Az online tér összeköt és el is választ - pedagógia korona idején

Március 13-án pénteken délután valami fura idegességgel léptünk ki a zsúfolt tanáriból. Lezárnak? Nem zárnak? Milyen jó, hogy van az osztályaimnak Facebook-csoportja, és olvasom a Tanárblogot.

16-án hétfő reggel kézfertőtlenítőben fürödve (küldött a fenntartó), bezsilipelve, a tornateremben egymástól 2 méterre levő székeken ülve hallgattuk a tájékoztatást a digitális munkarendről. Czunyiné egykori KLIK-vezetőt kerestem a tekintetemmel, hátha hirtelen elénk tárja a négy éve készülő Digitális Oktatási Stratégia minden részletét, de nem elbújt valahová? Ejsze, megoldjuk nélküle is, úgy volt máskor is! Az iskolavezetőség szerintem nem sokat aludt a hétvégén, tényleg remek kis tájékoztatót kaptunk az előttünk álló időszakról. Az online világban idegenül mozgó kollégáimnak a rendszergazda tartott egy gyors oktatást, de ami idegen volt, az nem lesz egycsapásra barátságos.

A két pillanatfelvétel közti hétvégén nagy változások zajlottak, volt, akit megrengetett az áradat, volt, akit egyszerűen elsöpört, volt, aki kacagva szembenézett vele. A munkánk nagy része és bizony a személyiségünk is az egyéni kapcsolatokra épül, a szemvillanásból elfogott reakciókra, ami miatt újra elmagyarázzuk az anyagot, vagy éppen szintet lépünk. Minden tanár szereplő ember, az ehhez való viszonyulásunk nagyban meghatároz minket. Láttam, ahogy remek kollégám összeomlik, mert el se tudta képzelni, hogy személyes kapcsolat nélkül hogy fogja terelgetni az osztályát, magyarázni a tananyagot. Az online tér összeköt és el is választ, ezt most nagyon érezzük mindannyian.

Három hét alatt beleszoktunk-törtünk a mindennapokba, az elején rengeteg munkával, később talán enyhült a nyomás, meglett a minimális távlat a rátekintéshez.. Látjátok, már írok is róla, hoppácska!

A gyerekek többsége felelősségteljesen vette a helyzetet, aki meg nem, arról alig tudunk valamit. Vajon azért nem adja le időben a feladatokat, mert leszarja, vagy mert feladta? Van olyan, akinek az iskola a béke szigete volt eddig az otthoni környezethez képest, őt hogyan támogassuk? A suliban elég volt ránéznünk, megsimizni a buksiját, hogy tudja, bízunk benne, tudjuk, hogy lesz ereje kitörni onnét, amiben a szülei vannak. Most sokkal kevésbé vagyunk hatással a mindennapjaira, az online beszélgetés, ha egyáltalán létre is jön, messze nem adja ugyanazt.

Volt, hogy a lustábbja mellett ott álltam szinte egész órán, hogy jegyzeteljen, vagy legalább ne aludjon. A cset-prédikáció most még bénábban hangzik, mint az akkori élőszó. Változatos kifogások, nem találom a feladatot, elfelejtettem a jelszót, elküldtem messengeren, csak eltűnt, az én fejemben a folyamatos WTF. A kedvencem a be nem kapcsoló laptop volt, amiről a videóbizonyíték alapján kiderült, hogy nem volt bedugva, és lemerült. Küzdünk azzal, hogy a digitális bennszülött generáció nem tud csatolmányt feltölteni az e-mailhez, nem talál semmit Puskinról az interneten (???), bár ezt tanítottuk volna az órákon a tanmenet helyett. Hja, kérem, ha tudjuk, hogy pofára esünk, oda se megyünk. Csak épp nem tudtuk.

A Google Classroom, amit a legtöbb suliban használnak most, gyönyörű táblázatokat készít arról, hogy ki mikor adta le a feladatot, ki az, aki eltűnt, és most már jegyet is adunk erre. Az első hetekben kivártunk, informálódtunk az okokról, de akinél nincs baj, az bizony elégtelent kap. Jól jön az eddig felépített kapcsolat, a szülők is elmondják a gondjaikat. Titeket is erre kérlek. Ugyanabban a hajóban evezünk, a legtöbb tanár nem rosszindulatú barom, kommunikáljatok, tájékoztassatok minket, szóból értünk mi is.

Én az első hét végén a Google Meeten megkérdeztem, hogy milyen ütemezés felel meg a srácoknak, milyen gyakran legyen „rendes”, beszélgetős óra, megegyeztünk. A többség nem szakad bele, és nekem is jut olyan időablak, amikor az elsős gyerekemmel tudok tanulni.

Kollégáimmal levelezünk, panasz- és röhögőnapot tartunk, amikor meghallgatjuk egymást. Most ez a fontosabb, és nem a módszertani okoskodás. Szürkülünk, fáradunk, ahogy a gyerekek és a szülők is. A munkánk utált része, a gépnél görnyedés és javítás hegynyire nőtt, az pedig, ami feltölt, a személyes kapcsolat a nullára redukálódott. Még Meeten is ki kell kapcsolni a kamerát, hogy bírja a wifi, de én az óráimon rendületlenül gesztikulálok a laptop előtt a nevek kezdőbetűinek. Köszönet és hála a Messenger szűrőinek, múltkori khm… értekezletünket unikornisok és Star Wars-pilóták tartották, a legviccesebb az, amikor cica vagyok és beugrik egy halacska a számba.

Így fordulunk rá az érettségire, amiről ugye csak az a biztos, hogy lezajlik. Persze, megoldjuk ezt is, de idegőrlő az, hogy most még nem tudom megmondani a srácoknak, hogy mi lesz pontosan. Az tutinak tűnik, hogy érettségi lesz május elején, de a logisztikáról semmi. Remélem, olyan fogja megírni a szabályozást, aki végig is tudja gondolni, hogy pontosan mi történik egy érettségin. Meglátjuk majd egymást, másfél méterről intünk egymásnak, semmi ölelés, semmi puszi, semmi megfogom-a-kezét-mert-izgul… Na, az lesz a kemény. Szurkoljatok!

Fák Jú Tanárnő

A szerző további írásait itt találod:

Boldog új tanévet!

Fogom-e szeretni a kamasz gyerekemet?

Évet ismétel a gyerek. Tragédia?

Nyári szünet: mi lesz a kölykeinkkel?