Szabika a 14. házassági évfordulónk napján született 2010 december 28-án. Viccelődtünk a szülőszobán, hogy én vagyok az aranyhal, aki teljesítette Édesapa harmadik kívánságát, így most már „visszadobhat”, ha akar. A dédnagyapját láttam benne, amikor először a mellkasomra tették, gyönyörű aranyhaja fürtös, bőre hófehér. Olyan, mint egy kicsi angyalka, akit a Papa küldött a mennyországból, hogy el ne feledkezzünk róla. Hosszú időt töltöttünk a kórházban, nagyon besárgult szegénykém. Újév napján mentőt akartak hívni, hogy átszállítsák intenzív osztályra vérátömlesztésre. Én mentem és mentem az inkubátor mellé a kis székre szoptatni, mert azt mondták, ez segíthet. Január 6-án jöttünk haza.
Otthon mindenki nagyon várta, kézről kézre adta a család apraja-nagyja. Ahogy teltek-múltak a hónapok, Szabika szépen fejlődött, erősödött, és másfél évesen már stabilan járt lábujjhegyen. A gyermekorvos javaslatára elvittem ortopédiára, ahol azt mondták:
„Egészséges ez a gyermek, édesanya, ne aggódjon!”
Jóval ritkábban szeretett kézben lenni, mint a testvérei. Inkább a babahordozóban üldögélve vizsgálta a környezetét. Amikor karba vettük, mindig óriási levegőt véve beleszagolt a hajamba, nyakamba, és ugyanígy tett az azon kevés szerencséssel, akiknek megengedte (!), hogy felvegyék. Meglepődtem, amikor először láttam a szobaszőnyegen ülve játszani, elmélyülten, hosszasan, és sok esetben egyetlen játékkal. Mutattam Apának:
„Nézd, milyen édes, ahogy játszik!”
Minkét idősebb gyermekünk körül őskáosz volt játék közben. Boldog voltam, és hosszú időn keresztül néztem, amint játszik, és minden alkalommal elpakol maga után, mindig mindent ugyanarra a helyre. Egyedül, dajkálás nélkül aludt el, kizárólag a saját ágyában. Úgy gondoltam, végre a harmadik gyermekünk jó alvó lesz, hiszen nagylányunk hatéves koráig közöttünk köztünk aludt, középső gyermekünk pedig hajnalban járt át hitvesi ágyunkba.
Egyéves koráig szopizott minden gond nélkül. Amikor elkezdtem a hozzátáplálást, pontosan úgy tettem mindent, mint az első két gyermekemnél. Azonnal feltűnt, hogy semmit sem fogad el, ami piros színű, úgy ételben, mint italban. Minden ételt azonnal megszagolt, ha nem tetszett az illata, bele sem kóstolt. Nem aggódtam, hiszen arra gondoltam, mindenkinek van valami „gumicicája”, én például semmi belsőséget nem eszek meg.
Az én drágám nagyon korán kezdett el beszélni, minden hangot tisztán érthetően ejtett. Csupán az volt az érdekes, hogy kérdésre mindig ugyanazzal a kérdéssel visszhangozva válaszolt, olyan volt, mintha időt hagyna magának a válaszadásra. Majd egy-két ismétlés után rövid tőmondatokban válaszolt: „Igen, volt.”, „Jó volt.” „Nem ízlett.” stb.
A bölcsibe szoktatás is meglepően egyszerűen ment. Megbeszéltünk, hogy Szabika itt marad, mert Anya dolgozik. Kicsi sírás, kicsi nyűglődés, de gyakorlatilag egy hét alatt beszokott. Örültem nagyon, azt gondoltam, végre így a harmadik gyerekemmel már rutinos vagyok. Egy évvel később kaptam egy lehetőséget, hogy helyben dolgozzak, - ezelőtt napi egy órát autóztam a három gyerekkel – amit természetesen nem hagyhattam ki. Szabim ekkor lett hároméves. Megkezdtük hát az ovit, beszoktatás no problem. Indultak a mindennapok. Néhány hónap elteltével behívott az óvó néni.
A sztori innen már ismert.
Szabika karácsony után lesz hatéves. Gyönyörű, egészséges, elegáns, ugyanis mindig vasalt inget visel (mást nem is adhatnék rá), jár az oviba és a foglalkozásokra. Minden utasítást és szabályt maradéktalanul teljesít és betart. Imádják az oviban! Amikor délután érte megyek, mindig szomorúan nézem, hogy egyedül játszik: az udvaron a fenyőfa alatt, a szobában a galéria alatt a kisautókkal. Otthon is szeret egyedül lenni (néha még az ajtót is becsukja) legóból tornyot, favonatnak bonyolult sínrendszert épít, vagy csupán sorba rendezgeti a játékait. Katonás sorba! Esténként szeret mesét nézni a tévében (mindig ugyanazt), majd lefekszünk, és ő is mesél egy mesét, és nekem is el kell énekelnem az „Este jót.”. Mindig, minden este.
