz, nekem sokat segített ez a technika.
A vége felé muszáj volt lefeküdnöm az oldalamra, elfáradtam, nem bírtam már állni. A „kibírhatatlanul fáj” rész nem tartott sokáig, de akkor még a levegővétel is nehezemre esett. Aztán egyszer csak megéreztem, hogy kigördült a kis feje a szülőcsatornába... A férjem gyorsan szólt a szülésznőnek és az orvosnak. Nem bírtam megmozdulni, talán valami ideg elnyomódhatott, vagy nem tudom, de úgy fordítottak át hárman az oldalamról hanyatt, mert nem éreztem a lábamat sem.
A kitolás hosszadalmas volt. A méhem kifáradt, nem akartak már elég erős fájások jönni. Amikor a baba feje búbja kinn volt, egyszerűen nem akart jönni a következő tolófájás. Az orvos finoman, az ujjaival masszírozta a méhem tetejét, azt mondta ezzel serkenti a fájástevékenységet. Aztán kaptam egy injekciót, nem tudom mi volt az, de szintén azért, hogy legyen még egy-két fájás. A férjem utólag azt mondta, ő ekkor nagyon meg volt rémülve, nagyon féltette a babát, hogy baja lesz.
Végül egy utolsó végtelen hosszú tolófájással megszületett a kislányunk. Nagyon fájdalmas volt, amikor kibújt, biztos voltam benne, hogy szanaszét szakadtam odalenn. (Ehhez képest semmi sérülésem nem lett.)
Nem sírt fel. Ekkor én rémültem meg nagyon. Úgy tudtam, ha nem sír fel, az komoly bajt jelez (azóta tudom már, hogy nem). A szülésznő mosolyogva rám nézett, a haja is magzatmázas volt a kislányomtól, és mondta, hogy semmi baja, nyugodjak meg. Végül elkezdett nyekeregni, majd sírni is.
Rám tették, és felnyögtem, olyan nehéznek éreztem... A doki azt mondta, szerinte van 5 kiló a picurkám. Megvárták, ameddig még pulzált a köldökzsinór, utána elvágták. A férjem egyszer sem vágta el az öt alkalomból, szerintem számára ez valami szimbolikus jelentéssel bír, mert egyébként nem rosszullevős fajta.
Kis időre elvitték, engem rendbe tettek, és nem tévedett az orvos, valóban kereken 5000 grammal született 39. hétre a kisbabánk.
Utána két aranyórát töltöttünk együtt.
Végezetül
Dús fekete hajjal született gyönyörű kislányunk mára már másfél éves szőke göndör hajú kiscsibe lett.
Az öt szülésem közül ez volt a legszebb, talán azért, mert volt már némi tapasztalatom, tudtam, mire figyeljek.
Meg aztán most nem kaptam nagy dózisban oxit, nem vizsgálgattak félóránként, nem könyököltek hasba.
Bevallom, nem tudtam volna kiállni a jogaimért, harcolni oxi meg miegymás ellen, nem voltam abban a tudatállapotban. Szerencsére nem is kellett, és ezt azt hiszem, elsősorban a szülésznőnek köszönhetem.
Levendula (ha szeretnétek, folytathatom...)
Olvass még szüléstörténeteket!
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
