Három hónap telt el a szülésem óta, mostanra jutottam el odáig, hogy kiírom magamból. Tényleg minden anya, minden baba, minden szülés másmilyen. A mi történetünk egy ausztriai kórházban játszódik. A nagy „nyugat”, nekem mindig azt mondták, ott biztonságosabb és jobb minden... Hát csalódnom kellett (megjegyzem, nem először - ami az egészségügyet illeti). Na, de kezdjük az elején.

Férjemmel két év házasság után (ő 30, én 29) úgy döntöttünk, babát szeretnénk. Nyolc hónap próbálkozás után pozitívat teszteltem. Elmondhatatlan boldogság és egy abszolút problémamentes terhesség következett.

Február 14-ére voltam kiírva. 11-én délután rendszeres, de enyhe menstruációs görcsökre lettem figyelmes, ami egész estig tartott, mégis sikerült elaludnom. Éjjel kettőkor iszonyú görcsre ébredtem, és ahogy felültem, elment a nyákdugó. Három órakor bementünk a kórházba (amit barátok és munkatársak javaslatára választottam), a ctg rendszeres fájásokat mutatott, amik számomra egész elviselhetőek voltak. Elfoglaltam a szobámat, és reggel 7-ig le-föl sétálgattam a férjemmel a folyosón. Onnantól pedig elkezdődött a feketeleves.

Hirtelen felerősödtek a fájások, de a 2 cm, ami hajnalban is volt, nem tágult tovább. Délután fél 4-ig kiabálva mászkáltam a szülőszobában, a baba nem tudott lejutni a szülőcsatornába, hiába tágultam ki addigra teljesen. Négy bábasszony is bejött, nem értették a dolgot, mire hívták a főorvost. Én addigra önkívületben, mellettem drága férjem, aki teljesen összeomlott a nagy aggódásban.

A főorvos is csak annyit mondott, a baba nem jön le, nem tudja, miért, kapjak fájáserősítőt és gerinc-érzéstelenítést egyszerre, hátha akkor. Én ekkor azt mondtam, elég. Azonnali császármetszést akarok, itt valami nem stimmel. Nem problémáztak, tíz perc múlva a műtőben voltam a férjemmel együtt, és rá öt percre megszületett a mi gyönyörű hajasbabánk, 3500 grammal és 50 centiméterrel. Ahogy kibújt, kiderült, miért nem tudott lejönni a szülőcsatornába. Tíz centiméteres volt a köldökzsinór, nem is tudott volna megszületni természetesen, egyből császárra kellett volna készülni.

Három speciális ultrahangon voltam a terhesség közepétől, amikért még fizettem is (első terhesség, naiv kismama), és senki nem látta a köldökzsinórt. A saját nőgyógyászom elmondta, ezt bizony azzal az ultrahanggal észre kellett volna venni. Csakhogy az orvosok egója mindent felülírt. Annyira istenkomplexusuk van, hogy az már életveszélyes. 

Mostanra túltettem magam az egészen, de nem volt könnyű. Sokat sírtam, mikor hazajöttünk. A szülés után a csecsemős nővérek viselkedése is megérne egy fejezetet, de az túl hosszú lenne. Egy dolgot említek csak meg, az pedig a szoptatás. Nekem a 23. héttől volt előtejem, de szülés után mintha elvágták volna, egy csepp sem. A babámat a hazajövetelünk napjáig éheztették, mondva hogy csak tegyem cicire, megindul az majd. Hát nem indult. Szegénykém meg csak sírt, mert éhes volt. Hiába kértem, nem adtak neki semmit, le is fogyott kerek 500 grammot. Az ötödik napon nem akartak minket hazaengedni, mert sokat fogyott, de én azt mondtam, mi megyünk. Milyen jól tettem. Itthon elkezdte kapni a tápszert, négy hét múlva már 1300 grammal volt nehezebb, és azóta is szépen gyarapodik. Vidám, izgő-mozgó, gyönyörű hajasbaba.

Sajnos, hogy oda jutottunk, nekünk kell a sarkunkra állni, ha úgy érezzük, bajban vagyunk. Én akkor azt éreztem, és örülök, hogy kértem a császármetszést. Ki tudja, mi lett volna. Hálás vagyok a férjemnek, aki végig velem volt, és a jó istennek, aki vigyázott ránk.

Anyanyuszi

Olvass még a témában!

Nézegess köldökzsinórokat!

Valami gond van a köldökzsinórral!

Én vágtam el a fiam köldökzsinórját