Mindig is a nagycsalád volt a vágyunk a férjemmel. Itt szeretné megjegyezni, hogy ő egy csodálatos „full extrás” Apuka és Férj! Gyermekeink között 6-6 évkülönbség van. Legnagyobb leányuk lassan 18, középső fiunk 12, legkisebb fiúcskánk (Szabika) 5,5 éves.
Amikor a kicsinket – ekkor alig 3 éves volt – oviba szoktattam, nagylányom a gimnáziumot kezdte, középső fiunk a felsőt, én épp munkahelyváltásban voltam, így alapvetően sem volt könnyű időszak! Ezidőtájt hívta fel az ovi a figyelmem arra, hogy Szabikát el kellene küldeni a nevelési tanácsadóba, mert lemaradást mutat a társaihoz képest. Mondanom sem kell, feltört belőlem az anyatigris: az én fiam nem elmaradott! Őrjöngtem. Férjem meggyőzött a racionális érveivel:
„Drágám, inkább kétszer feleslegesen, mint egyszer késve. Egy nap az egész. Elkísérjelek?”
Tehát mentünk Üllőre, majd onnan hónapok múlva Ceglédre, és itt jött az első igazi nagy pofon. (Ma már úgy látom, hogy nem tudok elég hálás lenni a gyógypedagógus hölgynek, aki Szabikát akkor vizsgálta.) A vizsgálatsorozat után türelmesen és higgadtan elmagyarázta nekem, hogy a kisfiam 1 év 8 hónapos lemaradást mutat az életkorához képest, viszont bizonyos területeken átlag feletti teszteket produkált. Javasolta, hogy keressek fel egy gyermekpszichiátriát, lehetőleg autizmus specialistát. Micsoda?! Nem, ez nem így van, hajtogattam annak a kedves hölgynek. Végül meggyőzött:
„Édesanya, ha most az én gyermekem jövője lenne a tét, egy pillanatig sem gondolkodnék! Nem akarok rosszat Szabinak!”
Ceglédtől Vecsésig zokogva vezettem a hátsó ülésen az alvó kicsivel, a mai napig nem tudom, miként jutottam egyben haza, mint azt sem, hányszor álltam félre az út mellett, mert nem láttam a könnyeimtől. Cikáztak a gondolatok a fejemben.Két hétig se éjjelem, se nappalom nem volt, teljesen belesüllyedtem az önsajnálatba. Majd egy este a férjem megunta, és jött a tőle jól megszokott egyszerű kérdésével:
„Ugyanaz a gyerek, aki eddig is volt, nem értem, mi bajod van.”
És tényleg… mi bajom van???????
Megráztam magam, másnap fogtam a telefont és orvoskeresésbe kezdtem. Nem kellett messzire menni, a Heim Pál Kórházban még arra a hónapra (piszok szerencsénk volt) kaptam időpontot. Amíg eljutottunk a doktornőhöz, minden lehetséges irodalmat, cikket elolvastam a témában. Valószínűleg ezért történt, hogy a doktornő első kérdése azonnal mellbe vágott, és egyben felnyitotta a szemem.
- Édesanya, mondja el nekem: Szabika milyen gyermek?
- Aranyos, kedves, barátságos, különleges gyermek… mégis más, mint a két idősebb gyermekem.
- Valóban? És miben más? Miért érzi különlegesnek?
- Gyakorlatilag mindenben: másként játszik, másként eszik, másként alszik, másként szeret… Különleges, mert rendszerető, precíz, alapos, szereti a megszokott napirendjét, és ettől nem szívesen tér el. Furcsa az is, hogy minden ételt és italt elutasít, ami piros. Rajong mindenért, ami a közlekedéssel, főleg a buszokkal kapcsolatos.
Kaptam egy 50 oldalas kérdéssort a doktornőtől, amit házi feladatnak szánt. Két hétig ketten a férjemmel töltögettük esténként. Minden kérdéssel egyre közelebb kerültem a valósághoz: mindenkinek igaza volt, csak én tagadtam! A fiam autista.
Jelenleg ott tartunk, hogy januárban megyünk a pontos diagnózisért a háromnapos vizsgálatra. Addig is gyermekkori autizmus. Úgy döntöttem, hogy ne teljen feleslegesen az idő addig sem, kerestem egy fejlesztő központot, így hetente kétszer ayres foglakozásra, illetve heti egyszer egyéni terápiára járunk. Külön siker az, hogy az ovi is ad neki heti két gyógypedagógiai egyéni foglalkozást. Természetesen mindezt a doktornő is erősen támogatta, hiszen Szabinak a fejlesztésre minél hamarabb szüksége van. A másik nagy feladatom a hatóságokkal a „meccsek” az emelt összegű családi pótlék, gyes, parkolási igazolvány kapcsán. De ez már csak hab a tortán.
Mindez nagyon leterhelő az egész család számára, tekintve, hogy a kamasz nagylány illetve a kiskamasz fiúcska is nem kis törődést igényel. És nincs mit szépíteni, leterhelő anyagilag is, mindkettőnknek teljes állásban kell dolgozni. Ezért aztán összehívtuk a családi kupaktanácsot és megbeszéltük a történteket. Mindenki segít, amiben tud: életkorának, képességeinek megfelelően, hiszen csak így lehet erővel és idegekkel bírni a mindennapokat. Felkészültünk a feladatra, miszerint családunk egyik tagja segítségre szorul. Bízhat bennünk, mert szeretjük!
Ma már úgy gondolom, hogy Szabika nem véletlen választott szüleinek minket. A feladata a tanítás. Minket tanít türelemre, kitartásra, alázatra, rendre, fegyelemre és összetartásra. Igen! Ő tanít minket! Imádjuk, úgy, ahogy van.
G.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
