Pörgő autizmus kirándulás

Eddig arról írtam, milyen nehéz elfogadni a szülőnek és a családnak is, ha annak egy tagja autista. Most arról írok, hogy milyen hihetetlenül egyszerű logikával látja fiam a világot maga körül. Ezen belül időnként csodálatos módon vicces helyzeteket teremt óhatatlanul is. Próbálom arról megközelíteni az alábbi történetet, hogy Szabika tudtán kívül milyen szépen formálja és erősíti családunkat. Illetve nevel minket az összetartásra és egymás támogatására, elfogadására.

Ő tanít minket! Emlékeztek?

Történt ugyanis…

Elmentünk őszülni egy hosszú hétvégére a nagycsaládos Bözsi-programmal. Enyhe rettegéssel, de nagyon vártuk. Rettegtünk, mert nem könnyű egy auti gyermekkel, megspékelve két kamasszal, egy hosszú autóúttal egybekötött idegen helyen alvós bulit bevállalni. Viszont nagyon vártuk, hiszen régóta nem volt részünk ilyen kényeztetésekben: gyógyfürdő, napi háromszori étkezés (úgy, hogy nem nekem kell megfőzni), csodás szobák, kastély, kirándulás, stb.

A csomagolás megvolt, betapostunk minden cuccot a csomagtartóba. A három gyereket behajtogattuk a hátsó ülésre, ami még esetleg az útközben kellhet, az anyósülés elé lábhoz a kezem közelébe betettük. Én angol spárgában az anyósülésre. Férjem a vezető ülésbe és irány…

Már az autópályán szembesültünk Szabink első komoly kérdésével:

  • Hova megyünk?
  • Nyaralni.
  • De miért?
  • Hogy jól érezzük magunkat és pihenjünk.
  • Pihenjünk? De a nyár már elmúlt.
  • Valóbban, igazad van. Akkor őszülni megyünk.
  • Komolyan?

Egynéhányszor természetesen meg kellett állnunk a pályán „kis ügyeinket intézni”. Na, jó nem is párszor, sokszor… Szabika az első nyilvános mosdó-szemrevételezésekor közölte:

  • Anya itt kosz van! Itt nem pisilek, mert beteg leszek.

Jött tehát a bokor, természetesen mindenkinek. Ugyanis Szabi szerint mindenkinek ott kell pisilni, mert koszos a vécé és betegek leszünk. Így felváltva látogattuk a bokrokat, aki épp nem ezt tette, „fedezte” a másikat.

Megérkeztünk a szállásunkra, egy gyönyörű kastélyszállóba. A két nagyobb gyerkőc külön szobát kapott, amit természetesen azonnal birtokba is vettek. Mi pedig egy franciaágyas pótágyazott nagyobb szobát. Szabika megállt a küszöbön, mi mögötte a csomagokkal:

  • Most itt fogunk aludni?
  • Igen.
  • De miért?
  • Mert pihenni jöttünk. Jó lesz, hidd el! Ez a te ágyad - léptünk beljebb.
  • Ez nem az én ágyam, az ágyam otthon maradt!
  • Tudom, de most itt fogsz aludni velünk. Látod? Anya ott alszik, Apa pedig a másik ágyon. Itt a csomagod, pakolj ki belőle, mi is kipakolunk addig.

A drága szabálykövető Szabika engedelmesen fogja a kis táskáját és elkezdi kipakolni a kincseit. Kispárna, két cumi (egyik a szájába, a másikat szagolgatja, így alszik el) és cumisüveg az ágyába. A játékait beteszi az ágy alá, majd közli:

  • Most már az én ágyam.

Első nap csak vacsorát kaptunk, gondoltuk, addig megejtjük első közös uszodai élményünket. Már ott megálltunk, hogy vajon miért is kell úszósapka. Próbáltam megmagyarázni, hogy azért, hogy a vízbe ne menjen bele a hajunk.

  • De miért? – kérdi Szabi – a kádba is belemegy.
  • Igen, kicsim, de itt sok ember úszik a vízben, és így engednek csak be minket is a medencébe.
  • Akkor inkább ússzunk a kádban – mondta – ott csak mi vagyunk!

Imádja a vizet, így legyőzte az tömegfóbiáját (összesen négy ember úszott rajtunk kívül a medencében). Pancsolt, próbált úszni, játszott a testvéreivel. Bár az tény, hogy a pezsgőfürdő jobban tetszett neki. Gondolom azért, mert a jakuzziban csak mi ültünk, mint otthon a kádban. Még azon lepődtem meg, hogy bár annyi mindentől fél és szorong, de a vízben nulla volt a félelemérzete. Annyira élvezte! Nagyon jó volt látni!

Fürdőzés után egy szép erdei úton sétáltunk át az étterembe a vacsorához, szedtük a gesztenyét, tömte mindenki a zsebébe, majd egyszer csak Szabika felkiált:

  • Egy makk!
  • Igen ez makk, és nem gesztenye. Jól látod!
  • Ez a malac eledele.
  • Malac? Ja! Azt vaddisznónak hívják Szabika.

Az étteremben nem sok problémánk adódódott, bár étkezési szokásaink kicsit próbára tették a pincérek türelmét. A háromféle menüből választani nekünk egyszerű volt, hiszen tudjuk/ismerjük/szeretjük vagy sem az adott ételt. Nem így történik egy auti kicsinél, akinek fogalma sincs, mi az a szalontüdő zsemlegombóccal, vadas vagy mátrai borzas. Így gyakorlatilag mindenből kértünk, és „forgó” rendszerben mindenki megkóstolhatott mindent.  A pincér elhűlve nézte, micsoda mennyiségű ételt elfogyasztott kicsinyke családunk egy-egy étkezés alkalmával, naponta háromszor! A második napon már az sem okozott fennakadást, hogy Szabika csak fehér tányérból eszik, vagy a reggeli kakaós csigát főtt tojással ette, ráadásul az első tálaláskor közölte a pincérrel (ha esetleg nem tudná!):

  • A tojás a tyúk fenekéből bújik ki!

Gondolom, nem kell mondani, hogy heveny röhögőgörcsben törtünk ki mindannyian. Az egész étterem! Én meg dagadó keblekkel fogadtam a gratulációkat, hogy milyen aranyos ez kisfiú, és milyen szép családom van.

A gabonatehej (és nem pehely!) sem kis derülés okozott. Ugyanis Szabi kombináltan használja a tejjel leöntött gabonapelyhet. A második reggelinél a pincér néni már így tálalta:

  • Uram! Jó étvágyat a gabonatehejhez!

Természetesen nem hagyhattuk ki a Fertő-tó megtekintését, ahol kacsákat és gyönyörű hattyúkat csodálhattunk meg.  A természet éber őreként Szabi nekünk szegezte kérdését:

  • Őket is megesszük?
  • Nem, kicsim, miért ennénk meg?
  • Mert a pipiket megesszük.
  • Ezek hattyúk, védett állatok. Nem csirkék…
  • Az jó, mert akkor senki sem eheti meg őket – nyugodott bele. - Majd én megvédem őket!

Gyönyörű négy napot töltöttünk el így együtt, nagyokat sétáltunk, úsztunk, pihentünk. Mégis a legjobb az volt az egészben, hogy az egész család „egyben volt” minden értelemben.  Most már ettől sem félek! Utazhatunk, csupán rugalmasabban kell Szabi egyedi igényeihez állnunk.

Pörgő