Édesapa nagy szerelem az életében, mégpedig azért, mert rokon lelkek. „A szegény ember legkisebb fia”, így hívja Apa. Mindenben hasonlóak, így nincs is vitás kérdés közöttük semmiben. Apa etetheti, fürdetheti, öltöztetheti, jönnek-mennek együtt bárhova és bármikor. Teljes az összhang. A genetika működik!
Nővére pótanyaként funkcionál az életében, imádják egymást! Sajnos a probléma a bátyussal való kapcsolata, nehezen viseli, hogy vissza-visszaszólogat neki a nagyobb tesó. Aki nagyon szereti őt. Többször is elmagyaráztuk neki, mi is az autizmus, még nem igazán érti a lényeget, valószínűleg az életkorából adódóan.
Szabika autizmusában a legnehezebben feldolgozható „szelet”, hogy a testi közelséget (érintés, simogatás, ölelés) csak akkor tűri, ha ő akarja. Nem kaphatom ölbe, amikor én akarom, nem hajlandó „kötelezőből” eltűrni az utcán a nénik-bácsik kedveskedő simogatását. Az oviban nem szalad elém, mint más kicsi az anyukája elé. Odasétál, tartja az arcát egy puszira, és mehetünk. Egyetlenegyszer történt valami csoda: odasétált hozzám, átölelt, beleszagolt a hajamba, és a fülembe súgta:
„Egész nap rád gondoltam!”
Mondanom sem kell, egy hétig euforikus hangulatban voltam!
Nagyon nagy küzdelem volt részemről mindezt feldolgozni, hogy ennyivel be kell érnem. Tudomásul vettem/vettük, hogy ez nem jeleni azt, hogy nem szeret minket, csupán másként mutatja ki.
Mindezen furcsaságait Szabinak nem könnyű kezelni, mégis a hétköznapokban képes a család alkalmazkodni hozzá, mert ő mindig ilyen volt és lesz, így kell elfogadnunk! Minap kerültem először olyan helyzetbe, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Történt ugyanis, hogy összevitatkoztak a bátyjával, aminek a vége az lett, hogy Szabi a hajába markolva körbe-körbe forgott, és közben üvöltötte: „Hagyjál békén!” Kiküldtem a bátyját a szobából, ölbe vettem a kicsit, és elkezdtem simogatni, gondoltam, megnyugtatom. Nem kellett volna. Olaj volt a tűzre. Kifordul az ölemből és fetrengett a földön. Kétségbeestem, most mitévő legyek? Leültem mellé a szőnyegre, ráparancsoltam a családra, hogy csukják be az ajtót és hagyjanak minket egyedül. Lassan, lassan megnyugodott és hüppögve ült mellettem hosszú percekig. Nem szóltam hozzá, nem érintettem meg. Szörnyű érzés volt!
Másnap mentünk a gyógypedagógushoz a foglalkozásra és elmeséltem neki a történteket. Mosolyogva, kedvesen elmagyarázta nekem: ilyen helyzetekben az érzékszervei felerősödnek Szabinak, és hát a legnagyobb érzékszervünk a bőrünk, olyan, mintha smirglivel dörzsölnénk a bőrét. Az ösztöneim szerint cselekedtem, amikor leültem mellé, és nem érintettem, nem szóltam hozzá, és ez volt a legjobb megoldás! Megnyugodtam…
Májusban kaptuk meg az első diagnózisunkat, akkor Szabi egy sima egyenes vonalon sem tudott végigmenni, annyira rossz volt az egyensúlyérzéke. Ma két keréken biciklizik! A lábujjhegyen járás megmaradt, de már csak szorongó helyzetben veszi fel. Nem beszélt, csak tőmondatokban, ma be sem áll a szája: csak mondja-mondja! Semmit sem volt hajlandó rajzolni, ma elhalmoz minket az absztrakt rajzocskáival. Minden remekművet elteszünk, megőrzünk… Új meséket is megnéz és meghallgat már, bár az esti „Este jó!” megmaradt. Hordjuk folyamatosan Ayres-terápiára és egyéni fejlesztésre, hatalmas a fejlődés ezalatt a rövid idő alatt is. Lehet, hogy önző vagyok, de számomra mégis az a legnagyobb öröm, hogy kérésemre megölel és puszit ad.
Pörgő
Kérdésed van? Nem tudsz megoldani egy problémát? Ötleteket gyűjtenél? Tapasztalatot cserélnél más anyukákkal? Csatlakozz a Bezzeganya zárt Facebook csoportjához, ahol segítséget kaphatsz. Szeretettel várunk!
