Esküvőnk előtt azt beszéltük meg a férjemmel, hogy több gyereket szeretnénk. Nem határoztunk meg konkrét számot, hanem azt gondoltuk, hogy majd egyenként látjuk, hogy jöhet-e még baba és mikor. Első lányunkkal nagyon idillien alakult mindent, így már egy éves kora előtt tudtuk, hogy megfogant a kistesója.
A második terhességem hasonlóan tökéletes volt, mint az első, bár pici szervezést igényelt a gyerekvigyázás megoldása miatt minden orvosi vizsgálatra vagy kismama-tornára való eljutás.
Az orvosom, akivel sikerült az első babánkat farosan is hüvelyi úton megszüljem, sajnos nyugdíjba ment. Így végül az lett az orvosom, akinél annak idején én is születtem. (Az elsőnél pont a szabadságára esett volna a szülés, azért nem vállalt.) Ő is egy kedves idősebb férfi, hasonlóan nyugodt, mint az előző volt, kicsit derűsebb is. A családban többen jártak hozzá anyukám, majd az én generációmból is, nekem ez nagyon tetszik.
A szülésznőm szerencsére megint elvállalt. Az előzetes konzultációk alatt beszéltünk róla, hogy a második baba jöhet akár nagyon gyorsan is.
Persze el is képzeltem, ahogy egy este hirtelen beindulnak a fájások, és az ágy mellett guggolva ripsz-ropsz megszülöm a babát.
Végül nem így lett, bőven túlhordtam és semmi jelét nem mutatta, hogy kíváncsi lenne a kinti világra. Mivel legeslegkésőbb a terminus utáni 14. napon szeretik kinn tudni a babákat, a 11. napon be kellett feküdjek, hogy elkezdjék “noszogatni”. Sem a kórházzal, sem az indítással nem volt bajom, azt sajnáltam csak, hogy amennyivel előbb benn vagyok, annyival több időt töltök a nagyobb lányomtól távol, akivel addig még egy éjszakánk sem volt külön.
Az orvos egy negyed tabletta prosztaglandint helyezett fel a méhszájamhoz. Úgy magyarázta, hogy ez egy kis hógolyó, ami jobb esetben elindítja a lavinát. Ha nem indul, akkor holnap újabb lépések jönnek, de várunk egy napot. (Borsolynagyi az előző szüléstörténetnél írta, hogy 1/8 a normál adag, ezek szerint nálam egy nagyobb hógolyóval próbálkozott…) Este-éjszaka kétszer is jártam a szülőszobán, mert úgy éreztem, hogy talán beindult, de nem is voltak erős fájásaim és mikor felrakták az NST-t, le is állt, amit addig éreztem.
Úgy látszik, kislányunk hallgatott apukája ki nem mondott kívánságára, hogy nehogy már bolondok napján szülessen!
Végül másnap délelőtt teljesen biztos voltam benne, hogy ez már az. Úgy kapaszkodtam a szülőszoba felé menet a korlátba egy-egy fájás alatt, hogy egy kismama meg is kérdezte, kell-e segítség. Nagyon jól esett a kedvessége, de eljutottam egyedül a szülőszobáig, már ott is maradhattam és jöhetett be a férjem is. Valamiért bekattant, hogy négykézláb szeretnék vajúdni. Szülésznőm támogatott, hozott egy matracot az ágy mellé, arra állhattam négykézláb. Míg az első vajúdásomnál a labdán ülve az ágy vasát tudtam markolni a fájások alatt, itt semmibe nem tudtam kapaszkodni, csak a matrac szélébe és ez nem volt elég.
Hamarosan nagyon beindult a buli, nem emlékeztem, hogy ez ennyire fáj. Utólag visszanézve is sokkal rosszabb volt, mint az elsőnél. Először arra gondoltam, hogy a nagyobb mérete miatt (majdnem egy kilóval lett több a nővérénél). De mikor a negyedik, kisebb súlyú babánknál is hasonlóan szenvedtem, akkor ugrott be, hogy talán a prosztaglandin hathat nálam így; magamtól lassabban vajúdnék, de így gyorsabb és sokkal intenzívebb a munka. Illetve talán a négykézlábazás sem segített, mert a fájásoknál már könyékre ereszkedtem, ahol tulajdonképp a gravitáció sem segít, hanem ellenem dolgozik.
A szülésznőm javasolta is, hogy váltsunk pózt, az szokott segíteni. (Ekkor már benn volt az orvosom, a férjem meg megint kinn.) Ahogy tápászkodtam (a segítségükkel) fel az ágyra, el is indult a baba ki, ők pedig nem raktak fel az ágyra, hanem félig alám guggolva hagyták, hogy megszülessen kislányunk. Ez már jó volt, hogy volt hova és miért nyomni, a gravitáció is segített. Végül így szültem meg kisbabánkat, félig álló helyzetben, félig az ágyra támaszkodva. Utána ők fogták a babát, nekem meg segítettek felfeküdni az ágyra és rám is tették őt. Nagyon megkönnyebbültem és örültem neki. Később megszületett a méhlepény és összevarrták a pici szakadást, leöblített a szülésznő (a legjobb rész) és jöhetett az aranyóra férjemmel hármasban.
A kis (20 hónap) korkülönbség nekünk nagyon bejött, talán azért is, mert mindketten lányok és a kisebb hihetetlenül gyorsan fejlődött. Mikor 1,5 éves lett, onnantól nagyon szépen el tudtak a nővérével együtt (tényleg együtt) játszani egész hosszan. Ez nekem is nagyon kényelmes volt, az egyik legszebb időszakunk következett. Azóta is korban sok szempontból (programok, játékok, olvasmányok) egy korcsoportba tartoznak, ez nekik is jó így és nekünk is.
Kékszemű
Kékszemű előző szülésének történetét itt olvashatod el.
